Egy szent hely nyomában: Lubjanka, Moszkva

Nemrég egy érdekes könyv, jobban mondva, egy album került a kezembe. A címe: A régi Moszkva templomai. A moszkvai Orosz Állami Könyvtár kiadványa az 1990-es évek elejéről, benne sok archív felvétellel. Leírja a máig fennmaradt templomokat is, ahogy azokat is, amik végérvényesen elpusztultak.

Felfedeztem, hogy 1917-ben még 677 ortodox templom volt az akkori város határain belül. Moszkvát „aranyfej”-nek is nevezték, mivel a városban sok aranyozott kupola tört az ég felé. A legtöbb akkori templom megsemmisült a forradalom és az azt követő kommunizmus idején. 1930-ban betiltották a harangszót, és attól kezdve sorban döntötték le a harangtornyokat: a harangokat kohászati üzemekben beolvasztották. Hasonló sorsra jutottak az aranyozott kupolák is, aranyrudak lettek belőlük.

Mostanában felújítottak néhány történelmi múlttal rendelkező régi, romos templomot, és a megmaradt templomoknak is zajlik a renoválása. Az aranykupolák újra ragyognak Moszkvában. Az egyik ilyen történelmi hely Lubjanka, a város egyik legrégebbi részén. A 15. században kezdtek itt letelepedni, a 18. századra pedig Lubjanka az arisztokrácia kerülete lett, sok híres moszkvai család lakott itt. Később a más országokból is betelepültek családok, főleg franciák találtak itt otthonra. Moszkva egyik katolikus temploma is a francia Szent Lajosnak van szentelve.

Elhatároztam, hogy felkeresem a kolostort, amiről „A régi Moszkva templomai” könyvben olvastam. És ekkor jöttek a meglepetések.

A fehér falak mögött egy szokatlan helyet találtam: egy férfikolostort, amely az Vlagyimiri Istenanya-ikon Találkozása nevet viseli. A kolostort azon a helyen építették fel, ahova Moszkva lakói kivonultak 1395. augusztus 26-án, hogy tiszteletüket tegyék a Vlagyimiri Madonna-ikon előtt – melyet Vlagyimirből a moszkvai Kremlhez vittek. Ez az egyik legszebb ortodox ikon. A hagyomány úgy tartja, hogy annak köszönhetően, hogy a város lakói eljöttek, és az ikon előtt imádkoztak, csodák csodájára a tatárok visszavonultak, és Oroszország megmenekült.

A fehér falakon belül – amelyek a kolostort elválasztják a forgalmas Bolshaya Lubyanka utcától – különleges imádságos légkör fogad. Néhány szerzetest és sok hívő embert látok, akik gyertyát gyújtanak, és kis papírcetlikre írják a szándékaikat. Amikor odaérek, épp vége a vasárnapi liturgiának. A szomszéd épületek kertjeivel határos falakon ikonok függnek, alattuk meggyújtott gyertyák égnek. Az ikonok közt természetesen ott van a Vlagyimiri Istenanya-ikon másolata is.

A kolostort az ortodox egyház a ’90-es években újíttatta fel, és akkor új életre ébredt az épület. Két éven át plébániatemplom volt, 1993-ban pedig szerzetesek költöztek ide, amikor itt is rendházat nyitott a pszkovi Pecserszkij-kolostor. Szemináriumot is alapítottak, és jelenleg egy virágzó könyvkiadó és könyvesbolt is működik itt, amely teológiai, történelmi és művészeti irodalomra szakosodott.

Jól ismert kórusa is van a kolostornak, és nyitottak egy teológiai akadémiát, amely katekizmus-kurzusokat és vasárnapi iskolát tart, valamint itt van a torinói lepel tanulmányozásának orosz központja is. Számos program zajlik a falak között minden korosztály számára.

Nemrég nyílt meg a „Hétköznapok szentjei” elnevezésű ebédlőhelyiség. A régi hagyomány szerint ugyanis a liturgiát az agapé, a szeretetvendégség követi. A szerzetesek úgy tartják, nem annyira az a lényeg, hogy mit eszünk, hanem az, hogy milyen lélekkel ülünk asztalhoz. Találtam egy érdekes történetet John Krestiankin atyáról:

„Egy híres prófétaként számon tartott szerzetes egy alkalommal, amikor szerzetestársaival az asztalhoz ült, azt látta, hogy néhányan mézet esznek, mások kenyeret, megint mások szénát. Ezen meglepődött, és így imádkozott Istenhez:

– Uram, fedd fel nekem ezt a titkot: hogy lehet az, hogy ugyanazt szolgálták fel mindenkinek az asztalnál, és én mégis azt látom, hogy egyesek mézet esznek, mások kenyeret vagy száraz füvet?

És akkor egy hangot hallott a magasból:

– Akik mézet esznek, ők istenfélelemmel és lelki örömmel eltelve ülnek asztalhoz, folyamatosan imádkoznak, és imájuk, akár a tömjén, felszáll Istenhez – ők ezért esznek mézet. Akik kenyeret esznek, azok étkezés közben hálát adnak Istennek azért, amit kaptak. Akik száraz füvet esznek, azok csak morgolódnak: ez jó, az rossz.

Nem szabad így gondolkodnunk, hanem inkább dicsérnünk kell Istent, és himnuszokat kell zengenünk a Mindenhatónak, hogy életté váljon bennünk az Írás szava:

»Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére!« (1Kor 10,31).”

A zarándokoknak szóló magyarázatban megtaláltam a sivatagi atyák tanítását az étkezésről és a böjtről. Többek között azt mondják, hogy akik együtt étkeznek, nem sérthetik meg egymást. Minden félreértést el kell oszlatni a szentáldozás előtt, és a kölcsönös bocsánatkérés után a megbántottságnak nyoma se kell maradjon, mire közösen asztalhoz ülnek.

„Ha testvéred haragszik rád, vidd el őt hajlékodba, és ne habozz vele megosztani a kenyeredet! Ez adja meg lelkednek a szabadulást, és imádságod közben többé nem tesznek majd próbára a kísértések.”

A sivatagi atyák szavai, úgy érzem, mindannyiunkhoz szólnak, akik a földi „zarándokutat” járjuk, és különösen is aktuálisak ebben a böjti időben.