A hármas kötél nem szakad el egyhamar – beszélgetés ifjabb Bazsinka József tubaművésszel

Elérkezett az életemben az az idő, amikor az egykor szeretett emberek újra fontossá válnak. Ifjabb Bazsinka József Junior Prima-díjas tubaművész – Jocó – 6 évig volt iskolatársam egy családias közösségben, ráadásul édesanyja volt a nagyon szeretett csellótanárom. Ismerjük egymás gyökereit… és kíváncsi voltam, hogy mit rejtenek a lombok. Elhoztam most az Új Város olvasóinak.

Édesapád Liszt-díjas tubaművész, édesanyád csellóművész, nagynénéd operaénekesnő, egyik testvéred jazz-szaxofonos. Hogyan alakul ki egy hivatás egy ilyen talajon?

Ez egy összetett folyamat, hiszen egy gyerek a szüleit sokszor mintának tekinti, épp ezért egy ilyen koordinátarendszerben el sem tud nagyon képzelni másfajta foglalkozást. Látni, hogy apukám zenekari próbára, előadásra meg koncertre megy, ahol sikerei vannak, rengeteget utazik, ez igazán imponáló volt. Amikor kifejeztem édesapámnak, hogy szeretnék tubás lenni, és ő látta, hogy komolyan gondolom, készíttetett egy gyerek méretű tubát, és előbb maga kezdett tanítani, majd – mivel ekkor már a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba jártam – Győrből járt ki hozzám tanár. A zenészlét a maga sokszor bonyolult időbeosztásával együtt is nagyon szép életforma tud lenni, ha az embernek sikerül egzisztenciát teremtenie belőle.

Sokszor több a panasz a zenészek körében, de én azt látom, hogy vannak, akik tudják annyira szeretni a zenét, a szakmájukat, a hangszerüket, a kollégáikat, az életformájukat, hogy 70-80 évesen is fiatalosság és frissesség árad belőlük. Szerintem meg lehet maradni ebben a jófajta örömben.

Van példaképed vagy olyasvalaki, akire ebben kifejezetten felnézel?

Apukám ilyen szempontból abszolút példakép. Valójában azért lettem tubás, mert ő a mai napig hihetetlen lelkesedéssel tud gyakorolni, készülni is, nem csak beszélni (tubával futni akár a maratont– a szerk.). Az én utam végül egy picit másképp alakult – klasszikus helyzetben az ember lediplomázik, és utána jó esetben egy pár éven belül bekerül egy zenekarba. Én 2020-ig szabadúszó voltam, külföldi együttesekkel közös projektekben vettem részt Bécsben, Freiburgban, itthon a Szent István Filharmonikusoknak voltam állandó, de státusz nélküli tagja. Volt sok utazás, új kaland, új koncert, új élmény, és szerencsére állandó pontok is, ilyen az In Medias Brass kvintett. A coviddal azonban ez a fajta életforma ellehetetlenült számomra, hiszen már háromgyermekes apa voltam. És akkor indult be egy másik nagyon szép pálya az életemben, amely egészen váratlanul jött, és nagy egymásra találás lett: a Bartók Rádió.

Igen, olvastam, hogy gyakorlatilag saját magad dobtad fel a labdát egy interjú során, hogy szívesen rádióznál.

Igen, így volt, aztán beadtam az életrajzomat, és néhány hónapon belül megkerestek, hogy egy nyugdíjba vonuló kolléga helyére kipróbálnának. Érdekes, hogy a tuba mellett nekem mindig volt „valami más” is, amivel foglalkoztam: hol a doktori képzés, hol a baptista teológia és az azzal járó szolgálatok, vagy éppen a tanítás. Az időm nagy részét most nem az aktív zenélés, hanem a rádiós munkám teszi ki. Néha úgy érzem, hogy két életet élek egyszerre, talán többet is vállalok, mint amennyit egészséges lenne. Ezek a területek néha nemhogy nem támogatták egymást, hanem talán inkább nehezítették.

Inkább szólistának vagy inkább kamarazenésznek tartod magad?

Egyértelműen kamarazenésznek. Sokkal jobban érzem magam csapatjátékosként, mint szólistaként. Mondjuk ez a hangszerből is fakad, egy kezemen meg tudom számolni, hogy kik azok a tubások, akik kizárólag szóló karrierből élnek meg – a tuba nem ilyen típusú hangszer, ezzel tisztában van, aki ezen játszik. Nagyon szerettem virtuóz meg szóló darabokat eljátszani, de azért a kamara is abszolút tartogat kihívást: technikailag és zeneileg egyaránt.

A társas zenéléskor négy-öt ember úgy összekovácsolódik, hogy szinte együtt lélegzik.

Zeneileg ez egy olyan közös gondolkodás, ami nagyfokú egymásra hangoltságot igényel, és noha sokszor nagyon különbözik a személyiségünk, de adott esetben épp ettől lesz még érdekesebb, még színesebb az előadás. Ez a legszebb a számomra: ez a non plus ultra. Ezt sokkal jobban szeretem, mint a zenekari játékot vagy mint a szólót.

Ez a vágy hozta létre az In Medias Brass kvintettet is, amellyel 2011-ben Junior Prima díjat nyertetek?

A kvintett igazából véletlenül alakult meg. Az apropója egy dél-koreai verseny volt, amelyre kalandként tekintettünk. Egy harsonás társunk vett rá minket, hogy ne csak szóló kategóriában induljunk, hanem csináljunk egy kamarát is. Először semmi kedvem nem volt erre föláldozni a nyarat, mert korábban már kiestem egyszer erről a versenyről, de aztán mégis meggyőztek, és annyira sikeresek voltunk, hogy az együttesből többen szólóban is, és a kamarában is első helyezést értünk el. Ez egy olyan erős löket volt, hogy együtt maradtunk, és még sok-sok versenyre elmentünk – azok is sikerrel zárultak. Ennek már tizenhárom éve.

Zeneileg az In Medias Brass a szerelemgyerekünk mindannyiunknak. Szakmailag ez az elsődleges tevékenységem, velük játszom a legtöbbet, hiszen amikor a covid után újraindult az élet, a rádió miatt elbúcsúztam a Szent István Filharmonikusoktól.

Amikor 2010-ben elkezdtünk együtt játszani, szinte mindenki a családalapítás elején, vagy még előtte állt. Most a kvintettben 16 gyerekünk van. Akkor a legtöbben zeneakadémisták vagy szabadúszók voltunk, most meg mindenkinek van legalább másfél állása. Most időpontot egyeztetni a legnehezebb. Ha összejött az első két próba, onnantól már minden magától megy.

A zene mellett te a házasságodra meg a családodra is hivatásként tekintesz, ráadásul a feleséged, Ivett is zenész. Hogy találkoztatok és hogy építettétek fel az értékrendeteket családként?

Mint minden házasság, a miénk is egy nagy sztori, de az biztos, hogy ez a legfontosabb hivatásom. Egyértelmű, hogy prioritásban fölötte van még a tubának is.  Az életben mindennek ára van. Annak is ára van, hogyha valaki sikeres, és annak is ára van, hogyha valaki jól keres, meg annak is, ha valakinek szép családja van, vagy szerető feleség, szerető férj tud lenni. Én elég hamar rájöttem arra, hogy

nem szeretném feláldozni a művészet vagy a zene szent oltárán a kapcsolataimat,

vagy legfontosabb kapcsolatomat: a házasságunkat, a gyermekeimet.

A lehetőségek és néha a feladatok is mögé sorolódnak. Hétvégén és este, ha nincs koncertem, szeretnék a családommal lenni. Sok szakmai lehetőségtől tudatosan emiatt búcsúztam el. Ivettel a Zeneakadémián találkoztunk, úgyhogy ilyen szempontból nagyon összeillünk – abszolút tudjuk a másikról, hogy mi az, amit csinál, vagy mi az, ami fontos, hogyan kell készülnie. A Zeneakadémia elején, már az első évben összejöttünk, és másodév után meg is kértem a kezét, amihez nagy löketet adott a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség homokkomáromi lelkigyakorlata, a Táborhegyi Napok. Bár Pannonhalmán érettségiztem, az egyetem alatt eltávolodtam a templomtól, a közösségtől, a hittől, légüres térben éltem. Ekkoriban inkább a zenészlét, a barátokkal való beszélgetés, a budapesti éjszakai élet foglalkoztatott. Ivett baptista háttérből jött: ők a felnőttkori bemerítkezés után hangsúlyosan saját maguk vállalják a keresztény életet. A Táborhegyi Napokon a hét végére ő megújult a hitében, én pedig ott döntöttem el, hogy innentől kezdve szeretnék úgy élni, hogy mindenben Istennek az akaratát keresem. Azt, hogy ha valamit csinálok, az neki kedves legyen. Vagy minimum elfogadható.

Megvizsgáltuk a párkapcsolatunkat is: előttem Ábrahám példája volt, aki képes lett volna Izsákot, a szeretett fiát feláldozni azért, hogy Istennek kedves életet éljen. Én ugyanígy voltam: nagyon szerelmesek voltunk egymásba, de képesek lettünk volna letenni egymást Isten oltárán, hogyha ez a kapcsolat neki nem kedves. Kerestük Isten vezetését, olvastuk a Bibliát, imádkoztunk, hogy vajon mi megkaphatjuk-e Isten áldását erre a kapcsolatra. Amikor aztán erre vonatkozó igéket és megerősítést kaptunk, akkor teljesen új alapokra helyeztük a kapcsolatunkat: megkértem a kezét, és elkezdtünk készülni az esküvőre.

Negyedévesek voltunk, amikor összeházasodtunk: akkor egyikünknek sem volt állása, de éreztük, hogy Isten az áldásával megteremti az anyagi kereteket is. Soha előtte annyi felkérést, turnét, koncertet nem kaptunk – és még hosszú évekig nem kerestünk úgy, mint abban a félévben, amikor az esküvőre készültünk.

Katolikus családban nőttél fel, több szemesztert végeztél a baptista teológiai főiskolán, szolgáltál a gyülekezetben, most újra katolikus közösséghez csatlakoztatok a feleségeddel és a gyermekeiddel. Mesélsz erről a spirituális útról?

Szerettünk volna ugyanahhoz a közösséghez tartozni, ahol otthonra lelünk. Számomra rendkívül vonzó volt a baptisták felnőtt, tudatos keresztsége és a bibliaismerete, így bemerítkeztem, és csatlakoztunk a pesterzsébeti baptista gyülekezethez, ahol az ifjúsági munkában szolgáltunk. Sokszor éreztem, hogy az ismereteim kevesek ehhez a szolgálathoz, ezért beiratkoztam a baptista teológiára, ott elvégeztem négy félévet baptista lelkipásztor szakon, amivel együtt járt az is, hogy mint teológus Kiskunlacházán segédlelkészként hétről hétre prédikáltam. Nagyon izgalmas időszak volt. De aztán egy pár év után láttam, hogy nekem nem elhívásom az, hogy a magyarországi baptista egyháznak felavatott gyülekezeti lelkipásztora legyek, mert ez egy életforma, és engem erre Isten nemcsak nem hívott el, de ez nem is nekem való. Ezzel párhuzamosan indult bennem egyfajta honvágy a katolikus egyház felé.

Piliscsabára költözésünk után világossá vált számunkra, hogy új közösséget kell keresnünk a távolság miatt, és ekkor döntöttünk úgy, hogy egyszer és mindenkorra tárjuk fel, hogy honnan fakad ez az évek óta bennem élő honvágy. A római katolikus szentmise liturgiájának szépsége, az egyház teológiájának és lelkiségének kincsei, a piliscsabai katolikus közösség összetartó ereje és a plébánosunk, Szilágyi Szabolcs karizmatikus személyisége – amellyel elképesztően erősen tudja Krisztust képviselni közöttünk papként, férfiként és emberként – mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy néhány hónap leforgása alatt eldöntöttük, Ivett katolizál, én pedig rekatolizálok és visszatérek.  2022 húsvét vigíliáján megkereszteltettük a gyerekeinket, és ünnepélyes keretek között elmondtuk a Hiszekegyet.

Ugyanakkor a baptista egyházban, bár nagyon fontos a házasság, nem tartozik a szentségek közé, ahogy a katolikus egyházban. Rengeteget gondolkoztunk rajta, milyen formában tudnánk ezt rendezni, hiszen nekünk baptista menyegzőnk volt. Színjáték lett volna 14 év házasság után új esküvőt tartani, így végül a gyökeres orvoslás eljárását választottuk: Spányi Antal püspök atya jóváhagyta a házasságunkat, mint szentségi házasságot, és mi június 17-én, alig két héttel ezelőtt megújítottuk a házassági fogadalmunkat.

Egy szentmise keretében összekötötték a kezünket stólával, megáldották gyűrűinket, és újra kimondtuk egymásnak ugyanazt a fogadalmat, amiben bohó huszonévesként inkább örömteli várakozás volt.

Egészen másképp hangzott most kimondani, hogy “sem egészségben, sem betegségben” vagy “sem boldog, sem boldogtalan állapotában”,

az együtt megélt tizennégy év közösen átélt örömei, nehézségei, meg akár fájdalmai után. Katartikus élmény volt, amelyet aztán a kertünkben ünnepeltünk meg rengeteg baráttal.

Tehát onnan, hogy megismerkedtünk a Zeneakadémián, odáig, hogy most tulajdonképpen nem csak mi magunk vagyunk katolikusok, hanem a házasságunk immár a katolikus szertartás szerint is szentségi házasság, ez egy gyönyörű ívet ad ki, de azért hozzá kell tenni, hogy nekünk is voltak jobb és kevésbé jó időszakaink. Nyilván az alap volt, hogy mindig kitartunk egymás mellett, és nagyon szeretjük egymást, és hogy csak egymással tudjuk elképzelni a jövőnket, de ez nem volt mindig rózsaszín felhő. A házasság törékeny, nagyon sok támadás éri, és ilyen értelemben sérülékeny is.

Mik a kötőanyagaitok?

Az első az alap, ahonnan indultunk. Tehát a hit, meg az, hogy vágyunk arra a szeretetre, amelyet Isten részéről minden nap nagyon erőteljesen érzünk. A kegyelem nagyon ott van az ember életében. Ezt szeretnénk elfogadni és vissza is adni nemcsak Istennek, hanem egymásnak is. A hétköznapok persze sok különbözőségünket is kihozzák: ezek csiszolódásra késztetnek.

Egyszer egy baráti társaságban Ivett viccesen megkérdezte tőlem, hogy én szerelmes vagyok-e, és én ahelyett, hogy azt mondtam volna rögtön, hogy “Igen, drágám, hát persze, nagyon!”, filozofikusan megkérdeztem: “Drágám, hát mi is az a szerelem?” Ezt nyilván egy nőnek nem szabad mondani. De én halálosan komolyan elgondolkoztam rajta. A fogadalom megújításunk miséjének prédikációjában ott volt a válasz: a szerelem egyrészt egy választás – én őt választottam –, másrészt a hétköznapok apró igenjei, amelyekkel kifejezzük egymás felé a szeretetünket. Az ebből fakadó érzelem lehet a szerelem, amit vagy érzünk, vagy nem érzünk, de ettől függetlenül egyszerűen tudom és Ivett is tudja, hogy ez ott van. Úgyhogy igen, a mai napig kimondhatjuk, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, de kell ehhez az is, hogy Istennel legyen ez a kapcsolat teljes. Ahogy a Prédikátor könyve írja: “A hármas fonál nem szakad el egyhamar”.

Mit látnék, ha kis Bazsinka lennék?

Látják azt, hogy Mama és Papa is dolgozik: Mama készül a koncertjeire, próbára jár, gyakorol, Papa pedig hol a rádióval, hol pedig a koncertjeivel foglalkozik. A négyéves kislányom még nem, de a fiaim mindketten zongoráznak. Úgyhogy az alap, hogy ők is minden nap odaülnek a darabjaikat csiszolgatni. Az is fontos, hogy mi le tudunk ülni velük gyakorolni, segíteni a gyakorlást. Én nem zongoraórát tartok, hanem a gyakorlást segítem, ezt alapvetően elfogadják. Bár a 9 éves nagyfiam már jobban játszik, mint én, gyorsabban hoz zenei megoldásokat, ujjrendet, ezért nyilván őbenne néha már van egy kis türelmetlenség is felém. Mivel a szüleim és Ivett apukája zenészek, illetve a testvéreim között is van zenész, ez nekik egy ugyanolyan alapvető szövet, mint amilyen nekem volt gyerekkoromban. Tehát abszolút esélyes, hogy zenével fognak foglalkozni, anélkül, hogy mi ezt erőltetnénk. De azt is látni kell, hogy ha valaki tehetséges, akkor addig a szintig el kell juttatni, hogy később majd lehetősége legyen dönteni. 13-16 évesen, amikor már nem lehet erőltetni, akkor vagy követi a saját ambícióját, vagy megmarad hobbinak, esetleg abbahagyja.

Ami most még nagy lendületet ad nekünk, ez az új közösség, ahova már egy bő éve tartozunk, és a mai napig tobzódunk a katolikus liturgia szépségeiben. Voltak és vannak a gyerekeknek kérdéseik, és sokat beszélgettünk is erről, de én úgy látom, hogy megtalálták a helyüket. Az alap, hogy este körbeülünk, elcsendesedünk és hálát adunk a napi örömökért, együtt imádkozunk, olvassuk a Szentírást. Ez igazából egy koordinátarendszer lesz a gyerekek számára, de majd nekik kell meghozni a saját döntésüket Isten mellett. Bízom benne, hogy majd a Jóisten őket is vezeti.

A közelmúltban hatalmas megtiszteltetés érte az In Medias Brasst: a pápalátogatás során a Bazilikában muzsikálhattatok a Szentatyának és a vele találkozó magyarországi papságnak. Mit adott ez a személyes életedhez, hitedhez, és hogyan hatott a készület az In Medias Brass közösségére?

Úgy érzem, hogy Isten humora nagyon erősen megjelent itt is az életemben: katolizáltunk, erre jön a pápa. Isten ajándékát látom abban, hogy amikor a pápa Magyarországra látogatott, azok között lehettem, akik szolgálatot teljesítenek. Nem jó szó, hogy óriási megtiszteltetés, inkább kitörő öröm volt bennem. Ernyey Áron, aki most a Szent István Bazilika gondnoka, tudta, hogy mint kvintett, sokszor játszottunk már egyházi jellegű eseményeken is, ezért felkért minket arra, hogy amíg Ferenc pápa megérkezik a Szent István Bazilikába, játsszunk néhány zeneművet, illetve bevonuláskor kapcsolódjunk be a Christus Vincit-be. Én lelkileg is nagyon készültem erre. Amikor Ferenc pápa megérkezett és a kerekesszékkel végighaladt a Szent István Bazilikán, ez egy végtelenül megindító pillanat volt. Függetlenül attól, hogy ki templomba járó a kvintettből, mindannyian meghatódtunk, alig bírtunk fújni.

Betoltak egy összetört, idős embert a maga egészségi problémáival, közben szólt ez a hihetetlenül dicsőséges zene, és mégsem volt a kettő kontrasztban!

Valahogy ezt érzem: Jézust is összetörték, megverték, leköpték, és mintha valahogy Istennek ez lenne a módszere, hogy minél kisebb, minél összetöretettebb valaki, annál inkább  jelen lehet Isten ereje. Szóval azt éreztem, hogy tényleg Krisztus földi helytartója érkezett meg.

Ezt a bevonulást, ezt a megérkezést sosem fogom elfelejteni. Később figyelemmel követtem a többi beszédét is, és minden várakozásomat felülmúlta: azok az üzenetek, amiket ő elhozott nekünk, magyaroknak, mind nagyon aktuálisak, és a legnagyobb szeretettel, pásztori szívvel fogalmazta meg őket. Úgyhogy azt hiszem, hogy mindnyájunknak – tényleg függetlenül attól, hogy ki mit gondol világról, politikáról, sőt, még azt mondom, hogy vallásról is – életre szóló élmény volt, nagyon nagy kaland.

Képzeld el, hogy lehetőséged nyílik kikeverni egy elixírt az emberiség számára. Mi lenne benne, és mit tenne az emberekkel?

Nyilván a kegyes válasz az lenne, hogy az emberek megismerjék Istent és Jézust, de Isten ezt önkéntessé tette. Nincs olyan pirula, amit bevesz az ember, és utána már hívő keresztény: Isten meghagyja a szabadságunkat, nekünk kell megtalálni vele a kapcsolatot, amelyre ő egyébként mindig nyitott. Ezért inkább valami olyat képzelek el, amire nekem is szükségem lenne: valamit, amivel jobban tudunk koncentrálni a jelenre. Úgy érzem, hogy nagyon sok stresszfaktort és terhet hordozunk azzal, hogy néha a múltban élünk, néha meg a jövőben. A jelennek pedig mindeközben nagyon sok szépsége és öröme lehet. Hiszem, hogy egyszerűbb lenne az életünk, ha itt és most észre tudnánk venni, ami az orrunk előtt van és azzal foglalkoznánk.  Boldogabbak lennénk felismerve a minket körülvevő kincseket, hogy itt vagyunk, élünk és még a nap is süt, vannak kapcsolataink, örömteli találkozásaink és beszélgetéseink, sőt, örömet találhatunk a munkánkban is, egyszerűen abban, hogy tesszük a dolgunk. Az lenne benne az elixírben, hogy tudjuk ezeket értékelni és élvezni.