Életképek – határmezsgyén

Mosollyal a jövőbe

_{(fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír, Új Város)}

Az életkép 2017 áprilisában készült Beregszászon, Nyíregyházától alig 100 kilométerre. M3-as, majd 41-es főút – közben átszeljük a Tiszát –, a határ után csak 8 kilométer, és meg is érkeztünk. A szegénység jelen van a Nyírségben is, de ez már egy másik ország, Ukrajna.

Van miért panaszkodni a magyar egészségügyre és oktatásra, de a helyzet nem említhető egy lapon az északnyugati határunkon túl élők körülményeivel.

Ukrajnában a külső és belső instabilitás érdeke a modern kor mágnásainak. Petro Porosenko államfő a válság és a háború ellenére is növelte vagyonát, a Forbes 2016-os adatai szerint 858 millió dollárra. Ezzel jócskán elmarad a leggazdagabb ukrán üzletember, a donyecki Rinat Ahmetov mögött, akinek bár sokat esett a vagyona, még mindig meghaladja a 2 milliárd dollárt. Porosenko orosz üzleti érdekeltségei hatalmas nyereséget hoznak, miközben országa háborúban áll legnagyobb szomszédjával. Közben a Panamai Akták révén kirobbant offshore botrányt is túlélte. Mindent átitat a korrupció, a létrehozott korrupcióellenes ügynökség csak kirakatbábu. Az állapotokon nyilvánvalóan nem akar változtatni ez a politikai elit sem.

De talán az Egymásért Egyesület (ld. Új Város, 2016. május) és más kezdeményezések résztvevőinek van igazuk, akik nem a rendszert szidják, hanem a szolidaritás kisebb-nagyobb tetteivel állnak az ukrajnai szegények mellé, és a megnehezített vámszabályok ellenére – melyek miatt a nagy segélyszervezetek visszavonultak – eltökéltek abban, hogy megosszák szomszédos testvéreinkkel a javaikat. A mosolygó, gyermeke kezét fogó fiatalasszony és a tovabicikliző kisfiú nekem valahogy az egymásra figyelésből fakadó reményteli jövő ikonja.

(Prokopp Katalin, 2017)

Stabat Mater

_{(fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír, Új Város)}

Ott ül a széken. Minden nap. Mindig. Kitartóan, görnyedezve, hátfájósan. Ott is alszik. Földön, széken, matracon. De amint a gyermeke kinyitja a szemét, árad belőle a derű, a remény, a vidámság, az élet. Próbálja tartani a kapcsolatot a kinti környezettel, a napi tennivalókkal, és az új kórházi rutinokkal.

Keresi a bezártságban a nyitottságot, ami kell egy gyereknek. A még csak mászónak, a totyogósnak, a nagyobbnak. „Ne, ne, ne másszon a földön, ne játsszon a többi gyerekkel, mert megfertőzik egymást, ne, ne is jöjjön ki a szobából, feküdjön szépen, nyugodtan az ágyban!” Mintha az olyan könnyű lenne.

Hihetetlen édesanyákkal találkoztam a kórházban, amikor a legutóbb bekerültünk. Anyákkal, akik széles mosollyal arcukon, erős sziklaként álltak a nehézségekben.

Magukra már régen nem gondolva, a legádázabb körülmények közepette adták az életet a gyermeküknek, és szakadt meg a szívük, ahogy nézték a szenvedéseit.

De álltak, és a négy szűk fal között is adták az életet, a reményteli, érdekes, csodákkal teli életet. Erőt adtak nekem, tanultam tőlük, egy voltam közülük. Mint Mária.

A fénykép 2017. márciusában Ukrajnában, a Munkácsi Megyei Gyermekkórház onkológiai osztályán készült.

(Feltserné Bernáth Mária, 2017)

Fegyvertelen nemzedék

_{(fotó: Laurie Shaull/Flickr, Új Város)}

Szomorú, ugyanakkor elszánt, tiszta tekintetek. Washingtonban, a Fehér Ház előtt összegyűlt fiatalok a fegyvertartás szigorításáért és a lőfegyverek betiltásáért tüntettek február 20-án, egy héttel a 17 halálos áldozatot követelő floridai iskolai mészárlás után. Demonstrációjuk részeként három percig halotti pózban feküdtek, utalva arra, hogy ennyi ideig tart egy átlagos amerikai fegyvervásárlás. Amiből van bőven: becslések szerint (hivatalos nyilvántartás ugyanis nem létezik!) mintegy 270 millió lőfegyver van a lakosság kezén. Ez 100 lakosonként 89-et jelentene, de a valóság az, hogy mindössze az amerikaiak 32 százalékának van lőfegyvere vagy él valakivel, akinek van. Aki tehát fegyvert vesz, az nem áll meg egynél.

Az amerikaiak elvehetetlen jogát a saját fegyver tartásához és viseléséhez az alaptörvény 1791-ben elfogadott második módosítása fekteti le. Ezt a 18. századi viszonyokra íródott törvényt tartja életben a fegyverlobbi, paradox módon épp a szabadságra hivatkozva. Ennek a „szabadság”-nak azonban súlyos ára van: már az is beszédes adat, hogy a floridai volt a 465. iskolai lövöldözésből eredő tragédia az Egyesült Államok történetében. S hogy miért nem történik semmi? Nyílt titok, hogy az NRA (Nemzeti Fegyverszövetség), mint e felfegyverzett kisebbség szószólója jelentős befolyással bír a politikai döntéshozatalra.

Felnőtt fejjel nézve úgy tűnik: a változás reménytelen.

Aztán a vérengzés után néhány nappal a 18 éves túlélő, Emma González szenvedélyes hangú beszédét ezzel nyitja: „…ha a kormányunk és az elnökünk nem tud többet tenni, mint hogy ránk gondol és imádkozik értünk, akkor nekünk, áldozatoknak kell lennünk a változás motorjának.” Tüntetések, médianyilatkozatok, nyilvános vita az NRA-val, és ez csak a sor kezdete. Előállt egy nemzedék, aki hisz a változásban, és tesz is érte, hogy megvalósuljon Emma víziója: „Benne leszünk a tankönyvekben, … mert mi leszünk az utolsó iskolai lövöldözés áldozatai!” – Úgy legyen!

(Sisák Zita, 2018)