Tudok-e (meg)hallgatni?

Ha edző lennék, bemelegítéssel indítanék, és utána adnék egyre nehezebb gyakorlatokat. De nem vagyok edző, és magam sem haladok edzésterv alapján. Az ügy pedig sürgős. Nehéz gyakorlattal kezdünk hát, és mind nehéz lesz. Amiben gyakorlatozunk: a meghallgatás.

Visszasírom az 1997-es esztendőt, a Varsóban töltött első évemet. Január volt, a hőmérő mínusz huszonöt fokot mutatott a hidegebb órákban, enyhébb időben mínusz tizennyolcat. Így ment heteken, hónapokon át. A higany szála csak áprilisban kúszott feljebb, nulla fok fölé. A Napot alig láttuk: 8-kor kelt fel, délután 3-kor már le is nyugodott. Nem szeretem a hideget, még kevésbé azt, amikor sötét van. Mit sírok akkor ezen vissza?

Tanultam a nyelvet, és ez kevés megelégedéssel szolgált számomra. Aki lengyelül tanul, csak nagysokára kezdi úgy érezni, hogy tud is valamit. (A hegedüléshez hasonlítanám, amikor hónapok telnek el, mire az ember egy pár ütemet el tud játszani.) Amikor valaki szólt hozzám, hatalmas erőfeszítés árán értettem csak meg. Próbáltam rövid mondatokkal válaszolni, hogy a lehető legkevesebb hibát ejtsem. Keveset beszéltem és sokat hallgattam. Nem tehettem mást. Aztán megtanultam beszélni, és iparkodtam bemutatni a „hegedűtudásomat”. El akartam mondani mindazt, aminek az elmondásához addig nem voltak meg az eszközeim. Mondani, mondani…

Visszasírom azt az időt, amikor még csak hallgatni tudtam. Akkor nem tudtam, hogy ez mennyire fontos. Mostanra bebizonyosodott. A bizonyítékot nem kell magam körül keresni, elég magamba nézni. Az energiáim hetven százaléka arra megy el, hogy alkalmas, pontos, udvarias és szép szavakat mondjak; és csak harminc százalékot használok fel arra, hogy meghallgassak másokat. Jobb esetben az arány hatvan-negyven százalék.

Nem fejlődünk automatikusan ugyanannyit a meghallgatás terén, mint amennyit (szívből reméljük, hogy) fejlődünk abban a képességben, hogy megtaláljuk a helyes szavakat. Fennáll a kockázat, hogy egyre ügyesebben beszélünk (és írunk), és egyre kevésbé ismerjük az embereket, akikhez szólunk, mert nem hallgatjuk meg őket. Nem tudjuk, mit gondolnak, mit éreznek, mitől félnek, nem tudjuk, hogy a szavaink szükségesek vagy hasznosak-e, vagy csak szépek – tehát hiábavalóak.

Kell egyfajta visszalépés. Amikor valaki beszél hozzánk, képzeljük azt, hogy nincsenek szavaink, legyünk olyanok, mint az idegen nyelvet tanuló diákok: mintha csak meghallgatni tudnánk. Kísérletezzünk ezzel, tekintsük akár egy játéknak, és nézzük meg, mi fog történni. Előfordulhat, hogy a másik ember folytatja a mondandóját, kiegészíti vagy pontosítja, amit elmondott. Lehet, hogy a másik „rajtunk keresztül beszél” (Rita Charon, a narratív orvoslás alapítója szavaival élve, aki az első találkozáskor ezzel a kérdéssel fordul betegeihez: „Mit szeretne, hogy tudjak Önről?”).

A másik tehát megérti a saját szavait, miközben mi csak visszhangozzuk azokat, mint egy „cserépedény”. Szép kép ez: egy üres forma, ami hagyja, hogy megtöltsék.

A meghallgatás során el kell veszítenünk a szavainkat, ötleteinket, válaszainkat. Mélyen megérintett a Mindnyájan testvérek című enciklika egy szakasza: „A képzelet csapongása megakadályoz minket abban, hogy jól hallgassuk azt, amit a másik mond. Még csak a mondandója felénél tart, mi már félbeszakítjuk, és válaszolni akarunk, pedig még el se mondta, amit akart.”

Sok vita és meg nem értettség származhat abból, ha megszakad a meghallgatás – különösen, ha a felek jól ismerik egymást. A másiknak rosszul esik, megsértődik (jogosan), még akkor is, ha félidő tájt már értjük, mit akar mondani. Ugyanis nem ez a lényeg: ő nem arra vágyik igazából, hogy megértsék, hanem hogy meghallgassák. Hogy elfogadják, befogadják.

Erre akkor jöttem rá, amikor a pszichiátrián dolgoztam a betegekkel. Órákon át hallgattam az összefüggéstelen, töredezett, elhallgatásokkal tarkított beszédeket. Nem volt eszközöm arra, hogy megértsem őket, alig ismertem azt az “idegen” nyelvet. De tudtam hallgatni: úgy hallgattam őket, hogy közben nem vártak megértést. Nem voltak szavaim válaszul – be tudtam fogadni, amit mondtak. És az elfogadásból megszületett a kapcsolat: a meghallgatás felért egy terápiával.

A meghallgatás jót tesz, bizalmat generál. Különösen a lefegyverzett, figyelmes hallgatás. A kettő ellentétesnek tűnik: a védtelenség passzívnak, a figyelem aktívnak. Mégis hasonlóak, ha a figyelem alatt azt értjük, amit Simone Weil írt: „egyfajta erőkifejtés”, az izmok összehúzódása, miközben a másik beszél, bár a passzív erőkifejtés abban áll, hogy „kiüresítjük magunkat, felfüggesztjük a saját gondolatainkat, ugyanakkor elérhetőek és áttetszőek vagyunk a másik számára”.

Egy orvosi kongresszuson az egyik előadó arról beszélt, mennyire fontos a páciens felé figyelmet mutatni a tekintetünkkel, a testtartásunkkal. Bölcsen hangzott, de aztán eszembe jutott Simone Weil. Nagy különbség van aközött, hogy figyelmet mutatunk vagy hogy minden idegszálunkkal figyelünk. Az előbbi mesterien eljátszható, az utóbbiban teljes valónkkal jelen vagyunk. A terápia, amiben figyelmet mutatunk, igazából (itt az ellentmondás) nélkülözi a figyelmet; a látszat elérésére pocsékoljuk az energiát (ez jócskán jellemző a társadalmunkban).

Simone Weil számára a figyelem nagyon komoly dolog, kapcsolatban van az etikával: „Minden olyan alkalommal, amikor valódi figyelmet ajándékozunk a másiknak, megtörjük magunkban egy kicsit a gonoszt. Egy negyedórányi odaadó figyelem felér sok jó cselekedettel.”

Boldogok a figyelmesek, boldogok a meghallgatók, mondhatnám.

Amikor a meghallgatást gyakoroljuk, a boldogságot gyakoroljuk. Teremtsük meg a szükséges teret és csendet. Hagyjuk a másikat beszélni, hogy érezze a meghallgatást. Még valamiféle megvilágosodáshoz is vezethet, ha nem csak azt halljuk meg, amit elmond, hanem azt is, amit elhallgat. Minden kimondott beszédnek van egy elhallgatott párja, árnyéka. Ez az, amit a másik ember fél elmondani, vagy azért, mert tart a reakciónktól, vagy mert kevés az önmagába vagy a belénk vetett bizalma. Erről ő nem tudja, hogy kimondhatja, amíg meg nem hallja valaki a csendjét is. A figyelmes hallgatás az árnyékot is megvilágítja. Így a másik látni fogja önmagát.

Nehéz és boldogító gyakorlat a meghallgatás. A hatásai megérik a (passzív) erőkifejtést.

Tér, csend, világosság. Hogy újra birtokba vehessük a meghallgatás szavát: a logoszt (gr. ’szó’, ’beszéd’). „A hiteles hallgatás vezet el a logoszhoz” (Martin Heidegger).