Futnak, és nem lankadnak meg – 40 éve mutatták be a Tűzszekereket

Emlékszem, életem első középiskolai médiagyakorlatán ültem ötödmagammal, amikor azt a feladatot kaptuk a műhelyvezető tanárunktól, hogy keressünk közös élményeket az életünkből. Többnyire nem ismertük egymást, viszont nagyjából egykorúak voltunk, így kihívást jelentett a feladat. Már nem emlékszem a pontos részletekre, de az bennem maradt, hogy rövid idő alatt két ilyen „közös pontot” is találtunk, amiből az egyik az olimpiai eszmével való első találkozás volt. Egyikünk sem egy konkrét olimpia egy konkrét versenye kapcsán értette meg a sport egyetemes jellegét, az ötkarikás játékok szellemiségét, hanem a Tűzszekerek megtekintése során. Megállapítottuk, hogy kevés alkotás emeli fel a lelket annyira, mint ez a film.

A negyven évvel ezelőtt készült alkotás ritmusa, tempója ma már lassúnak tűnhet, a maga idejében mégis nagy hatást ért el. Nemzetközi premierje az 1981-es Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában volt, ahonnan két jelentős elismeréssel távozott. Elnyerte az Ökumenikus Zsűri díját, ahogy díjat kapott alakításáért a Sam Mussabinit játszó Ian Holm is. Sokan vélekedtek úgy, hogy az Oscar-szezonban bár jelen lehet a britek filmje, nem tudja majd felvenni a versenyt az amerikai produkciókkal. A Vörösök, Az aranytó és Az elveszett frigyláda fosztogatói mégis mögötte maradtak. A Tűzszekerek lett az év legsikeresebb alkotása: a legjobb forgatókönyv, a legjobb jelmez, a legjobb filmzene díja mellett a legjobb filmnek járó aranyszobrot is elvitte a gáláról, ami akkorra már hosszú ideje nem sikerült Amerikán kívülről érkezett produkciónak.

„Akik az Úrban bíznak”

Nincs olyan mozgóképes montázs, amiben ne szerepelne a tengerparton csupa fehérben futó férfiak jelenete. A negyven éve tartó kiemelt figyelem talán leginkább a két főhős alakjának tudható be, szilárd akaratuknak, elszántságuknak. A közöttük lévő kontraszt egyszerűen filmre kívánkozott: Harold Abrahams gazdag, angliai zsidó arisztokrata családban született, Eric Liddell skót presbiteriánus, misszionárius szülők fiaként Kínában látta meg a napvilágot. Harold célja, hogy elismertetve magát a brit elittel, biztos karriert fusson be, Ericé pedig az, hogy maga is misszionáriusi munkát végezzen a Távol-Keleten. Ami viszont közös bennük: mindkettejüket elképesztő gyorsasággal áldotta meg a Jóisten. Futottak is mindketten, szenvedélyesen, kitartóan. Harold azért, hogy eredményeivel (is) bizonyítsa egyenértékűségét, és pozícióját megerősítse az alig leplezetten előítéletes brit társadalomban. Eric pedig azért, mivel szilárd meggyőződése, hogy Isten nem véletlenül adott neki gyorsaságot. Egy abszolút földi és egy tökéletesen transzcendens motiváció hajtja a két férfi tűzszekerét.

„A felhők ketté nyíljanak! Ide én tüzes szekerem!”

A tűzszekér – ahogyan Nisszai Szent Gergely egyházatya értelmezte a IV. században – a megtestesülés jelképe, ami lejön a földre a mennyből, hogy az égbe emelje emberi természetünket. Eszköz, mellyel a földi halandó eléri magasztos célját. A film címét William Blake egy ismert versének (Milton) részletéből kapta:

     „A felhők ketté nyíljanak!

     Ide én tüzes szekerem!

     És szellemharcom nem szűnik,

     Le nem hanyatlik én dzsidám,

     Míg Jeruzsálem föl nem áll.

      _{(Tóth Eszter fordítása)}

Nekünk magyaroknak sem kell azonban messzire mennünk értelmezési lehetőségekért. A Chariots of Fire angol szókapcsolat fordítható „tűzszekerek”-nek, ám a nyelv szabályai egy másik szerkezetet is megengednek: a „tüzes szekerek”-et. Itt pedig sokunknak juthat eszébe Ady Endre néhány sora:

     „Az Úr Illésként elviszi mind,

     Kiket nagyon sújt és szeret:

     Tüzes, gyors szíveket ad nekik,

     Ezek a tüzes szekerek.”

Brüll Mária a Filmvilág folyóirat egyik 1982-es cikkében írja: „Adyhoz, Blake-hez és kultúrtörténetünk ezernyi műalkotásához hasonlóan Hugh Hudson rendező is a Bibliához fordult, amikor a húszas évekbe helyezett magával ragadó történettel akart mindannyiunkat Illés száguldó szekerére emlékeztetni.”

A szekerek végül célba érnek, Harold és Eric is győz. Győznek célratörésből vagy épp elhivatottságból, abban azonban már különbséget mutat a film, hogy az eltérő motiváltságú és eltérő karakterű versenyzők, miként dolgozzák fel a dicsőség pillanatait. Harold az olimpiai aranyérem birtokában azzal szembesül, hogy amiért olyan keményen dolgozott, megvan. Nincs tovább. Az edzőjével töltött részeges éjszakán megérzi, hogy életének kérdőjelei még válaszokra várnak és döntenie kell a lány mellett, akit szeret. Eric lélekemelő boldogsággal örül, hiszen Isten kedvében járva futott. Megtette, amit a jövőben is cselekedni akar; mindent-mindent Isten nagyobb dicsőségére.

Mi a valóság?

Az egyik legnépszerűbb kérdés a filmmel kapcsolatban, hogy mennyi belőle a valóság? A Tűzszekerek valamennyi szereplőjét élő személyről mintázták, a forgatókönyvben persze dramaturgiai okokból egyszerűsítettek vagy épp sarkítottak néhány eseményen. Eric például természetesen nem az olimpiára utazva értesült arról, hogy előfutama vasárnapra esik, már hónapokkal korábban tudott róla. Azonnal nyilatkozatot adott ki, miszerint: „Isten parancsa előbbre való, mint a haza dicsősége. Vasárnap nem futok.” A közvélemény erősen megoszlott a kérdésben, sokan kritizálták „az áruló skótot”, mások elismerően beszéltek róla, amiért nem hagyta, hogy „bármi Isten és ő közé álljon”. Így tehát nem volt szükség Lord Lindsay (kétségtelenül nemes) gesztusára sem. A 400 méteres síkfutáson való részvétel lehetőségét még odahaza az olimpiai bizottság ajánlotta fel Ericnek. Sőt, elindult 200 méteren is, ott azonban lemaradt az amerikaiak mögött, bronzérmet szerzett. Lord Lindsay gesztusára egyébként mód és lehetőség sem volt; a különc fiút a forgatókönyv „utaztatta el” az l924-es párizsi olimpiára, ő négy évvel később Amszterdamban nyert aranyat 400 gáton.

Harold Abrahams már tagja volt az 1920-as antwerpeni brit atlétaválogatottnak is, de nem sikerült dobogóra állnia. Az 1924-es olimpiai bajnoki cím megszerzése után egy évvel visszavonult, súlyos lábsérülés miatt. Cambridge-ben végzett jogászként, később atlétikai témájú könyveket és sportcikkeket írt, közvetített versenyekről, bajnokságokról, a Brit Amatőr Atlétikai Szövetség elnöke, illetve a nemzetközi szövetség tagja is volt. Feleségül vette Sybil Marjorie Evers operaénekest. Közös gyermekük nem lehetett, így örökbe fogadtak egy kisfiút és egy kislányt. A második világháború alatt menekülteknek nyújtottak segítséget. Hugh Hudson rendező és Colin Welland forgatókönyvíró 1977 végén döntöttek arról, hogy elkészítik a Tűzszekereket. Harold Abrahams-szel azonban már nem találkoztak személyesen, aki 1978 januárjában elhunyt.

Eric Liddell a párizsi olimpia után visszatért Kínába, ahol misszionáriusként tevékenykedett. Az általa nevelt fiatalokat egyszerre tanította Isten és a testmozgás szeretetére. Amikor 1941-ben a brit kormány felszólította állampolgárait, hogy hagyják el a veszélyessé vált Kína területét, Liddell két lányát és várandós feleségét hajóra tette, ő maga azonban ott maradt. A japán hadsereg hamarosan elfoglalta missziós állomását, amelynek minden lakosa hadifogolytáborba került. A japánok – érzékelve karizmáját – Eric-re bízták a tábor megszervezését. Amikor Winston Churchill elérte, hogy a megszállók foglyokat engedjenek el, Liddell átadta helyét egy várandós fogolytársának. 1945-ben, mindössze öt hónappal a fogolytábor felszabadítása előtt halt meg. Futócipőjét az egyik mezítlábas gyerekre hagyta, aki aztán negyven éven át volt misszionárius Japánban. A tábor területén 1991-ben emlékművet emeltek neki, talapzatán Izajás próféta szavaival: „akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg…”