Realisták a Nemzeti Galériában: a valóság színe és fonákja

Még nyáron jártam a Budai Várban, kombinált jeggyel nézhettem meg az állandó kiállítást és a Preraffaeliták művészetét bemutató vendégtárlatot. A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán két magyar realista festő és az ő képeik szólítottak meg leginkább.

Baditz Ottó (1849-1936) az egyikük, aki családja elképzelésének megfelelően először jogot végzett, és utána tudta meggyőzni őket arról, hogy a festészetnek szeretné szentelni magát. Több mint egy évtizeden át élt Münchenben, ott a Magyar Egyesület elnöke is volt. Az 1908-as londoni világkiállításon ő hozta el a nagydíjat.

Halmi Artúr, szül. Hatschek Arnold (1866-1939) eleinte hegedülni tanult, a bécsi Zeneakadémiára készült, végül ehelyett a Festészeti Akadémiára lépett be. Olvasható róla, hogy döntésében Munkácsy festménye játszott szerepet: „amikor 1881-ben Munkácsy »Krisztus Pilátus előtt« című nagyszabású képét megismerte s látta azt az ünnepeltetést, melyben a mester országszerte részesült, más elhatározás támadt az ifjúban s beíratta magát a mintarajztanoda növendékei közé”.^[1] Münchenben, Berlinben, Párizsban és Budapesten alkotott. A Vizsga után című festményével Munkácsy-díjat, pénzt és párizsi ösztöndíjat nyert el.

Baditz Angyalcsináló (1885) és Halmi Vizsga után (1890) című festménye két merőben eltérő pillanatot rögzít az időben. Eltérő társadalmi helyzetek, eltérő lehetőségek, kilátások, ennek megfelelően ugyanilyen ellentétben állnak a megfestett alakok és érzelmeik. Világosság – sötétség, öröm – bánat, siker – kudarc, szép jövő – sötét kilátástalanság.

Az Angyalcsináló nem a szó ismert értelmében vett, tiltott magzatelhajtást végző asszony, itt ő igazából dajka, egy korabeli ún. gyermekotthon fenntartója. Érezhető a kép hangulatából is az, amit a festmény melletti sorok igazolnak: ritkán érték meg a felnőttkort azok a gyerekek, akik valamiért ide kerültek. Látszik a képen, hogy a hely milyen elhanyagolt, kontrasztban áll a középen fekvő gyermek fehér színe és a pinceszoba sötét sarkai. Az én olvasatomban a bölcső mellett álló nő (akinek fekete ruhája a gyászt vagy a szomorúságot hivatott tükrözni) akarata ellenére hozta el kicsinyét, úgy látszik, valamiért rászorul a gyermekmegőrző szolgáltatásaira, talán leányanya, talán elszegényedett özvegy, ki tudja. Ahogy a zsebkendőjét szorongatja, és ott áll, látszik, hogy nehezen szakad el a csecsemőtől. A bölcső mellett ülő asszony átkarolja a gyermeket – hisz már átvette őt, és feltehetőleg vele együtt a pénzt is, és most még bizonyítani akarja a hölgynek, hogy jó dolga lesz itt a kicsinek. Pedig mindnyájan tudják, tudjuk a folytatást… Vajon a falra kifüggesztett kereszttel a dajka mégis arról akarja meggyőzni a szemlélőt, hogy jó keresztény – miközben a szűkös, nedves, sötét odúban szinte biztosan halál vár az otthagyottakra? A háttérben, az ajtófélfa mellett álló szolgálólányka sötét tónusa a telt arcú szőke kisfiú sötét sorsát vetíti előre. A lépcsőn lefelé jön egy hajlott hátú öregasszony, mintha már azért jönne, hogy a bölcsőben fekvő fiúcska édesanyját kikísérje, azaz a mielőbbi távozásra serkentse.

Baditz festményét körüllengi a szomorúság, az előbb-utóbb lecsapó halál, az egyetlen, aki itt talán a tenyerét dörzsöli örömében, az a gyermekmegőrzőt vezető asszony. De fájóan dobogó szívvel érezzük ebben a visszásságot: micsoda öröm ez, amely a segítés, jószándék álcája mögött a kegyetlenséget rejti?

A festmény születésének korában a (hamis) erkölcsösség nevében a társadalom úgy megbélyegezte a megesett nőt, hogy ő a megvetettség céltáblájaként egy ilyen gyermekmegőrző igénybevételére kényszerült…

Ez a látszat-erkölcs ugyanúgy igaz az uraságokra, mint a pénzsóvár dajkára.

Lehet, hogy Baditz Ottó festménye a jómódúak lelkiismeretét felrázó szembesítés: „Ilyen társadalmi visszásságok vannak az erkölcsösség nevében! Önök tűrik ezt?”

Halmi festményéhez érkezve viszont biztonságérzetünk támad, a kép szinte elaltatja az ember korábbi nyugtalanságát.

A Vizsga után című, háromdimenziósnak ható festményen a fentiekkel ellentétben valóban jó dolga van a gyermekeknek. Megdöbbentő a kontraszt, hogy itt mennyire árad a fény. Amilyen félhomály honolt az Angyalcsináló pinceodújában, olyan világosságot ad a cukrászda sok üvegablaka, az ablakból látható panoráma. A falon nincs kereszt, van viszont egy Antwerpen feliratú, hajót ábrázoló plakát, New York is olvasható rajta: az ide betérő vendégek talán még azt is megtehetik, hogy hajójegyet vesznek, és elutaznak Amerikába…

A megelégedett, boldog családok, szépen öltözött, jóltáplált gyermekek épp egy cukrászdában ülnek. A főszereplők itt is női alakok, az egyetlen férfi egy idősebb úr, aki a sarokban újságot olvas, és közben a szemüvege fölött rápillant az éppen pajkosan nevető lányokra. Szép ruhák, tágas, tiszta, napsütötte helyszín, mosolygós arcok, szerető édesanyák és egy nagymama vagy gardedám, előttük fagylalt, kalács és kakaó. A kislányoknak megadatik a tanulás lehetősége: egyik asztal mellett könyvek hevernek a széken, a másik asztal lábának egy táska van támasztva, abban is biztosan a tanulnivalók vannak. Vizsga után a festmény címe: tehát a lányok nemcsak hogy tanulhatnak, de még meg is ünnepelhetik azt, hogy egy nagyobb mérföldkőhöz értek!

A realizmus korszakában született mindkét festmény, mindkettő a maga valóságában rögzített egy-egy pillanatot.

Pillanat. Jelen pillanat. Patetikusan hangozhat, de az szűrődött le bennem, hogy bár az egyes emberek egy-egy jelen pillanatai egy-egy cseppek csak a végtelen időben, mégis használjuk fel jól a mi jelen pillanatunkat – hozzájárulhatunk egy pillanattal a világ jobbá tételéhez, csökkentve a meglévő kontrasztokat!

Holnaptól pedig új kiállítás nyílik a Magyar Nemzeti Galériában: halálának 100. évfordulója (2020) alkalmából Szinyei Merse Pál művészetének megismerésére invitáljuk az olvasókat!

A Kép és kultusz c. kiállítás 2021. november 12-től 2022. február 13-ig lesz látogatható.

_{[1] /http://www.mke.hu/lyka/05/051-57-halmi.htm/}