Bőrünkbe írva

Horgony, nyíllal átlőtt szívforma, rózsa és Marcsa szeretlek! A tetoválásoknak ma már számtalan egyéb formája van a figuratívtól az absztrakt mintázatig, a színestől az egyszerű feketéig, a törzsi eredetűtől az Ed Hardy-s vonalat képviselőkön át a japán kultúrából hozottakig, majd a geometrikus tetoválásokig. De nem csak a mintázatok váltak sokszínűbbé, hanem az azokat viselők köre is. Míg korábban abszolút marginalizált társadalmi rétegek tudhatták magukénak, a testmódosítás ezen formája ma már egyáltalán nem kapcsolódik a büntetett előélethez. Legalábbis a tények szintjén. De mi a helyzet a fejünkben?

Számos kutatás vette górcső alá a tetoválásokhoz kötődő előítéleteinket: mennyiben módosítja egy tetoválás léte az illetőről alkotott első benyomásunkat, milyen hátteret, milyen személyiséget tulajdonítunk neki? Az eredmények pedig azt mutatják, hogy hiába a tetoválás növekvő népszerűsége, a hozzá társított gondolataink, fantáziáink nem sokat változtak. Továbbra is többen társítanak szerhasználatot, problémás viselkedésmintákat a tetoválást viselőkhöz (például fokozott agresszivitást, illetve szexuális viselkedést), valamint kétségbe vonják a szakértelmüket a munkájuk terén – minden különösebb ok nélkül. Ez a tény pedig kifejezetten kellemetlen lehet azok számára, akik valamit látható helyre magukra varrattak, hiszen hátrányos helyzetbe kerülhetnek az iskolában és a munkaerőpiacon. Márpedig egyre többen vannak. Amerikában (megbízható hazai eredmények hiányában ebből kell kiindulnunk) a 18-35 éves korosztály közelítőleg fele (47%) visel tetoválást – és a trendnek a becslések szerint nem fog még egy jó ideig leáldozni. Erre lehet következtetni az évről-évre növekvő pénzbeli ráfordításból is, amit egy-egy „kép” készítésére áldoznak.

Mit jelent ez? Honnan a divathullám? Miért választják oly sokan a tű alá fekvést? Milyen igényre válaszolnak a tetoválások, amit a ma felnövekvő és frissen felnőtt generációk keresnek?

A tetoválás nagyon ősi gyakorlat. Már Hérodotosz beszámol a szkíták és trákok bőrbe festett motívumairól, de tudunk ősi oroszországi leletekről, melyek a gyakorlat létét igazolják, és számos olyan törzsről is, melyek őseik hagyományát örökítették tovább tetoválás-művészetükben egészen a mai napig (például Etiópiában, a polinéz és maori kultúrában). A gyakorlat tehát ősi, a tetoválásokhoz társított üzenet-érték azonban koronként és kultúránként változott.

A nomád törzseknél gyakran státuszszimbólum, illetve szerencsehozó amulett lehetett, bizonyos körökben pedig a beavatási szertartások elmaradhatatlan kelléke. Az antikvitás idején a rabszolgák megbélyegzésére használták, de a gladiátorok hősiessége miatt a katonák és hadvezérek kedvelt viseletévé vált, beszivárogva az előkelőbb körökbe. Később egyes keresztény csoportok is kifejezték együvé tartozásukat egy-egy motívummal mindaddig, amíg Nagy Konstantin bűncselekménynek nem nyilvánította a tetoválás gyakorlatát. Konfuciusz – Konstantinhoz hasonlóan – a test szentély voltából kiindulva balszerencsét hozónak tekintette a természet és a szülők – mint valaki testének létrehozói – megsértése miatt. A kereszténység terjedésével Európából a konstantini elgondolás miatt teljesen kiszorult, hogy aztán Cook kapitány és matrózai segítségével párszáz év után visszatérjen, mégpedig az arisztokrácia és az egyszerű nép körébe egyaránt. Magát a tetoválás szót is a tengerészek hozták magukkal a polinéz szigetvilágból, az ott használatos tattau, tatatau hangutánzó kifejezések alapján. A brit udvartól kedvet kapva aztán Széchenyi, Kossuth és Sissy is magára tetováltatott egy-egy mintát – hogy csak néhány hazai példát említsek. Aztán jöttek a munkatáborok, a fogságban szerzett tetoválások, majd a hippi, punk és homoszexuális csoportok lázadása – és a tetoválás újra „rossz ómenné” vált. Mindaddig, amíg a médiában meg nem jelentek az új szerepmodellek, a tetovált sztárok.

Bár a motívumok változtak az idők során, a vágy, hogy általuk üzenjünk a környezetünk számára, ugyanúgy megmaradt.

Sokan egy csoporthoz tartozásukat szeretnék kifejezni (pl.: a Magyar Vízilabda Válogatott) – ugyanúgy, mint egyes őskeresztény csoportok vagy később a hippik közösségei. Mások egy-egy fontos személyhez fűződő kapcsolatukat fogalmazzák így meg – sok esetben a szeretett személy elvesztése után. Megint mások a spiritualitásuk jelzéseként használják – akár amulettként, akár valami nagyobb jóhoz való kapcsolódás kifejezéseként, mint az indián kultúrákban.

Többen a fájdalom átlényegítő, transzállapotot előidéző szerepét tartják fontosnak, akár egyfajta beavatás részeként, jelezve mások és saját maguk számára, hogy kibírták, ettől erősebbé, többé válva.

A kutatások arról is beszámolnak, hogy a tetoválás gyakran a test fölötti kontroll visszaszerzésének eszköze. Azaz ha valaki szexuális zaklatás áldozatává vált, a tetoválás révén úgy érezheti, újra ő irányítja, hogy mi történik a testével. Ugyanígy krónikus betegségek esetén is a tetoválás lehetőséget biztosít legalább részben uralni a test történéseit. Egyre többen azonban a tetoválást egyszerűen művészetnek tartják, ahol a bőr a festővászon. Az ő indokuk az esztétikum és szépség. Megint mások az egyediségüket vagy egy számukra fontos értéket, emléket szeretnének láthatóvá tenni a világ számára. És meg kell jegyezni, hogy sokan vannak azok is, akik a „pillanatnyilag jó ötletnek tűnt” elve alapján jutnak el egy szalonba. Közülük kerülnek ki a legtöbben, akik bánják a tetoválásukat.

A tetoválás motívumai és a bevarratásuk okai tehát nagyon sokfélék, ahogyan a viselőik is. Lehet kedvteléssel és borzongva nézni a mintákat és tulajdonosukat egyaránt, azt azonban érdemes észben tartani, hogy a motívumok valójában a legritkább esetben árulkodnak devianciáról, az esetek nagy részében egész mást üzennek. Nagy kérdés viszont, hogy vajon azok, akik tetováltatják magukat, hogyan tanulnak meg – személyiségük, akár értékrendszerük megváltozása, finom vagy olykor drasztikus átalakulása mellett – együtt élni azzal, amit a bőrükbe írtak.