Van-e még dolgunk? – Idősek vallanak

Szállnak az évek. Elszállnak. Ha tetszik, ha nem, így van. Néha úgy érezzük, hogy rohanó léptekkel száguld az idő, máskor meg mintha lassan cammogna. Pedig ő a megszokott tempójában jár időtlen idők óta. Tegnap még aktívan dolgoztunk, felépítettük azt a társadalmat, amit most az utánunk születettek építenek tovább. Tegnapelőtt még álmodoztunk, terveket szőttünk a jövőről, s élveztük, hogy szép az élet.

És most? Amikor már évtizedek száguldottak el fölöttünk, megőszültünk, megráncosodtunk? Most milyen az élet? Bátran mondhatjuk, hogy most is szép, csak észre kell vennünk a szépségeit, akkor is, ha a látásunk kissé elhomályosult, ha a ráncaink száma növekedett, ha már nem futunk olyan gyorsan a busz után…

Amikor lassabban jár az ember, s talán a tekintetét is a földre szegezi – nehogy elbotoljon valamiben –, elcsodálkozik a természet pazarló gazdagságában, a lehullott falevelek színeiben gyönyörködve.

Korábban, futó lépteivel átszáguldott rajtuk, s észre sem vette szépségüket. Most a Teremtő dicséretét látja a sokszínű levélszőnyegben. Boldog és hálát ad. Szállnak felettünk az évek. Vajon van még valami dolgunk itt a földön?

Egy kedves ismerős hölggyel történt úgy 80 éves kora körül, hogy egyszer csak nagyon rosszul lett. A gondviselésnek hála, barátnője éppen ott volt nála, kihívta a mentőket, kórházba vitték, s a lelkiismeretes, hozzáértő orvosi beavatkozás után néhány héttel gyógyultan haza is került. Később elmesélte nekem a belső dialógust, amit ekkor lefolytatott az Úrral. „Uram, azt gondoltam, meghalok. Miért hagytál mégis itt? Mi dolgom van még 80 évesen? Férjem, egyik gyerekem meghalt, miért éljek?” „Van még két fiad. Rászorulnak a segítségedre.” „Lehet, hogy ezért kell még élnem?”– tette fel a kérdést. S rájött, hogy vannak még olyan dolgok a családban, amiket csak ő tud elintézni. Ez erőt adott neki ahhoz, hogy – ha kissé betegen is – segítse őket.

Nála fiatalabb, 70 év körüli özvegyasszony ismerősöm nemrég arról beszélt, mennyi dolga van, ugyanis igen sok sírt kell rendben tartania a temetőben. „Hetente többször is kimegyek a kánikulában locsolni a virágokat a sírokon. Sok halottunk van, több mint tíz sírt gondozok. Nem tudom, ki fogja ezt megtenni, ha én már nem leszek. A lányomék dolgoznak, az unokák is. Nem érnek rá ilyesmire.”

Egy másik nagymamatársam, akinek „itt fáj, ott fáj, amott fáj”, igyekszik karban tartani magát, mert az iskolai szünetben jönnek az unokák, a kamasz gyerekek. Ahogy mondja: „El sem tudod képzelni, mennyit esznek! Rengeteget főzök olyankor. Előtte együtt vásárolunk. Nagyon élvezem, amikor itt vannak. Uszodába is elmegyünk együtt.”

Egy nagypapa, akinek az unokái zömmel már megnőttek, és nem igénylik a velük való játszást, feltette magának a kérdést, miért csak októberben imádkozzák a rózsafüzért a templomban. Egyszer csak gondolt egy nagyot és merészet: „Lehetne minden nap!” Megbeszélte a plébánossal, majd egy kis csapatot szervezett maga köré, gondolván Jézus mondatára: „ahol ketten vagy hárman összejönnek a nevemben, ott vagyok köztük”. Persze nagyon ritkán vannak csak ketten-hárman, általában 8-10 ember – legalább a harmada férfi – imádkozza naponta a rózsafüzért az egyik mise előtt. Ez annyira fontos lett számára, hogy minden egyéb programját ehhez igazítja. Karácsonyra apró ajándékot készít imádkozó társai számára a felesége segítségével, s ez kezd kölcsönössé válni, néhányuktól ő is kap ajándékot. Minden nap elsőnek érkezik, hogy tudja fogadni a többieket. Mise után még beszélget némelyikükkel. Szinte ez ad értelmet napjainak.

Sorolhatnánk még tovább a történeteket, amelyeknek az a lényegük, hogy legyen az embernek valami értelmes célja, feladata a mindennapokban.

Cél nélkül, jövőkép nélkül fiatalon se lehet élni, hát öregen se.

Sokan azt mondják, hogy dolgoztak ők már eleget, pihenni szeretnének. Ez rendjén is van, de a pihenés ne eltunyulást jelentsen, hanem valami másféle aktivitást, kreativitást. Valamilyen siker idős korban is fontos. Van, aki nyugdíjas korában kezd kertészkedni, nem is eredménytelenül. Másfajta sikerélményhez jut, mint korábban, a munkája során. Másvalaki a méhészkedés rejtelmeibe veti bele magát – ez érdekes is, hasznos is. Jó, hogyha a tevékenység mások felé irányul, nem öncélú; így nem zárkózunk be önmagunkba, nyitottakká válunk mások felé, ugyanis „aki szeret, az nem öregszik meg”.