Gaudí: a misztikus építész, ember az emberek között

Barcelona, 1926. június 7. késő délután, közel a Néri Szent Fülöp templomhoz a villamos elgázol és hosszan maga után vonszol egy idős embert. Az eszméletlenül fekvő kopott ruhájú férfit a szegények kórházába viszik, ahol egy sokágyas, zsúfolt kórterembe kerül. Öt napra rá a fél város gyászolja. Négy kilométeres sorfalat állnak az emberek, hogy fejet hajtsanak Antoni Plàcid Gaudí i Cornet, „minden építészek legzseniálisabbja”, a „katalánok legkatalánabbja” előtt. A még befejezetlen Sagrada Família kriptájában helyezik örök nyugalomra, abban az épületben, amelyre élete utolsó negyvenhárom évét áldozta.

Egyszerű családból származott, édesapja rézműves volt; gyermekkorától reumatikus betegség kínozta, ami egész életén át végigkísérte. Orvosai szigorú vegetáriánus diétát és mérsékletes életmódot írtak neki elő: ennek része volt a Néri Szent Fülöp templomban végződő mindennapi séta.

Hosszas keresés után jutott el sajátos stílusához, amit sokáig az építészet is vitatott. Csodáit a legegyszerűbb anyagokból alkotta meg. „Akarja tudni, honnét veszem modelljeimet?” – kérdezte egyszer műhelyének egyik látogatóját. „Vegyünk egy egyenesen álló fát: ez ágakat növeszt, az ágak meg gallyakat, s a gallyak leveleket. Minden különálló rész harmonikusan, fennkölten nőtt, mióta Isten, a nagy Művész megalkotta.” „A természetben nem fordulnak elő egyenes vonalak, a természetben sosincs egyhangúság” – szerette mondogatni.

_{A Casa Batlló Barcelonában}

_{A Casa Vicens szintén Barcelonában}

_{Palacio Episcopal de Astorga, egyike Gaudí Katalónián kívüli épületeinek}

Kevés házat alkotott: tizenhét épületegyüttest, mindegyiket Spanyolországban, zömmel Barcelonában.

Tizenkét épület egy hárommilliós nagyvárosra nem sok, de Gaudí megmutatta bennük, hogy a házakat, a parkokat, a templomokat nemcsak építeni, hanem formázni is lehet.

Az építészet, mint szobrászat – ez Gaudí! Könnyedség, simaság, áramvonalasság, az egyenes vonalak és az éles sarkok hiánya, élénk színek és gazdag díszítettség. Enteriőrjeiben felfedezzük saját szögletességünket.

Lassan dolgozott, s amikor ezt a megrendelők szemére vetették, így válaszolt: „Az én megbízóm nem siettet”. Ő ugyanis Istennek épített. Talán leghíresebb műve, a máig befejezetlen Sagrada Família templom mitraszerű csúcsai a tizenkét apostolt szimbolizálják, 106 méter magasak, mind különböző színekben és kialakítással. Nagy gonddal építette őket, mivel, ahogy mondta: „Az angyalok fognak lenézni rájuk.”

Hosszú utat járt be, mint művész, és mint ember. Művészetére a középkor volt hatással, s azon belül a gótikus építészet remekei. Mellette hazájának építészeti öröksége inspirálta – a mór és a katalán tradíció keveredve – és nem utolsó sorban a táj, a természeti környezet. Több épületében, így a „kőbányának” vagy „darázsfészeknek” is emlegetett Mila-házban feltűnnek előképként a kőóriások: a katalánok híres Mária kegyhelyének, Monserratnak a hegyei.

_{A Casa Mila épülete}

A fiatal Gaudít vonzotta a gazdagok és művészek világa: a legjobb helyekről öltözködött, elegáns éttermekbe járt. Érettebb korában már került minden feltűnést, szereplést, s visszatalált azokhoz, akik közül jött, az egyszerű emberekhez. Sok építészeti részletet nem terveken dolgozott ki, hanem a munkásokkal beszélt meg, kinn az építkezésen. Amikor halálos ágyán felismerték, és ezért más kórházba akarták vinni a sokágyas, szegényekkel teli kórteremből, azt válaszolta, hogy ez itt az ő helye.

Előképei a középkor katedrálisépítői voltak, akik évszázadokon át – az akkori lakóházakhoz képest – óriási templomokat építettek, kidolgozták azok minden, emberi szem nem látta részletét, Isten dicsőségére. Gaudí ugyanakkor egyszeri és megismételhetetlen művész, akinek építészete sokakat inspirált: a szecesszió alkotóit, a tegnap és a ma organikus irányzatait.

Misztikus volt, aki alig bírt lábra állni a nagyböjti idő végén, mert annyira átélte. A fénnyel játszott, a Teremtőt utánozta: vele és neki épített.

Ezzel egyidejűleg azonban két lábbal a földön járó ember is volt: egyszerű anyagokból (téglából, kőből) és egyszerű szerkezetekkel dolgozott (kora vívmányait, a vasbetont és az acélszerkezetet nem is használta), burkolatként pedig a törött üvegcserepet, a köveket is hasznosította. Szobrainak modelljeit sajátosan választotta ki: Krisztust egy harminchárom éves munkásról mintázta, Júdást az építésvezetőről, Pilátust egy pásztorról, a Kisdedet egy ismerős unokájáról, Salamon királyt egy csavargóról, a római katonát pedig egy bárpultosról, akinek hat lábujja volt.

Magasra állította magának a mércét, és azt vallotta, hogy csak az egyszeri, a sosemvolt létrehozása lehet igazi alkotás, mert az utánzás, az ismétlés nem az. Életében alig ért el sikereket. A város egyszerű emberei voltak azok, akiknek a szívébe mégis belopta magát. Nekik építette a kizárólag adományokból készülő Sagrada Famíliát, ők álltak kilométereken át az út mentén, tiszteletüket és csodálatukat leróva e nagyszerű ember előtt, aki életét a művészetnek szentelte, az építészetnek és ezen keresztül Istennek.

_{A Sagrada Familia beltere alulnézetből}

Épületei talán túl drágának tűnnek, s végképp érthetetlen, hogy a majd száz éve épülő templom miként szolgálja a közösséget. (Ha csak nem abban az értelemben, áttételesen, hogy a város szimbólumává vált.) Hogy ennek megítélésben ne hamarkodjuk el magunkat, álljanak itt Joseph Ratzinger szavai, aki a Beszélgetés a hitről című könyve szerzőtársának, az őt kérdező újságírónak ezt mondja: „A New York-i anglikán egyházi hatóságok úgy döntöttek, hogy felfüggesztik új katedrálisuk építési munkálatait. Túlságosan pompásnak, a nép felé majdnem sértőnek vélték, és elhatározták, hogy az erre szánt összeget kiosztják az emberek között. De a szegények elutasították ezt a pénzt, és kierőszakolták a munkálatok újrafelvételét. Nem értették meg és különösnek találták, hogy a pénzzel törődjünk akkor, amikor Isten tiszteletéről van szó, és lemondjunk az ünnepélyességről és a szépségről akkor, amikor az Ő jelenlétében vagyunk.”

Érdemes felidéznünk, hogy mit írt az építész a templomról. Ebben Károly Sándor kivonatolt fordítása lehet segítségünkre az Országépítő c. folyóiratból.

„Minden építészeti stílus a templomépítés szolgálatában született. Minden ezután eljövendő művészet ugyanígy kell, hogy megszülessen. (…)

A Szent Család templom az egész nép műve és benne a nép saját képmását pillantja meg. A munka a nép akaratából épül, de sorsa Isten kezében van.

A Gondviselés a maga szándékai szerint fejezi be a művet. Nem fájlalom, hogy nem személyesen építem fel a templomot. Én megöregszem és másoknak kell jönniük, hogy a munkát folytassák. Így válik igazán nagyszabásúvá. Ilyen műnek hosszú korszak gyermekének kell lennie, minél tovább épül, annál jobb. Az építmény szellemét meg kell őrizni, de a templom élete azoktól a nemzedékektől függ, akik ezt továbbadják. Az igazán nagy templomok soha sem egyetlen építész munkájából születtek meg. (…)

A Szent Család templom építése lassan halad, mert Gazdája nem siet. (…)

A tornyok formája – függőleges és parabolikus a gravitációnak a fénnyel történő egyesülése. (…)

A Passió-homlokzatot 1911-ben nagy fájdalom és szenvedés közepette, betegen terveztem. Olyan gyengén érkeztem meg Puigcerdába, hogy amikor megfürdettek, hallottam, hogy az egyik azok közt, akik a testemet tartották, azt suttogta: vége van. Egyik betegápolóm, egy szerzetes, Keresztes Szent János földije volt, és az ő műveit olvasta föl nekem. A szent költészete nemcsak megvigasztalt, hanem arra is ösztönzött, hogy folytassam az elmélkedést a Passió-kapuzatról, amit aztán ott le is rajzoltam. Minthogy a lábadozás lassú volt, volt időm gondolkodni a terven.”

_{Az épülő templom}

Mi adja az aktualitását újra emlékezni az építészre s fő művére, a templomra?

A mai építészek a spanyol polgárháború egyházellenes, anarchista katalán partizánjai által összetört és a legkorszerűbb eljárásokkal rekonstruált eredeti makettek és a felgyújtott laboratóriumában megmaradt tervfoszlányok alapján folytatják a zseniális művet, amit a művész halálának centenáriumára akarnak befejezni. Ez a jeles év pedig igen közel van, 2026 nyarán lesz égi születésének 100. évfordulója.

Érdemes nekünk a templom mellett igazán az emberre figyelnünk. Az emberre, aki az ifjúkor hírnév és gazdagság utáni vágyán túl Istennel való kapcsolatára és a legegyszerűbb emberekkel való együttmunkálkodásra szentelte az életét.