Létezik olyan, hogy szakrális film?

Amikor megtudtam, hogy Legyetek szeretettel! címmel televíziós filmsorozat készül Boldog Brenner János életéről, egyszerre éreztem magamban lelkesedést és aggodalmat. Lelkesedést, mert nagyon fontos a téma, hiánypótló, végre valaki foglalkozik vele, hajrá! Aztán aggodalmat, mert ettől a sorozattól függetlenül évek óta nem hagy nyugodni a keresztény tematikájú, szakrális filmek néhány főbb vonása. Az évek során kiderült, gondolataimmal nem vagyok egyedül. Ezért is határoztuk el, hogy szeptemberben, az idei Ars Sacra Fesztivál keretében szeretnénk párbeszédre hívni a filmszakma képviselőit, beszélgessünk egy kicsit a szakrális filmről, mi is ez, meghatározható-e, miért társítjuk oly sokszor a kereszténységgel? Egyáltalán mitől lesz szakrális egy film?

Ha magamba nézek, engem a kifejezetten szakrális élményt célzó művészi megoldások a filmekben mindig is inkább taszítottak, riasztottak. A legtöbb hatásvadász, giccses kép ennek a szándéknak a jegyében készül. Attól, hogy gyönyörű virágokon pásztáz a kamera vonós zenével megtámogatva vagy lobogó gyertyalángot nézünk lassításban, még nem ébred fel bennünk semmilyen spirituális vagy szakrális gondolat. Ahogy az is visszás, ha egy film könnyen befogadható üzeneteket kíván adni olyasvalamiről, aminek megértéséhez általában egy élet munkája sem elegendő. Nem véletlen a mondás, hogy jó pap holtig tanul és a sírján az áll, hogy „tanulmányait befejezte”.

Egy másfél órás film megkísérelhet olyan igazságokat vagy tapasztalatokat átadni, amelyeknek megértése élethosszig tartó munkára épül, de nem biztos, hogy sikerrel fog járni.

Az üzenet átadása körül amúgy is mintha lenne egy félreértés.

_{Jelenet a Babette lakomája (Babettes Gæstebud, 1987, rendezte: Gabriel Axel) című dán filmdrámából.}

Abban talán a legtöbben egyetértünk, hogy a hit megélésének legvonzóbb formája a természetes kapcsolatokban van és a beszédben, a nyelvben megélt evangéliumi egyszerűségben. Sokunk tapasztalata, hogy közösségben a testvéri kapcsolatok és a nyelv elsőbbséget élveznek a szimbólumokkal, jelekkel szemben. Nem először hivatkozom a témában Peter Leithart gondolataira. Több írásában is aláhúzza, hogy a film határozottan „szakramentális” műfaj. Ami azt (is) jelenti, hogy a filmrendező a képi megjelenés eszközével dolgozik. Mivel a képek szerepének megértése a filmkészítésben nélkülözhetetlen, azok a rendezők, akik olyan hagyományból vagy kultúrkörből jönnek, ahol a szimbólumok világa természetes, előnyt élveznek azokkal a direktorokkal szemben, akik zsigerileg inkább a szavakban és a nyelvben bíznak. És itt hosszan sorolhatnánk a névsort. Leithart szereti megemlíteni a pozitív példák között Martin Scorsese, Andrej Tarkovszkij és Federico Fellini filmjeit, akik nagy elismerést szereztek mind szakmai körökben, mind a nagyközönség részéről. Én ehhez a listához szeretek hozzátenni olyan filmeket – más rendezőktől is – amelyek egyaránt megbecsültek mind szakmai, mind hitéleti körökben és előszeretettel választják őket filmklubok alkalmával is. Ilyen a Babette lakomája, az Emberek és istenek, a Kálvária, a Tűzszekerek, A sziget, A misszió, Az élet csodaszép, az Egy ember az örökkévalóságnak, és még hosszan lehetne folytatni.

A probléma tehát nem az üzenet, inkább a médium félreértése. Sokszor van az a tapasztalatom, hogy egy-egy film nem bízik a szimbólumokban, állandóan beszélni és tanítani akar. Ennek egyik eredménye az elképesztő méreteket öltő didaktikusság és szájbarágósság. Többször mentem haza keresztény filmklubról azzal a kínos érzéssel keveredő lelkiismeret-furdalással, hogy “biztos bennem van a hiba, amiért nem tudok értékelni egy ilyen jó szándékú filmet”. Az is érdekes, hogy

amikor egy szimbólumokkal merészebben játszó filmben megjelenik a szakralitás vagy az evangélium (akár kifejezett szerzői célzattal, akár spontán módon) azt milyen kevesen vesszük észre, vagy csak legyintünk rá, hogy belemagyarázás.

Ridley Scott Szárnyas fejvadásza úgy lett filmtörténeti sikerfilm, hogy a kritika többnyire nem is jutott el odáig, hogy ez egy keresztény szemléletű alkotás. Vagy ott van David Fincher Játsz/ma című thrillere, ami kifejezetten a tékozló fiúról és az újjászületésről szól, hogy egyik személyes kedvencemről, a L’ecsó című animációs film Anton Egójának megtéréséről már ne is beszéljek. Nem kell tehát feltétlenül szentek életéről készült film ahhoz, hogy a szakralitás előbukkanjon. Engem sokkal jobban felemel egy Kukoricasziget vagy egy Lazhar tanár úr, mint bármelyik új film az amerikai neoprotestáns vonalról.

_{Az élet fája (The Tree of Life, 2011)}

Ugyanakkor nem gondolom, hogy bibliai témákat direkt módon magyarázó filmeket ne lehetne kiemelkedő módon elkészíteni. Az utóbbi évek terméséből számomra ilyen volt Terrence Malicktől Az élet fája. A teljes film Jób könyvének ismert verseit értelmezi, magyarázza; a nyitó szöveg után egyfajta parafrázis az egész alkotás. Malick közel hozza a nézőhöz Jób dilemmáját, hiszen az őáltala felvetett kérdések minden kor minden érző emberének is saját kérdései és problémái. Ahogy Malick is vallja, sokszor egy pár másodperces snitt, ráközelítés sokkal többet és sokkal jobban elmond valamit, mint egy hosszú monológ. A filmekben alaposan meg kell gondolni, hogy milyen üzenetet akarnak az alkotók átvinni, és milyen mennyiségben. A legtöbbször jobb 3-4 kulcsmondatra szorítkozni és aköré fölépíteni a dialógusokat, a képi világot és a szimbólumokat.

Minduntalan ugyanoda lyukadunk ki tehát, a filmművészet lelke és veleje a jól felépített dramaturgia, ez teszi átélhetővé a néző számára a karakterekkel történő lelki és érzelmi eseményeket, ez „léptet be” a történetbe. Kellenek-e akkor a világnak dedikáltan szakrális filmek? Abba az irányba húzok, hogy inkább olyan filmkészítőkre van szükség, akik szakmájukat ismerve és azt a legmagasabb szinten űzve nyúlnak lélekemelő, spirituális témákhoz. Bízom benne, hogy egyre többen lesznek!