Asszony a fronton – 100 éve született Polcz Alaine

Megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom. Az írást vigasztalásul szánta egy barátnőjének, akinek tönkrement a házassága. Polcz Alaine vallomása szétfeszíti a szubjektív napló kereteit: 1991-ben jelent meg a könyv, őelőtte senki sem mert nyíltan beszélni arról, hogy negyvenhat-hét évvel korábban mennyi nő lett az orosz katonák erőszaktételének az áldozata. A pszichológus Polcz Alaine nyilván tudta, hogy a sebek feltárása, az „elmondás, kibeszélés” gyógyít. A többi áldozatul esett nőt is kézen fogta, átölelte, felmentette, amikor megírta a borzalmakat.

Gyógyít. Gyógyít és bizonyít. Bizonyítja nemcsak a borzalmak valódiságát, hanem azt is, hogy az irgalmatlanul nehéz helyzetben is van irgalom, a kegyetlenkedővel szemben is van kegyelem, a szeretethiánytól szenvedve is van szeretet.

A háború nem könnyű. A házasság sem. Szembenézés a háború alatt történtekkel: asszonyként szembenézés az első házasság kudarcával, a megalázással, nőként szembenézés a front pokoli bugyraival, a meggyalázással. Megalázás és meggyalázás. Precíz látlelet, önsajnálat és vádaskodás nélkül.

Szembenézés.

Szemébe nézés. A férjét arra kérte, nézzen a szemébe, és úgy mondja meg az igazat, hogy mástól hozta-e a nemibajt – pár órával előtte a betegséget megállapító nőgyógyász arról is felvilágosította Alaine-t, hogy ez válóok lehet. János a szemébe nézett, és nemmel felelt. Hazudott. Ezt éreztem az igazi és kitörölhetetlen árulásnak. A pillantást.

Szemébe nézés. Meg kellett mutatnom, ki az, aki megerőszakolt. (…) Az egyik katona szemében megláttam a félelmet. Ebből a félelemből tudtam meg, hogy ő volt. De olyan erős, olyan iszonyú volt, ami fölvillant a szemében, hogy azonnal éreztem: nem lehet. Semmi értelme sincs annak, hogy ezt a fiút megöljék. Alaine ezért úgy tett, mintha nem ismerné fel – megmentette ezzel az életét.

Szikár tények, Jánosról. Az esküvőn vártam, hogy egy szava, vagy mozdulata lesz felém, de nem, máshova nézett. – Orvos akartam lenni, de nem engedte azt sem. – Csak akkor került szóba a magatartásom, ha neki nem tetszett. A férj, Vitányi János a három és fél év katonaság után mindenből kiábrándult, rideg és cinikus, ráadásul az alkohol rabja lett. (Ez vezetett egyébként a korai halálához is, mindössze negyvenhárom évet élt.)

Belenyugodtam, mert szerettem. – Csak János nem szeretett. Ezt nem tudtam megszokni. De panaszkodni sem tudtam. – Miért vett feleségül, ha nem szeret?

Bár ő idegen volt és közönyös, Alaine több ízben elismerően írta Jánosról, hogy milyen bátor, ügyes volt, illetve egy helyütt tömören kifejezte, hogy ő mindig szeretettel, gyöngédséggel vette körül a férjét.

A naiv Alaine (János elhurcolása után a parancsnokságra ment, hogy férje után kérdezősködjön, ott zajlott le a párbeszéde egy asszonnyal: – Átmentek rajta az oroszok. – Nem értettem meg. – Biciklivel? – Maga bolond? Nem tudja, mit csinálnak a nőkkel?) nem sokkal később megtapasztalta a borzalmakat: Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! – kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok.

Nem elég az erőszak, ennek következtében ő is, anyósa is, sok-sok nő gonorrheás vagy szifiliszes lett – nevezték ezt ázsiai vérbajnak, Lenin-betegségnek, egy biztos, Magyarországon akkor még nem volt rá kezelés. Ma már tudjuk, hogy például Mindszenty bíboros könyörgése nyomán is érkezett sok célzott gyógyszer külföldről. Több helyen állítottak fel nemibeteg-gondozót – valószínűleg kérdés nélkül is tudták az okot, ami miatt 1945-ben ugrásszerűen megugrott a kezelésre szoruló nők száma.

Hullámzó front, hol a németek, hol az oroszok, éhezés, fagyoskodás, lövészárok-ásás, a higiénia teljes hiánya, genny, kukacos sebek, tetű, rüh, vérzés. A test felajánlása egy csésze tejért, egy matracért – nem magának, ezek Maminak, egyre betegebb anyósának kellettek.

Teljes elkeseredésében öngyilkosságra is gondolt: mikor már nem bírtam tovább, kinéztem a kútkáva betongyűrűjét, hogy ott verhetem szét a fejemet. Máskor egy nagy követ kerestem, hogy szétloccsantsam a koponyám. Vonat nem volt, hogy elé dobjam magam. Emelet csak a kastélyban, az tele oroszokkal.

Elképesztő, szó szerint halált megvető bátorság.

Mondták, hogy főbe lőnek. Az első golyó a falat találta mellettem, megfordultam, és szembenevettem velük. (…) Annyira meglepődtek, amikor megfordultam, és nevettem, hogy azonnal leengedték a fegyvert.

Pest, Kolozsvár, láz, tbc, petefészek-, has- és mellhártyagyulladás, klinikai halál. (Közben tanítónői kinevezés Magyarvalkóra, ahova Alaine aztán sosem jutott el.) Keserves napok következtek, szembe kellett néznem eddigi életemmel, az oroszokkal, azzal, hogy Erdély esetleg Romániához kerül – ez ugyanolyan szörnyű volt, mint az összes többi.

Alaine az édesanyja ápolásának köszönhetően szép lassan gyógyult, és ennek leírása már átvezeti az olvasót a könyv megírásának jelenébe: Az ember rosszul van, küszködik a betegséggel, unja, de ha azt mondják: jobban vagy, jobban nézel ki – tudja, hogy hazudnak, s ez dühítő. (Most, hogy haldoklókkal foglalkozom, ezeknek a tapasztalatoknak nagy hasznát veszem.)

Egy világ ért véget. Bennem is.

Polcz Alaine-nek volt bátorsága mindenkinek tudomására hozni ezt a világot (a világtörténelem falára festett magánfreskót), a háború és a házasság gyötrelmeit. Amelyek nélkül nem lett volna az, aki lett. Pszichológus, tanatológus, a Hospice Mozgalom hazai alapítója, a haldoklók és családtagjaik támasza.

A gazdag és szakmailag termékeny élet mély fájdalma maradt, hogy a betegségek következtében Polcz Alaine-nek nem születhetett gyermeke. Második férjéért, Mészöly Miklósért 52 éven át hűségesen dobogó szíve pedig képes volt a megcsalásokat is megbocsátani. Újra meg újra.

Polcz Alaine így vallott egy Schäffer Erzsébetnek adott interjúban: Hogy a kihívásokat hogyan fogadod, és mit teszel, az már a te dolgod. Nekem minden bajomból jöttek a jók. A nagy csődökből, a nagy betegségekből, a háborúból. Sokszor elgondolom, szűkösebb lenne az életem, ha – mint ahogyan indult – Magyarvalkón tanítónő lennék. (…) Ezt akartam. És sors lenne az is. De másképp történt. Egy alkotó ember felesége vagyok, otthont teremtek köré, sok éve már. Aztán a saját munkám, először a pszichiátrián, majd a gyerekklinikán és most a haldoklók között. És ott az írás, ami máig tartó, nagy örömöm lett.

Polcz Alaine, az asszony a fronton 85 évet élt.