A mesék boldog(talan) vége – filmes évösszegző az Oscar-gála után

Egyensúly felé?

Ahogy sokakkal beszélgettem a mozgókép helyzete kapcsán az elmúlt évben, rendre előjött, hogy ezen a területen is megfigyelhető egyfajta polarizáció. Egyfelől elindult egy komolyabb, mélyebb érdeklődés a valóság minél pontosabb reprezentálása iránt. Több a dokumentarista, egyszerű formanyelvi kifejezésre törekvő alkotás. Aranykorát éli a dokumentumfilm, azon belül is az animációs dokumentumfilm műfaja. Pár éve ez még egy furcsa fogalmi konstrukciónak tűnt, annak ellenére, hogy van hagyománya, de nagyon kevesen foglalkoztak vele. Mintha most ez a műfaj valamiféle szellemi polgárjogot nyert volna a legnagyobb filmfesztiválokon is, annak ellenére, hogy valamivel nehezebb ezekről a dokumentarista filmekről beszélni, több odafigyelést, több érzékenységet kíván konkrét társadalmi drámáknak, történelmi fordulatoknak, emberi sorsoknak a közvetlen ábrázolását megnézni, mint kellemes, szépen becsomagolt narratív történeteket, amikhez hozzászoktunk, pontosabban hozzá van szoktatva a szemünk. A dokumentumfilm mindig egy kevésbé csábító műfajnak számít, de az igazi, komoly mozgóképes teljesítmények sokkal könnyebben találnak ott utat maguknak.

_{Nincs más Föld}

Dokumentumfilmet készíteni több dologról szól, mint csupán jó filmnyelvi érzékkel rendelkezni, ez nyilván kell hozzá, és még pluszban olyan kérdéseket is fel kell tudni tenni, olyan igazi emberi szituációkat kell tudni elkapni és rögzíteni, amelyek nem színészek és forgatókönyvírók munkájának eredménye, hanem maga az élet adja őket. Eddig is érdekes alkotások keletkeztek, de most mintha elértek volna valamiféle kritikus tömeget. Virágkorát éli az „observational cinema”, a megfigyelő dokumentumfilm, ahol az alkotók mintegy társul szegődnek az események mellé, kamerájuk úgy rögzíti az eseményeket, ahogy megtörténnek. Nyilván ezzel kapcsolatban sokakban felmerülnek kételyek, hogy a kamera esetleg mennyire változtatja meg az emberi viselkedést. De gondoljunk csak a pár évvel ezelőtti Az én vérem című lengyel dokumentumfilmre, ahol egy család hétköznapjai jelennek meg. A forgatócsoport csak egy év után kezdte el a forgatást, amikor a család tagjait már egyáltalán nem feszélyezte a kamerák jelenléte.

A másik jelenség, ami talán még ennél is erőteljesebben tapasztalható, az egyfajta formai polgárpukkasztás. Nyers, nagyon élénk, nagyon harsány formai megoldások, műfajtól függetlenül. Népszerű lett a testhorror, a disztópikus szatíra, a legkülönbözőbb műfajok keverése.

Az ilyenfajta filmeknek is meglehet a létjogosultságuk, mint bármelyik másiknak, természetesen akkor, ha a tartalom és a forma egymást kiegészítve találkoznak egymással. Öncélúan filmet csinálni sosem volt érdemes.

Most mégiscsak volt/van egyfajta dagálya ezeknek az alkotásoknak, ahogy meglepően retinabarát filmekből is sok készül. Még nem látható, hogy széttartó a folyamat vagy egy érdekes egyensúly felé haladunk-e, de az biztos, hogy az esztétikai, képzőművészeti megközelítésű, a bátrabb, avantgárd, illetve a valóság bugyraiba elsétáló filmesek egyszerre vannak jelen a világ fesztiváljainak programjában és a mozivásznakon.

„Oscar bácsi most nem hozzánk gyütt”

Az újabb magyar Oscar-díj ezúttal elmaradt, Jancsó Dávid nem tudta aranyszoborra váltani jelölését a vágók kategóriájában. Ugyanakkor Magyarországnak ezúttal sem volt rossz díjátadója, hiszen a hazánkban forgatott filmek összesen 5 Oscar-díjat hoztak. A magyar mozinéző büszkén figyelhette mind A brutalista, mind a Dűne második részének stáblistáját, hiszen a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült, világszerte nagy sikert arató alkotásokon több száz honfitársunk dolgozott.

_{Dűne 2.}

De ugyanez volt a helyzet az Oscar-jelölésig jutó Alien: Romulus esetében is. A legjobb nemzetközi film kategóriában nevezett filmünk, a Semmelweis még a 15-ös „elődöntőig” sem jutott, azonban egy másik ország történelme első győzelmét ünnepelhette. Brazília korábban még sosem nyert Oscar-díjat, most az Én még itt vagyok (Ainda Estou Aqui) című film alkotói vihették haza az aranyszobrot. És ha már nemzetköziség, már a tavalyi összefoglalónkban is előrevetítettük, hogy az Amerikai Filmakadémia egyre több nemzetből összetevődő, a 10 ezres létszámot is meghaladó tagsága egyre több olyan filmet fog díjazni, amelyek Amerikán kívül készültek. Így lehetett most Oscar-díjas Brazília, kaphatott (a kategória történetében először) az animációsoknál díjat Lettország és Irán.

_Áradás

Az Áradás (Straume) című film főszereplő cicája azóta gyakorlatilag nemzeti kinccsé vált a balti országban. Rövidfilmes Oscart kapott Hollandia, de a gála egyik legmeghatóbb jelenetét mégis egy norvég–palesztin koprodukcióban készült film készítői szolgáltatták. A Nincs más Föld című alkotás a dokumentumfilmeseknél győzött. Basel Adra, egy palesztin aktivista már több mint öt éve forgatott filmet közösségének, a ciszjordániai Masafer Yatta településnek izraeli katonák általi fokozatos megsemmisítéséről, lakóinak elűzéséről. Egy nap találkozott Yuvallal, a zsidó újságíróval, aki elhatározta, hogy támogatni fogja őt erőfeszítéseiben. Közöttük váratlan barátság alakult ki, az embertelen helyzet bemutatása mellett talán ez a Nincs más Föld legfőbb fókusza.

_{Sehol se otthon}

Nem mind arany…

Nehéz helyzetek bemutatásával a „legjobb film” kategória 10 jelöltje sem maradt adós. Ha vezérfonalat kéne találni, idén a rosszul végződő mesék lehetne a kapocs, ami összekapcsolja ezeket a filmeket. Az Oscar-gálán taroló és a legfontosabb díjakat bezsebelő Anora esetében a brooklyni szexmunkásnő váratlanul esélyt kap egy Hamupipőke-típusú tündérmesére, hogy végül vaskosat koppanjon a valóság talaján. A brutalista az amerikai álom fonákját mutatja meg egy emigráns magyar építész szempontjából, a Sehol se otthon című zenés filmben a világhírű zenész, Bob Dylan zenéjével minden személyes kapcsolatot összezúz maga körül, az Emilia Pérez című francia gengsztermusical pedig egy allegorikus fabula a gonosz, zsarnok királyról, aki hercegnővé akar változni. A szer a már említett, sokkoló formai megoldásokat felmutató testhorrorok sorát gyarapítja, a Dűne második részében a messiásvárás dilemmái, az Én még itt vagyok című filmben egy zsarnoki, elnyomó rendszerrel szembeni ellenállás lehetséges útjai, A Nickel-fiúk esetében a rasszizmus kérdései fogalmazódnak meg.

_{Én még itt vagyok…}

A Konklávét alkotói valószínűleg boldog végű alkotásnak szánták, de minimum súlyos morális és erkölcsi kérdéseket vetnek fel a „vatikáni pletykafészek” történetei. A Wicked című musicalben pedig egy szép reményű barátság ér válaszúthoz és indul el végül külön utakon. Mintha a valóság megfejthetetlen, áttörhetetlen problémaként tornyosulna a fejünk felett, aminek újból és újból nekimegyünk, hogy aztán visszakerüljünk az út elejére. Magamban megállapítottam, hogy az Oscar (amúgy is) megtépázott hírnevének nem ez az év fog jót tenni. És ezt nem csupán a többnyire lehangoló filmek miatt írom.

Idén valahogy hiányoztak az igazán emlékezetes pillanatok, a valóban maradandó mozgóképes élmények.

Pedig a tendencia nem biztos, hogy rossz. 2012-ben írtunk először összefoglalót a filmes világ és az Oscar-díj helyzetéről. Érdemes néhány gondolatot kiemelni az akkor írottakból:

„Nem is olyan nagyon régen a »legjobb film« díjával jutalmazott alkotás szinte mindig közönségkedvenc film volt, emészthető tartalommal, nagy költségvetéssel, látványos díszletekkel, híres színészekkel. A Rettenthetetlen, a Gladiátor, Az angol beteg vagy a Titanic nézők millióit ejtették rabul. Mostanában viszont egyre nagyobb számban képviseltetik magukat az Oscar-gálán kisebb, független filmalkotások, amiket huszadannyi ember sem látott, mint ezeket a nagyformátumú szupermozikat. A változás okaira hamar rájöhetünk, de ezek közül is a leglényegesebb az internet térhódítása. Még egy évtizeddel ezelőtt is csak a legnagyobbakkal foglalkozott a napi sajtó. Ma viszont pillanatok alatt híre megy, hogy melyik filmet ki és hol fütyülte ki vagy melyik részesült álló ovációban – működik a Facebook, a Twitter, és a blogok armadája. Ilyen módon lehetőséghez jutnak és bekerülhetnek kisebb filmek is a díjszezon vérkeringésébe, hiszen viszonylag könnyen a figyelem középpontjába kerülhetnek, ha valóban jók.”

A folyamat mára elérte a csúcspontját. Farkasokkal táncoló és Titanic-típusú filmek ma is készülnek ugyan (elég csak Kevin Costner Horizontjára gondolni), de ezek rendszerint elhasalnak a mozikasszáknál, nem jutnak el jelentősebb díjátadókig. A mostani gálán egyedülálló tarolást mutattak be a függetlenfilmesek, a pár millió dollárból dolgozó alkotók. Már csak arra kell nagyobb hangsúlyt fektetniük, hogy valóban sokakhoz tudjanak szólni, öncélú megoldások nélkül, érvényes üzeneteket tolmácsolva.