Válás után talpra állni, utat találni

Korunk nehézségei számos sebet ejtenek a családon, melyek csak Istenhez és egymáshoz való kapcsolódással, közösségben gyógyulhatnak. Madocsai Bea húsz évvel ezelőtt Franciaországban vett részt egy egyedül álló szülőknek szóló AVE kurzuson, majd hazahozta a tematikát, lefordította, és azóta is az egyik aktív szervezője a hiánypótló programnak. Őt kérdeztük a hétvégék felépítéséről és hasznáról.

Mik is azok az AVE hétvégék?

Az AVE (Amour et Vérité, azaz szeretet és igazság) eredetileg „házasságkarbantartó” alkalmaknak indult a francia Emmanuel Közösség házaspárjai számára. Hamar igény mutatkozott azonban a közösségen kívül, és nem csak házasok körében, a szülőknek szóló megerősítő hétvégékre. Ezért dolgozta ki egy szakemberekből álló stáb az egyedül maradt és az újraházasodott szülőknek szóló programot.

Én magam is egyedül maradtam a gyerekekkel, és nem igazán látszott a segítség. A külvilágból sokszor azt a reakciót kapja egy elvált, hogy „Nem akkora nagy ügy, a házasságok fele tönkremegy, szedd össze magad!”; vagy: „Fel a fejjel, leszel te még boldog!” Vagy a másik véglet: „Jaj, ez borzasztó, mi lesz most így veled?” De egyik sem segít igazán. Katolikus körökben pedig gyakran tapasztalható megbélyegzés. Sokak véleménye az, hogy önmagában érték benne maradni egy kapcsolatban, akkor is, ha bántják egymást vagy valódi kötelék nélkül élnek egymás mellett. Ezért akik nem bírják ki, azok hibásak, gyengék, bűnösök. Ezt érezni súlyos teher. A személyes tapasztalat vezetett oda, hogy egy ilyen hétvégesorozatot itthon is hiánypótlónak gondoljak.

Miről szól az AVE kurzus, hogyan épül fel?

Összesen három hétvégéből áll, ahol a szombatok az egyedül maradt szülő kérdéseit, a helyzet feldolgozását célozzák. Hogyan gátolják a múltbeli sebek és a jövőtől való félelmek, hogy észre vegyük a mindig aktuálisan a jelenhez kapott kegyelmet? Tudatosítsuk, hogy senki nem veheti el a teremtett voltunkból fakadó méltóságunkat! Nagy kérdés, hogy meg tudok-e bocsátani magamnak, a másiknak, a harmadiknak (ha volt), az Istennek, az Egyháznak. Ez talán a legnehezebb része a folyamatnak. Emellett fókuszálunk az istenkapcsolatunkban való növekedésünkre.

A vasárnapok mindig a gyerekekkel kapcsolatos kérdésekről szólnak. Hogyan segítsük emberi, lelki, szellemi fejlődésüket? Hogyan tartsuk a kapcsolatot a másik féllel az érdekükben? Nagyobb gyermekek esetén: Hogyan engedjük el őket? Hogyan élhetünk értelmes, másokért tevő életet?

Nem előadások, inkább személyes tapasztalaton alapuló tanúságtételek hangzanak el. Emellett hangsúlyos a kiscsoportos beszélgetés. Itt nem a szennyes kiteregetése, nem a sebek nyalogatása, nem is a másik faggatása, pláne nem az életének a „megoldása” a lényeg, hanem a biztonságos légkör, ahol nincs ítélkezés, számonkérés, mentegetőzés.

A beszélgetések fókuszában az a gondolat áll, hogy a válás fájdalmas helyzetét Isten hogyan tudja mégis a javunkra fordítani, hogyan tud talpra állítani, előbbre vinni.

Azt tudatosítjuk, hogy Őt nem a bűneink, sebeink, az elrontott dolgaink érdeklik, hanem hogy megmutathassa nekünk a végtelen szeretetét, amit nem lehet eljátszani. Ezért a kiscsoportban úgy tudnak beszélgetni, ahogy máshol nem – és ez gyógyító.

A kiscsoportnak a másik szerepe a reflektálás: kit mi érintett meg aznap, és mi az a nagyon konkrét, kis dolog, amit a saját életében megváltoztat ennek hatására. Ennek konkrét és kis elhatározásnak kell lennie. Például ha valaki megértette, hogy mennyire ártalmas a gyermekeinek a másik szülőről rosszat mondani, ne azt határozza el, hogy soha többé nem beszél róla negatívan. Az viszont már konkrét, hogy mindennap elimádkozik érte egy Miatyánkot, és kéri Istent, hogy fékezni tudja a nyelvét. Ez egyértelmű: megtettem vagy nem tettem meg? Mivel a hétvégék között egy-egy hónap telik el, van idő ezeket a búcsúzáskor megfogalmazott elhatározásokat gyakorlatba ültetni. Isten talpra akar minket állítani, de a mi együttműködésünk nélkül ez nem megy. Az elhatározások által ki-ki átgondolhatja, hogyan próbált meg együttműködni a Gondviseléssel.

Ezek a gyakorlatias dolgok – bár rengeteget jelentenek – nem elegendők. Amiért sokkal gyógyultabban távoznak a résztvevők (a nem hívők is), az Isten mindenkire ható jelenléte a szentségimádásban, a dicsőítő imában és a szentmiséken. Ezért kezdjük az alkalmakat dicsőítéssel.

Ez az imaforma ugyanis kiemel a saját nyomorúságunkból, az önmagunkba fordulásból, és a figyelmünket a végtelen Istenre irányítja.

Hitvallás ez, ahol kimondhatjuk: „Istenem, bízom az irgalmadban, tudom, hogy szeretsz és terved van velem, ezért nem baj, ha nem látom a következő lépést, elég, ha te látod.” Ennek a felismerésnek a hatására pedig csodákat tapasztalunk. Mert lehet, hogy továbbra is munkanélküli marad a résztvevő, vagy továbbra sem kapja a gyerektartást, de egészen máshogy tekint a saját helyzetére azáltal, hogy az önerőből megoldani próbált, de kudarcot vallott dolgait rábízza Istenre.

Amikor valaki elválik, az mérhetetlenül fájdalmas: mintha egy végtagját levágnák. Ebben az aggodalommal teli időben, összetörten, a fizikai gyógyulásnál is nagyobb csodának tekinted, ha elhiheted, hogy nem fogsz mindennap sírással ébredni, és ha újra értékesnek tudod magad tartani Isten gyermekeként. Ez meg szokott történni a hétvégék eredményeképp. A gyógyuló szülővel pedig gyógyulnak a gyerekek is, és lehetőség nyílik a volt házasféllel való jobb kommunikációra, békésebb egyeztetésre.

Kiknek szól az AVE kurzus?

Elsősorban azoknak, akik még a feldolgozás elején járnak és kicsik a gyerekeik. Nekik az a fő kérdésük, hogy hogyan éljék túl a válást, mi lesz a gyerekeikkel, hol van a helyük így az Egyházban, mit szól Isten az új helyzethez. Mostanában viszont egyre több a 30 évnyi házasság után elvált jelentkező. Őket sem küldjük el, inkább alakítottunk a tematikán, hogy az ő kérdéseik is helyet kapjanak.

Sajnos el kell mondjam, hogy egyre több a mintaházasságból érkező is: a pár jegyesoktatást tartott a plébánián, nagy közösségi életet élt, szépen nevelte a gyermekeit – és egyszer csak jelentkezik valamelyikük egyedül. Ez nagyon fájó. Mit rontunk el a közösségeinkben, a plébániákon, az Egyházban? Bár nagyon szépen hangzik, hogy az a család vagy házaspár, amelyik együtt imádkozik, az együtt is marad, de nem feltétlenül van így. Nagyon jó keresztények érkeznek hozzánk, akik imádkoztak már a párkereséskor a leendő társukért, később együtt és a gyerekeikkel közösen is – de nem minden ezen a síkon dől el. Ha olyan a probléma, akkor pszichológushoz kell menni, ahogy baj esetén orvoshoz is elmegyünk. Nem szabad azt hinni, hogy még több rózsafüzérrel a szőnyeg alá söpört dolgok egyszer csak megoldódnak. Emellett az is fontos lenne, ha pont a köreinkben (plébániákon, házas csoportokban) nem kellene a látszatát fenntartanunk annak, hogy minden rendben van. Ilyen bizalmas közeg viszont csak keveseknek adatik.

Eddig főleg az elváltakról beszélgettünk. Mi a helyzet az újraházasodottakkal?

Az ő helyzetük nehezebb, mert amíg az ember „csak elvált”, addig valamennyi együttérzésre még számíthat. Viszont amikor talál valakit, akkor megint ellene fordul a közhangulat. II. János Pál pápa mondta, hogy az Egyháznak nincs joga felbontani egy szentségi házasságot, de nincs joga arra se, hogy érvényesnek tekintsen valamit, ami nem az. Érdemes ezért megvizsgáltatni mindenkinek a házasságát, hogy egyáltalán érvényes volt-e – mert az igazság szabaddá tesz. Ennek fényében lehet tudatosan döntéseket hozni, tovább haladni. Azt tapasztalom, hogy a hibákból okulva sokszor az új kapcsolatban már szebben élnek együtt, jobban figyelnek a gyerekek vallásos nevelésére, aktívabban részt vesznek az Egyház életében – és szenvednek attól, hogy nem járulhatnak szentségekhez. Ha emellett még elutasítással, ítélkezéssel is találkoznak, az csak távolítja őket. Ezért is volt számunkra nagy biztatás, hogy az újraházasodottaknak szóló alkalmaink zárómiséjét Erdő Péter bíboros tartotta. Önmagában ez üzenet értékű volt, amit a résztvevők azonnal éreztek.

Merre kellene tartania az Egyháznak és nekünk, tagjainak a szemléletünkben?

A kis dolgok sokat számítanak: például ha a pap szem előtt tartja, hogy ne csak a sokgyermekes, ép családokhoz szóljon, hanem legalább egy mondatban a sérült családúakhoz is. Ha engedi, hogy az AVE-kurzus plakátja kikerüljön a hirdetőtáblára. Sajnos volt, aki azt mondta, hogy az ő plébániáján ne csináljunk reklámot a válásnak. Akkor a fogászok is leszedhetnék a tábláikat, mert a fogfájást se reklámozza senki! Ki merne így kitenni egy felhívást az újraházasodottaknak? Pont az ilyen típusú reakciók miatt igen gyógyító, amikor azt látják, hogy egy-egy miséző pap csak az ő kedvükért, a szabadideje föláldozásával eljön, hogy segítse az irgalmas Istennel való találkozásukat. Megváltozik ezáltal az Egyházról alkotott képük is.

Emellett szükség lenne az élő közösségekre, ahol nem csak ülünk a padban egymás mellett, hanem személyesen figyelünk a másikra, különösen a megsebzett életűekre. Az egyedül maradottaknak jól jön a gyakorlati segítség: az anyukának például felállítani a karácsonyfát, az apukának megfőzni az ünnepi vacsorát vagy megoldani a helyzetet, amikor mindhárom gyerekének egyidőbe esik a szülői értekezlete. Errefelé kellene tartanunk: az odaforduló, cselekvő szeretet, és az igazságban gyökerező irgalom felé.

Az érdeklődők a lelkigyakorlatos hétvégékről az www.avelap.hu oldalon vagy a +36 30 454 0939 telefonszámon tudhatnak meg további részleteket.