Antiopera: Beckett és Kurtág találkozása

Fin de partie, Endgame avagy A játszma vége. Kurtág György operája 2018-ban a milánói Scalában debütált, fergeteges sikert aratva. Világszerte több helyen is színpadra került az elmúlt öt év alatt, míg végül októberben a budapesti bemutatóra is sor került. A rendkívül színvonalas előadás a Danubia Zenekar közreműködésével és nemzetközileg elismert művészek alakításával, valamint a zeneszerző instrukcióival jöhetett létre.

Az opera A játszma vége című Beckett drámát dolgozza fel, minden eredeti utasítást követve – kivéve, hogy a drámaíró kifejezetten tiltotta, hogy a darabot zenés feldolgozásként újraalkossák. Meglehetősen ellentétesek egymással ugyanis a színdarab csonka világa és az igencsak gazdag zeneiség. Az ének és a hangszerek lekerekítik a Beckett által alkotott éles sarkokat, így a darab ugyan könnyebben befogadhatóvá válik, mindenesetre megkérdőjelezhető az eredeti utasításokhoz való hűsége Kurtágnak.

Az inspirációként szolgáló Beckett dráma érdekes, szokatlan választás egy opera megírásához, azonban Kurtág György már 1957-ben elhatározta, hogy megzenésíti a darabot. A színdarab az érzelmekre és az emberi kapcsolatokra alapoz, valódi cselekmény nélkül épülnek egymásra a párbeszédek és monológok. Négy szereplő jelenik meg a színpadon, ebből csupán egy női. Hamm a főszereplő, akinek szülei, Nell és Nagg egy kukában élnek az egész darab alatt. A negyedik Clov, aki Hamm nyugodtságának ellentétét testesíti meg, ami a párbeszédjeik közben is kibukik. A darab leforgásának menetét a haldoklás eseménye határozza meg. Egy sakkjátszma végeként is felfogható a mű egésze – mint azt az angol cím is jól tükrözi (Endgame) –, egy tehetetlen király, egy futó, és két paraszt játéka. Az operában a szólamok felállásában köszön vissza ez a koncepció. Egy basszus, egy alt és egy tenor, valamint egy bariton lép színpadra.

Ami viszont ellentétet képez a színdarab és az opera között, az a zenekar és a csönd kettőse.

Beckett drámájában a párbeszédek és monológok között csend feszíti szét a perceket, míg Kurtág zenéje ezekbe a résekbe ékelődik be, amitől érzelmileg még telítettebbé válik a mű.

A Danubia zenekar már a kezdetektől segítette a zeneszerző munkáját. Nem csak Budapesten kísérte tapsvihar a művet, Hamburgban majd Kölnben folytatódott a programsorozat, ahol szintén a magyar zenekar kápráztatta el a közönséget. A négy szólista és Markus Stenz karmester is végigkísérte turnéján a Danubia szimfónikusokat. Markus Stenz egy interjúban mesélt az első alkalomról, amikor Kurtág zenéjét vezényelhette. Ekkor vette fel a kapcsolatot a zeneszerzővel és feleségével, amit azóta is ápolnak. Mikor meglátta az első Kurtág-kottát, Stenz úgy érezte, muszáj személyesen konzultálnia a komponistával, olyan érdekesnek találta a zene lejegyzési módját. A játszma végét egy összehasonlíthatatlan drágakőnek nevezte, ami rendkívüli leírása ennek az egyedi és fantasztikus operának. Hárman már tavaly Párizsban is együtt adták elő Kurtág operáját, a szólisták között pedig – negyedik, új előadóként – egy magyar klasszis bariton is szerepelt, Haja Zsolt. A magyar operaénekes Clov szerepét alakítja, amiről azt nyilatkozta, énekesként és színészként is kihívásokkal szembesült a szerep során. Az alt szereplőt (Nell) a walesi Hillary Summers játssza, aki különben nem először énekel Kurtág operájából Magyarországon. A zeneszerző kilencvenedik születésnapjának alkalmából, a BMC színpadán részleteket adott elő A játszma végéből, még az ősbemutató előtt. Summers volt az első biztos énekes, akit Kurtág kiválasztott már a premierre is. Nell párja, Nagg szerepébe Leonardo Cortelazzi olasz művész bújt. Szerepéből adódóan az egész darabon át kísérte játékát az irónia, kiemelkedő mimikájával többször is hangos nevetést ért el a közönségnél. Hammot, a főszereplőt Frode Olsen norvég basszus bravúros előadással alakította – csakúgy, mint Summers és Cortelazzi, ő is gyakorlott volt már a szerepében. Lenyűgöző, hogy mozdulatlanul ülve vett részt – ráadásul elképesztő minőségben – ebben a darabban. Hamm szerepe telített a rendkívüli nehézségű monológoktól, emiatt leszűkült a lehetőségek listája Kurtág előtt, amikor megfelelő szólistát keresett. Olsen többször is tökéletes választásnak minősült, a Müpában is vastapsban részesült.

Az előadás különösen nagy hatást gyakorolt rám, kinyitotta a szemem a kortárs operára, kortárs zenére. Ritkán hallgatok vagy nézek operákat (nemcsak a magas jegyárak miatt). Régen valakitől azt hallottam – magamnak ezzel magyarázom ezt az elzárkózást –, hogy még túl éretlen a zenei ízlésem.

Kurtág operájában viszont felfedeztem, mire érdemes figyelnem egy kortárs mű esetében – a tiszta hangközök sora lenyűgöző. A profi zenekar együttműködése is közrejátszik az élvezhetőségben, ami ezen a bemutatón abszolút jelen volt.

Kevés operára jellemző vonással rendelkezik a darab, emiatt hivatkoznak néhol antioperaként erre a zenés drámára. Egyetlen helyszínen játszódik, nincsenek áriák, csupán recitativók, énekbeszéd részek. A díszlet maximum a minimálist közelíti meg. Mégis a zene és a cselekmény (abban az esetben, ha úgy értelmezzük a darabot, hogy egyáltalán van cselekmény) és a látvány együttes hatása éri el a katartikus élményt a hallgatóknál, nézőknél. A budapesti bemutatón a szereplők nem kaptak különleges jelmezt, vagy karakteres sminket, a díszlet egy vászonra vetített, majdnem üres szobát ábrázoló képből, valamint Nell és Nagg, a két szerencsétlen sorsú karakter „otthonát” megjelenítő kukák rajzából állt. A rendezés megragadott egy számomra fontos aspektust az operából: a zenéről a figyelmet elterelő túlzott díszlet elhagyását. Az ingerszegény színpad arra késztetett minket, nézőket, hogy minden felcsendülő hangban egy-egy új információt fedezzünk fel. Teljes mértékben megvalósultnak éreztem a közös alkotás folyamatát, megszólító és megszólított között.