A szentek szenvedélyes emberek – interjú Giacomo Campiotti filmrendezővel

Olvasási idő: 5 perc

Campiotti először járt Magyarországon, de családjával együtt otthon érezte magát. Elragadtatottan dicsérte az Uránia Nemzeti Filmszínház szépségét is, azt állítva: ilyen gyönyörű mozit sehol nem látott még a világon. A keresztény filmekről és a Chiara Lubich-ról szóló alkotásáról beszélgettünk vele.

Filmrendezőként hogyan merítesz a saját, személyes hitedből?

Amikor elkezdtem filmeket készíteni, akkor még a saját, eléggé nagy egómból merítettem. Ezek nem voltak rossz filmek, a Mint két krokodil című alkotást például Arany Glóbusz-díjra jelölték a legjobb nemzetközi film kategóriában. De egy idő után kezdtem azt érezni, hogy a lelki és a szakmai életem kettészakad. Legbelül ugyanakkor az volt a vágyam, hogy egyetlen ember legyek. Egy éjszaka éppen Assisiben tartózkodtam és azt hiszem, életemben először mondtam el egy valódi imát. Valahogy ezekkel a szavakkal: “Istenem! A munkám gyönyörű, de egyben nagyon kemény is. Most fejeztem be egy filmet, ami jól sikerült, jó film lett, de teljesen szórakoztató jellegű. Szeretném, ha a munkám és a tehetségem inkább lelki úton segíthetné az embereket.” Ez olyan este 10-11 óra körül történt. Másnap reggel megszólalt a telefonom. Egy ismerősöm volt a vonalban: „Giacomo! A testvérem producer és azt szeretném kérdezni, hogy megadhatom-e neki a telefonszámodat? Rendezőt keres.” Furcsa kérdés volt, de azt mondtam, rendben. Azért rákérdeztem, hogy milyen filmről van szó. Azt válaszolta, hogy egy szentről szólna. Beleegyeztem, hogy megadja a számomat annak az illetőnek. Így készült el a Giuseppe Moscatiról szóló filmdráma (A szeretet gyógyít – Giuseppe Moscati, a szegények orvosa). Előtte nem tudtam, ki volt Giuseppe Moscati, azt sem tudtam, hogy szent. De elfogadtam a felkérést, megírtam a forgatókönyvet. Ráléptem egy útra. Azt hamar megtapasztaltam, hogy sosem könnyű lelki filmet készíteni. Sok nehézségünk volt a forgatás alatt, de éreztem, hogy már nincs megállás. A következő filmem egy másik szentről szólt, Bakhita Szent Jozefináról, aki egy szudáni születésű rabszolga volt.

Giacomo Campiotti az Uránia Filmszinhízban 2025.május 10-én

Mire gondolsz, amikor azt mondod, nem könnyű ilyen filmet készíteni?

Számomra a filmezés hatalmas erőfeszítést jelent, különösen pszichés értelemben – ha a Forma-1-es pilóta a legstresszesebb szakma, akkor a rendező közvetlenül utána következik. A nyomás azért is nagy, mert a producerek szigorú határidőket és pontos forgatási terveket szabnak meg, ezzel gyakorlatilag rákényszerítve a stábot és a színészeket, hogy az elképzeléseimet megvalósítsák. Egy rendező azonban nem költő, nem festő – ő mások pénzével dolgozik, és így elkerülhetetlenül függ a nézettségtől és a kereskedelmi sikertől, ami néha jól, néha rosszul alakul.
Készítettem olyan szórakoztató filmeket, amelyeket a magam módján szépnek tartok, de olyanokat is, amelyek tisztán a saját önkifejezésem eredményei voltak. Aztán ahogy mondtam, ez megváltozott. Nézőként is szívesen lépek be olyanok társaságába, akik jelentős nyomot hagytak az életükkel. Megpróbálom megérteni és átélni az ő világukat.

Azt hiszem, a keresztény filmek esetében fennállhat a veszély, hogy túl didaktikussá válnak. Hogyan találod meg az egyensúlyt az erős lelki üzenet és a jól felépített dramaturgia között?

Ez egy izgalmas kérdés. Nem akarom tanítani az embereket és úgy érzem, nincs is mit tanítanom nekik. Mindig saját magamból kiindulva készítem a filmjeimet. Minden egyes mozgóképes alkotás egy felfedezés a szentek személyiségéről, utazás köztem és a szent között. Én mindig az emberi oldalukat keresem és azt helyezem előtérbe. Fontos, hogy nem csupán katolikusoknak készítem a filmjeimet. Olaszországban egyáltalán nem kizárólag katolikus közönség követi ezeket az alkotásokat, annál jóval többen. Ez számomra rendkívül lényeges, mert egyrészt nem akarom hígítani az üzenetet, meg akarom őrizni az erejét, ugyanakkor azt akarom, hogy mindenkihez szóljon. A szentek mindig szenvedélyes emberek voltak, megértőek, hiányzott belőlük az ítélkezés. Ezeket próbálom megmutatni a filmjeimben is, ezekhez mindenki tud kapcsolódni.

Mikor találkoztál Chiara Lubich történetével?

Volt néhány filmtervem szentekről, amelyeket nem sikerült finanszírozni, éppen téma után kutattam. Chiara és a Fokoláre történetét gyakorlatilag felkínálta nekem a Mozgalom, ők kerestek meg. Azért is sajnálom, hogy nem készül több ilyen film, mert ezek a televízióban is sikeresek. Épp  A szeretet mindent legyőz is bizonyítéka ennek. Amikor műsorra tűzte a RAI televíziós társaság, 6 millió nézője volt. Chiarának én korábban csak a nevét ismertem, nem igazán tudtam róla semmit. A felkérés lehetőséget adott számomra, hogy felfedezzem ezt a lányt, aki látta az emberek szenvedését és segíteni akart rajtuk. Kis döntésekkel, kis lépésekkel. És így végül felépített valami nagyot.

Miért az életének ezt a korai szakaszát választottad?

Azt gondolom, hogy ez áll a közelebb hozzánk. A fiatalkori időszak az, amikor mindannyian meghatározó döntéseket hozunk, választunk egy utat. Később közösséget alapított, és az élete sokkal szervezettebbé vált, de engem az az emberi pillanat érdekelt, amikor el kellett hagynia a családját és szembe kellett néznie a nehézségekkel. Chiara úgy döntött, hogy nem megy el a biztonságos óvóhelyre a családjával, hanem marad a háború sújtotta Trentóban, hogy segítsen az ott maradt embereknek. Felfedezte a szükséget szenvedő emberekben Jézus Krisztus arcát, és cselekedett. Ez mélyen megindító és nagyon emberi.

Te magad 5 gyermekes édesapa vagy és valamennyi filmedben kiemelt jelentőséget kap a család. Adnál valamilyen tanácsot szülőtársaidnak? Hogy látod a család jelenlegi helyzetét a társadalmunkban?

Szülőként gyakran érzem úgy, hogy nem vagyok elégedett magammal. Ha tanácsot kellene adnom, azt mondanám, hogy a legfontosabb, amit tehetünk, az az, hogy valóban meghallgatjuk a gyerekeinket. Gyakran már előre eldöntjük, mi a helyes és mi a helytelen, mit kellene tenniük és mit nem, mi legyen a napi programjuk. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy a gyerekek sokszor nagyon pontos üzeneteket közvetítenek felénk, csak meg kell hallanunk őket. Minden dühkitörés mögött van egy ok, egy mélyebb indíték, amit meg kell érteni, és ehhez először is figyelnünk kell rájuk. Azt is javasolnám, hogy lassítsuk le az életünket. Túl gyakran kap el minket a hétköznapok sodrása, a végtelen rohanás, és közben a gyerekek is elvesznek ebben a forgatagban – ugyanazok a sportok, ugyanazok a különórák, ugyanaz a napi mókuskerék. Ami igazán hiányzik, az a közös idő, a nyugodt beszélgetések a családban. Emellett fontos, hogy megvédjük őket azoktól a dolgoktól, amelyek elsőre ártalmatlannak tűnhetnek, de valójában komoly veszélyeket rejthetnek, mind fizikailag, mind lelkileg. Ilyenek például a számítógépek, mobiltelefonok – mind olyan eszközök, amelyek könnyen magukkal ragadják őket, ha nem figyelünk oda.

Mit gondolsz a keresztény filmek jövőjéről?

Chiara Lubich története világszerte ismert és a film is széles körben elterjedt. Én magam is sok-sok országba jutottam el, mert hívtak a közönségtalálkozókra. Terjed a film üzenete. Hálás vagyok a Fokoláre közösségének és a Keresztény Filmnapok szervezőinek is, hogy létrejöhetett ez a mostani találkozás. Azt gondolom, hogy ezek az alkotások nem avulnak el, mert az emberi lélekről szólnak. Remélem, hogy folytathatom ezt a munkát, és hogy találok egy magyar producert, aki támogatná Szent Margit történetének megfilmesítését. Ez egy csodálatos történet és jó lenne filmvásznon látni.

Nyitóképen Giacomo Campiotti rendező Cristiana Capotondival, a Chiara Lubich-ot játszó színésznővel