„A változás ijesztő… csináljuk!” – Filmkritika az Agymanók 2-ről

Pár évvel ezelőtt az egyik gyerekünk ajánlására néztük meg a 2015-ös Agymanók című animációs filmet, amely azonnal a család kedvencévé vált. Bár nem mondhatnánk, hogy nagy Pixar-Disney-rajongók vagyunk, ez a film kiemelkedett a korábbi élményeink közül azzal, hogy bár számos lehetőség lett volna a giccs felé csúszni a témában, mégis sikerült ügyesen egyensúlyoznia az akció, a dráma és a komédia között.

Az alapszituációban a főszereplő kislány, Riley Anderson fejhadiszállását ismerhetjük meg, ahol a megszemélyesített alapérzelmek ügyködnek azon, hogy az édesapja munkája miatt az államok túlsó felére költöző Riley minél kisebb sérülésekkel ússza meg az egyébként reálisan nézve is megterhelő változást. Derű irányításával Bánat, Undor, Majré és Harag (az alapérzelmek közül a meglepettség ezúttal kimaradt) minden helyzetben igyekeznek adekvát érzelmi választ adni, ezzel néha kalamajkát okozva, de a végén saját magukat is felülmúlva egyenesbe hozzák a kislány életét.

A 2015-ös alkotás értéke leginkább abban rejlik, hogy miközben érzelmileg is megérint, egyszerre edukál is, amire nagy szükségünk van egy olyan világban, ahol az érzelmek megélése, átélése és kezelése még sokszor gyerekcipőben jár. Lehet kárhoztatni az amerikai kultúrát sok mindenért, de mindenképpen tanulhatunk tőlük abban, ahogyan egyre többet és jobban kommunikálnak a saját belső világukról.

Az első film után majdnem egy évtizeddel idén nyáron a Pixar bemutatta a folytatást is. Az elsőfilmes Kelsey Mann rendezésében a történet egy évvel az előző befejezése után folytatódik. Riley 13 éves lett és…. 13 éves! Az alapérzelmek csodálatos énképet építettek ki neki az emlékei és meggyőződései szelektálásával, ám egy éjjel arra riadnak, hogy megszólal a Pubertás Piros Gombja, és ezzel új – saját értékelésük szerint „kifinomultabb” – érzések érkeznek a fejhadiszállásra: a mindig előrelátó és a legrosszabb forgatókönyvre is felkészülő Feszkó, a folyton hasonlítgató, magát másokkal összemérő Irigység, az izzadt tenyerű, jólelkű, de a helyét legtöbbször nem találó Ciki, és az életét a kanapén fekve, okostelefont nyomkodó Uncsi.

Ahogy az sejthető, Derű és Feszkó nem sokáig bírnak egy csárdában két dudásként irányítani, így az alapérzelmek hamarosan száműzetésbe kerülnek a gyerekkor elfeledett emlékei közé, miközben Riley kénytelen megküzdeni a kamaszkor legkeményebb kihívásaival: a barátnői másik iskolába igazolnak át, miközben felfedezi őket a városi középiskola edzője és elhívja őket a hokitáborba, ahol Rileynek a csapatba való beilleszkedésen és a sportteljesítményen túl a barátság, hűség, egyenesség morális kérdéseivel is meg kell küzdenie.

Az sem meglepő, hogy Feszkó vezetésével mindez közel tragikus végkimenetelű lesz, ám ebben a filmben is számíthatunk a szereplők jellemfejlődésére, amely végül mindent egyenesbe hoz.

Különös élmény egy ilyen filmet egy 13 éves társaságában nézni, hiszen ki más érthetné és érezhetné át jobban ezeket a konfliktusokat, mint az, aki éppen benne van. Az érzelmes pillanatokat persze csak egy hormongőzös anyuka könnyezi meg ilyenkor, de oldalra sandítva azért látszik, ahogyan a történet beszippantja az érintettet is.

És a filmnek éppen ez a legnagyobb értéke: miközben dinamikus, pörgős, egy pillanatra sem hagy unatkozni, tele van humorral, szójátékkal, vicces vizuális utalásokkal, élményszerűvé téve ezzel azt az edukációs tartalmat, amelyet minden kis- és nagykamasznak érdemes megismernie: az érzéseink gyakran okoznak kalamajkát a fejünkben, de megtanulhatjuk uralni őket és figyelhetünk arra, mit tanítanak nekünk.

A Pixar alkotói nem félnek beszélni mindarról, ami az embert emberré teszi: az érzelmek széles skálájáról, a szorongásról, a tanácstalanságról, a beilleszkedésről, a bizonytalanságról és az érzelmi viharokról, amelyeket az érzelmileg intelligens emberek – Riley legjobb barátnői – azonnal észlelnek és támaszként segítséget nyújtanak.

Az Agymanók 2 legalább olyan szórakoztató, mint az első rész volt, és habár vizuális és cselekményszövési ötletességben nem múlja felül, az árnyalt érzelmek működésének bemutatásával mégis újabb rétegeket tesz hozzá az értelmezéshez. Felnőttként is magunkra ismerhetünk például abban a jelenetben, amelyben szinte teljes lefagyottságban irányítja a rendszert Feszkó, amelyet a többi érzelem rettegve és lefagyva bámul. De a túlzott optimizmus romboló hatását is felfedezhetjük Derű folyton pörgő, és a többieket egyre nagyobb kalamajkába sodró viselkedésében.

Ez a film azonban semmiképpen nem 6-os karikás film, még ha agresszív vagy ijesztő tartalom nem is jelenik meg. A vetítésen több hat éven aluli gyerek is részt vett, akik láthatóan nem értettek semmit a történetből, ugyanakkor emiatt kifejezetten unatkoztak, zavarva ezzel a környezetüket is. Mindenképpen olyanoknak ajánlanám, akiket már meg-megcsapott – legalább – a kiskamaszkor szele, és van már saját élményük arról, amikor maguk sem tudják, miért éreznek úgy, ahogy.

Gyakran mondják, hogy a kamaszkor a teljes átalakulás időszaka. Ebben a filmben annak is a mélyére nézhetünk, hogyan alakul ki a személyiség és az énkép a mindenféle érzések és élmények, benyomások és meggyőződések talaján. És nem csupán edukál, hanem irányt is mutat arra, hogy hogyan fogadhatjuk el egymást szeretettel, hogyan kérhetünk bocsánatot és bocsáthatunk meg, hogyan nyithatunk mások felé akkor is, ha esetleg hibázik, és hogyan lehetünk együttérzők azzal, aki bajban van.

Hiánypótló film, amit nemcsak minden serdülőnek, hanem a serdülőt nevelőknek is ajánlatos megnéznie, mert olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek segítségével könnyebben és jobban megérthetjük egymást és önmagunkat.