A másikat jól szeretni a legnehezebb. Gondolatok a Testről és lélekről filmről

Mária (Borbély Alexandra) furcsa lány, egész karakterét autisztikus jegyek alkotják. Mikor először látjuk, olyan, mint egy idegen, aki még csak tanulmányozza az emberiséget. Beszédét és mozgását gépies mozdulatok tagolják és már a puszta érintés is problémát okoz neki. A hétköznapokban megélt szituációkat aztán otthona magányában újrajátssza: mit kellett volna máshogyan tenni, mondani.

Ezzel szemben a fél karjára béna Endre (Morcsányi Géza) nem küzd ilyen problémákkal, az ő kiüresedése egészen más természetű. Élt ő már eleget, volt elég nővel, de napjai neki is sekélyes mederben, magányosan telnek. Mindenki becsüli és jóban van vele, figurája mégis csendes és megközelíthetetlen. Látszólag csak a magányosságuk közös, mégis vonzalom ébred köztük, ami egy másik síkon is megjelenik: éjjelente ugyanazt az álmot látják.

A történet egy vágóhídon játszódik, ami már önmagában szimbolikus, hiszen hányszor visszük vágóhídra a lelkünket, mikor engedjünk valakinek vagy valaminek, hogy hatással legyen ránk és formáljon minket, vajon hányszor nem merünk az ettől való félelmünkben kapcsolatokat létesíteni. Itt a vágóhídon, ha úgy tetszik az ,,út végén” egy kérdés bontakozik ki előttünk: Mekkora esélyünk van a boldogságra? Kinek mekkora? Tekintetbe véve az életkort, a gátlásokat, a hátrányos helyzetet, fogyatékosságainkat. Mindent.

Amikor az ember (Endre) már lehúzta a rolót és nem akar mást csak nyugalmat. Amikor a másik (Mária) azt se tudja mi az a párkapcsolat. Akkor mégis hogyan? Hogyan történhetne kettejükkel bármi?

Enyedi Ildikó filmje hitelesen vezet végig minket ezen az úton és majdnem el is vérzünk közben. Itt ugyanis vér folyik és majdnem belehalunk. Mintha azért készült volna el ez a film, hogy az egyik magaslati pontján (ami egyben a dramaturgiai csúcspontja is a filmnek) elhangozhasson a már kissé elcsépelt és joggal közhelyesnek ítélt mondat végre hitelesen:

,,Belehalok, annyira szeretem magát.” Ahhoz, hogy ez a mondat pátosztalanul, egyszerűen, természetesen hangozhasson el, kell ez a néha groteszk, de kőkemény realitásokból felépített világ.

Kell az a két karakter, akik esendőek és tökéletlenek (mint ahogyan mi is azok vagyunk), de próbálnak saját boldogságukért küzdeni, és ezért kilépnek saját korlátaik és megrögzült szokásaik börtönéből, hogy egy közös boldogság érdekében kvázi ,,vágóhídra vigyék a lelküket”. Ez a két ember ugyanazt az álmot látja, gyönyörű természeti képekben, szarvasokként. Ez az álom egyfajta látens élet, az ébrenlét fordítottja, érzékeny és sosem túlzó metaforáival egészíti ki a karakterek motivációit és érzéseit. A szerelmespár tagjai viszont nem kergetik álmaikat és nem látszik rajtuk, hogy álmukban szarvasok. Álombeli létük a valósághoz képest idilli, de Enyedi nem idealizál csak megmutatja, hogy az álom természetes része a valóságnak, egyfajta vízió a boldogságról. Az is előfordulhat, hogy ezen a képen még osztozik velünk valaki és találkozunk is vele.

De ahhoz, hogy ezt a képet valósággá tegyük, lépnünk kell, mert önmagunkban szeretni valakit olyan, mint magunkat szeretni: primer nárcizmus.

Viszont a másikat jól szeretni a legnehezebb. Kilépni saját biztonságos világunkból, burkunkból és elfogadni, hogy tanulni kell. Tanulni kell jól szeretni. Ezt a tudást a film nem erőlteti a nézőre, hanem a szereplőkkel együtt ébredünk rá mi is, hogy mi lehet ez, mi lenne itt a helyes. Lassú folyású csendes film ez, ami hagy időt a nézőnek, hogy meglássa saját képeit is.

Az állat a filmben sokszor emberibb az embernél, a másságot nem toleráló környezet viselkedésénél legalábbis mindenképp. Kell az együttérzés, lélek kell a vágóhídi munkához is, mondja az igazgató, mert különben belepusztul az ember. Nem veszhetünk bele a nyers húsba, hiszen egyben kell maradnia a testnek és léleknek.

https://www.youtube.com/watch?v=pnYts52GaiA