Építsük-e vissza a „romokat”? – Identitás, műemlékek és a változó szemlélet

Április 18-a a műemlékek világnapja. Ennek apropóján beszélgettünk Fejérdy Tamással, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága tiszteletbeli elnökével és Körmendy Imrével, az Urbanisztikai Társaság örökös tiszteletbeli elnökével, lapunk állandó szerzőjével.

epitsuk-e-vissza-a-romokat-beszelgetes-szemleletekrol-es-muemlekekrol

Az óramutató járásával megegyezően: Fejérdy Tamás, Paksy Eszter, Körmendy Imre

Az élénk beszélgetésnek csak egy része fért bele cikkünkbe, a teljes hanganyag megtekinthető itt.

 

 

 

 

Ha valahol hozzányúlnak egy történeti épülethez, egy műemlékhez, sokszor hatalmas viták kerekednek, és egyáltalán nemcsak a szakemberek között. Miért válik ennyire érzelmivé és személyessé egy látszólag szakmai kérdés, hogy hogyan újítsunk fel egy épületet?

 

Fejérdy Tamás: Mielőtt válaszolnék, szólnék néhány szót arról, hogyan született a Műemléki Világnap. 1983-ban döntött úgy a Műemlékek és Műemlékhelyszínek Tanácsa, az ICOMOS, hogy javasolja az UNESCO-nak, tegyen meg egy napot a műemlékek és műemlékhelyszínek világnapjának, hogy legyen legalább egy nap, amikor erre jobban odafigyelünk. Azért lett belőle április 18. – semmi különösebb gondolat nincs a háttérben –, mert aznap fogadta el az UNESCO a javaslatot.

 

Miért fontosak a műemlékek? Soha senki nem épít semmit műemléknek. A magyar nyelvben nagyszerű, hogy nagyon jól meg tudjuk különböztetni az emlékművet a műemléktől. Az emlékmű egy szándékos gesztus: valamiről meg akarunk emlékezni, és akkor építünk valamit, vagy egy „szoborba öntünk” valakit. Műemlékké viszont válik valami, mert olyan értékhordozó, amelyik jelent valamit, miközben eredetileg egy konkrét elvárásnak, funkciónak a kielégítésére jött létre. Valamennyien épületekben, épített környezetben élünk, lakunk, mozgunk, tehát az, hogy épületek vesznek bennünket körül, elég egyértelmű, legfeljebb nem figyelünk mindig tudatosan arra, hogy melyek ezek az épületek.

 

Ma a Műemléki Világnapról beszélünk, a műemlék az a „crème de la crème”, az épített örökség legértékesebb része. Van az épített környezet, azon belül az épített örökség, azon belül lehetnek a helyben fontos, helyben védendő értékek, aztán van a nemzeti szint. A műemlék az már a nemzeti szint, és ehhez képest a világörökség egy plusz elismerés lehet.

 

Az európai műemléki gondolat születésének története a nemzeti ébredéseknek a korszakánál, a 19. század első harmadának a vége-közepénél kezdődik. Magyarországon már a szabadságharc előtt megkezdődött, de igazán az 1870-es években indult be.

Érthető az érzelmi kötődés a műemlékként elismert, megbecsült épületekhez, mert ezek a nemzet identitásának hordozói.

Tehát amikor ez a gondolat megszületik – nemcsak nálunk, mindenhol – nem véletlen, hogy a történelemhez, a nemzeti büszkeséghez kapcsolódó nagy, látványos, szép épületek voltak csak műemlékeknek elfogadottak. Nagy templomok, székesegyházak, várak, várromok, kicsit romantikus megközelítésben – és ez sem véletlen – hiszen az 1850-60-as évek a romantikának a korszaka. Napjainkban már egyre jobban érezzük azt, hogy egy-egy konkrét műemlék „darabhoz” nagyon sokféle érzelem kötődhet, akár egymásnak ellentmondó érzelmek is. Ha most nagyot ugrok az időben, akkor az Európa Tanács által elfogadott Faro-egyezmény (2005), határozottan ki is jelenti, hogy az egyes örökségekhez kapcsolódó örökség-közösségek különféle érzelemmel is viszonyulhatnak egy adott emlékhez. Hogy ne tőlünk vegyek példát, a lengyelországi Wrocławban [régi magyar nevén Boroszló, a szerk.]

 

a Népek Csarnoka, más néven Centenáriumi Csarnok

 

egy világörökségi helyszín, amely még bőven a német időszak alatt épült, de most a lengyel kollégák és a helyi lengyel polgárok a sajátjuknak tekintik.

 

Körmendy Imre: Az emlékeink, a környezet, amelyben gyerekkorunktól kezdve fölnőttünk, valamiféleképpen az életünk részévé vált. Ezért vagyunk szerintem ennyire érzékenyek a városkép megváltozására, mert az valamiféleképpen a mi kincsünk is. Akkor is, ha nem vagyunk se tulajdonosok, se építészek. De ott jártam valaha,

az utcakép is az emlékeim szerves része: az édesanyámmal, a szerelmemmel való találkozások helye. És ez tűnik el, ha változik a kép.

A város a személyes identitásunknak részévé válik. Nagyképűen azt mondhatnánk, hogy a város mi vagyunk. Minden, ami a várost, a városképet érinti, az sebez bennünket is.

 

FT: Elég fájdalmas bizonyíték volt a délszláv háború arra, hogy mennyire fontos az épített örökség, mennyire identitásképző. A II. világháború után az első egyezmény az épített környezetre vonatkozóan a hágai egyezmény volt, amely bevezette, hogy kék pajzzsal kell jelölni a műemlékeket a fegyveres konfliktusok idején, hogy azok védelmet élvezzenek. Amikor aztán a délszláv háború alatt óriási méretekben kifüggesztették ezt a kék pajzsot a műemlékekre, könyvtárakra, templomokra, akkor azok váltak célpontokká. A pajzs nemhogy nem védte meg ezeket az épületeket, hanem kimondottan célpontokká tette őket. Éppen ennek a hatására 1999-ben szigorították az 1954-es egyezményt, kapcsolták hozzá az úgynevezett „második jegyzőkönyvet”, és szankciókat is rendeltek a védett épületek lerombolásához. Persze tudjuk, hogy az egyezmények, főleg fegyveres konfliktusokban mennyit érnek.

 

Mindenesetre ebből jól látszott, hogy mennyire számított a feleknek a másik identitása, és sajnos ez független volt a harcoló felektől. A szerb hadsereg is pusztított, de a mostari Öreg hidat [bosnyákul Stari most, a szerk.] Boszniában a horvátok lőtték szét. Az már a szebb része a dolognak, hogy ennek a világörökségi helyszínnek az újjáépítésében a horvátok is nagy részt vállaltak, tehát történt egyfajta kiengesztelődés.

 

Ha jól értem, azzal, hogy megmutatták a kék pajzzsal, hogy melyek a számukra fontos értékek, ezzel mintegy felhívást intéztek az ellenfélnek, hogy itt fáj nekünk, itt bántsatok?

 

FT: Pontosan. Persze nem ez volt a cél. Ez is mutatja, mennyire fontosak ezek a műemlékek.

 

KI: A háborúkban a katonák nem mindig a legmagasabb kultúrájú emberek, és például A hely szelleme a keresztény építészetben c.[1] könyvben a bencés szerző Monte Cassino példáját említi, ahol az ausztrál katonák ragaszkodtak az épület megsemmisítéséhez, mert féltek, hogy a hegytetőről az ellenség őket sakkban tudja tartani. Nem ismerték a hely jelentőségét és védettségét.

 

FT: Még jóval az újkori műemlékvédelem ideje előttről van egy olyan történet, hogy a középkorban Győr építéséhez a munkások a lébényi templomból akartak követ hozni, és az itáliai parancsnok megtiltotta, mondván, az olyan szép, azt nem szabad szétszedni. Ő jobban érezte a hely jelentőségét, mint a magyarok.

 

Lehet valami fejlődést tapasztalni az újkori örökségvédelemben?

 

FT: Bocsánat, hogy most lecsapom ezt a labdát. Itt az ideje, hogy tisztázzuk, mi a különbség a műemlékvédelem és az örökségvédelem között. Mert úgy látom, hogy a műemlékvédelem intézményeiben ma is meglévő bajaink, részben abból adódnak, hogy ezeket a dolgokat összekeverik. A műemlékvédelmi gondolat az egy 19. században induló és ma is élő gondolat, az örökségi értékek koncepciója sokkal fiatalabb, ez a legjobb esetben is a 20. század hatvanas éveiből származik, és hatalmas lökést adott neki az 1972-es UNESCO Világörökségi egyezmény. A műemlék, az csak a kiemelt rétege az örökség hatalmas nagy halmazának, amelyet egy nemzet a maga szintjén jogilag is védetté nyilvánít. Az örökség egy analóg fogalom, nekem is lehet csak saját örökségem, a falunak, városnak, régiónak, világnak… Úgy is mondhatnám, hogy minden műemlék örökség, de nem minden örökség műemlék. Ez jól is van így, mert képzeljük el, hogyha minden örökségi elemet úgy kellene kezelnünk, mint egy elsőosztályú műemléket, akkor befagyna az élet. Persze fordítva is igaz, és erre most sajnos van is esély, hogy a műemlékeket is elkezdik úgy kezelni, mint egy sima helyi örökséget és aztán szépen átalakítják az egészet. Ez nem egy jó történet.

 

A következő ilyen tisztáznivaló pont, ha szabad ilyen tanárosnak lennem, az, hogy a műemlékvédelem nem azonos a műemlék-helyreállítással. Általában a nagyközönséget a műemlékvédelem mint olyan, a jogalkotástól kezdve a napi gondozásig, a kutatásig és így tovább, mérsékelten érdekli, ami érdekli, és talán a műemlékvédelmi világnap kapcsán is erre gondol, az a műemlékek helyreállítása.

 

Az alapkérdésre visszatérve, persze a műemlék-helyreállítás szemlélete változott az időben. Érdemes visszagondolni a kezdetek kezdetére. A beavatkozásokat mindig a hitelességre való törekvés mozgatja, csak éppen az a kérdés, ki mikor mit ért hitelességen. A kezdet kezdetén, a 19. században azt gondolták, hogy az a hiteles, ha leszedjük, lecsupaszítjuk a későbbi századok által rárakott rétegeket a műemlékről, és aztán szépen kiegészítjük olyanra, amilyen mondjuk egy gótikus templom egykor lehetett. Mert mi mindent tudunk gyakorlatilag arról, hogy milyennek kellett lennie annak. És akkor az úgy hiteles, az üzenete és minden egyéb. Nem véletlen egyébként, hogy a fantasztikus képzettségű és tudású Viollet-le-Duc, aki az egyik legismertebb képviselője ennek a purista szemléletnek, azért óriási dolgokat épített. A párizsi Notre-Dame nemrégen leégett huszártornyát is, amit hál’Istennek a sok vita után most vissza fognak építeni.

 

Aztán, inkább előbb, mint utóbb kezdtek rájönni a kollégák, hogy ez nem lesz jó így, mert a végén kortárs műemlékeink lesznek, mert mindent szépen tökéletessé teszünk. Jóllehet állítólag Steindl Imre mondta, amikor szemrehányást tettek neki, hogy nagyon átépítette a kassai Szent Erzsébet székesegyházat – három hajósból például öthajóssá, ami elég nagy átalakítás – hogy „ó hát, mit értettek a régiek a gótikához?!”.

 

A kassai Szent Erzsébet székesegyház (szlovák nevén Dóm Svätej Alžbety)

 

Ezután tehát következett a tudományos kutatások alapján a hitelességre való törekvésnek a korszaka, aminek az egyik legszebb magyarországi példája az esztergomi várkápolna részben rekonstruktív felújítása, Lux Géza műve.

 

Később az első és második világháború újabb fordulatokat hozott. Az első világháború után a pusztításokat látva született az Athéni Karta (1931), ami azt szorgalmazza, hogy próbáljuk meg a maguk valódiságában megtartani a műemlékeket, és ebben a rekonstrukció – mert ugye mindig ez a kérdés – nem megengedett, pláne, ha nem ismerjük az adatokat. De ami ledőlt, szétszóródott, azt össze lehet újra rakni: ez az anasztüloszisz, ami megengedett. Ez a karta – athéni! – főleg az ókori helyekre gondol: a faragott kövekből álló romokból még lehet valamennyire legózni, de a későbbi korok műemlékeinél ez már nem olyan egyszerű.

 

A második világháború pusztítása után még nagyobb kihívásokkal kellett szembenézni, és erre válaszol ez a bizonyos, sokat emlegetett Velencei Karta 1964-ben, ami nem a műemlékvédelem kartája, ezt érdemes megtanulni, csak a műemlék konzerválásának és helyreállításának kartája. Ez bizony kimondja, hogy az újjáépítés és a kiegészítés ott megáll, ahol a hipotézis kezdődik, vagyis ahol már nem tudjuk, milyen volt. És gyakorlatilag ez volt az uralkodó hosszan-hosszan, Magyarországon különösen is, talán kicsit túlságosan is betű szerint értelmezve ezt a hozzáállást. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Velencei Charta nem azt mondja, hogy a kiegészítésnek a modern építészet szerint kell történnie, hanem a mindenkori kortárs építészet szerint, ami akkor, 1964-ben a modern volt. És ez az elv, hogy mindenképpen megkülönböztetjük azt, amit hozzáteszünk, színben, anyagban, formában, sok esetben elég elidegenítő és nagyon didaktikus eredményeket hozott, ami aztán előbb-utóbb kiváltotta nemcsak a közönség, hanem részben a szakmai kritikát is. Mondhatnánk, hogy ha mondjuk a purizmus volt a tézis és ez a modernista, nagyon doktrinális, száraz tudományos szemlélet az antitézis, akkor most lehet, hogy haladunk egy szintézis felé. Most már az információs technológiát is fölhasználva minden lehetséges tudástöredéket összerakva próbálunk elérkezni egy olyan szintre, ami hiteles, de azért nem hamis. És csak odáig megyünk el valóban, ameddig tudunk, és utána jön a kortárs építészet. Persze vissza lehet kérdezni, hogy mi a kortárs építészet? Mert én azt gyanítom, hogy nagyon pluralista a mostani kortárs építészet – és lehet, hogy ezért az én tanult kollégáim megköveznek –, de azt mondom, hogy bizony időnként a rekonstruktív megközelítés is belefér a kortárs gondolkozásba.

 

Hogy a rekonstrukció nem feltétlenül ördögtől való, arra hadd mondjak egy példát még a Velencei Charta előttről: senkinek nem jut eszébe azt mondani, hogy de nagy kár volt visszaépíteni Velencében a Campanilét. Ami romhalmazzá összeomlott (1902), de szinte rögtön nekifogtak és visszaépítették. Nagyon helyesen tették.

 

A velencei Campanile a 18. században Canaletto festményén

(Il Ritorno del Bucintoro al molo nel giorno dell’Ascensione)

 

A Velencei Kartában lefektetett rekonstrukció tilalmának túlélezése elég régóta foglalkoztatja a szakmát, azóta megszülettek további iránymutatások, mint a Krakkói Karta 2000-ben, vagy Rigai Karta (2000), melyek arra mutatnak rá, hogy ha természeti katasztrófák vagy háborús események nyomán ha olyan fontos emlék pusztul el, ami – most visszakapcsolok az identitás kérdéséhez – a helyi közösség identitása szempontjából fontos, azt bizony vissza lehet építeni. A varsói óváros elég jó példa erre. A legfrissebb fejlemény a szakmán belül, hogy végre sikerül helyre tenni az idő dimenziójának fontosságát. Egy négy-ötszáz, vagy akár ezer éve elpusztult emlék esetében elég nehéz megmondani, hogy milyen volt. De most például nagy vita tárgya a budavári királyi palotának a mikénti kialakítása, ott viszont még éppen van olyan személy, aki látta, milyen volt. Én például végzős építész koromban, 1970-ben még jártam az őrségi épületben, tehát azt nem olyan régen sikerült eltüntetni. Ma már ezért megkülönböztetjük az úgynevezett kortárs romot a történelmi romtól. A kettő közötti határ persze nem olyan egzakt, de én azt gondolom, hogy ha jól dokumentáltan vált rommá és még élnek szemtanúk, az még mindenképpen kortárs romnak tekinthető. Ez nem azt jelenti, hogy mindig mindent vissza kellene építeni, de hogy soha semmit nem szabad, ebben nem volnék olyan biztos.

 

KI: Én csak annyit tennék hozzá, hogy az építészettel kapcsolatban szokás emlegetni egy paradoxont.

Tulajdonképpen falakat, födémeket építünk, de amit igazán létrehozunk, ami az építészetnek a lényege, az a tér.

Nagyon sokszor ez a kérdés a rekonstrukció tilalmával, a romok megőrzésével kapcsolatban, hogy anyagában hűek maradtunk az emlékekhez. De azt a gondolatot, ami megtestesített – kezdve a helyválasztással, a térkapcsolatok létrehozásával, a helyiségeknek az egymáshoz való kapcsolatával, az általuk betölthető funkcióval –, azt nem tudjuk visszahozni. Erre is kellene koncentrálni, ami némiképp több hozzáépítést, kiegészítést igényelne.

 

S amire Tamás is utalt, hogy ez a bizonyos eltérő anyag, szín követelménye sokféleképpen megvalósulhat. Ha például ugyanabból a kőbányából kibányászunk egy követ, és mondjuk géppel vágjuk a felületét, és az ad egy rajzolatot, akkor lehetséges, hogy már ez is eltér, és nem muszáj a kő helyett mondjuk betont, vagy műemléki téglát használni. Persze ezt csak óvatosan mondom, mert mindegyikre van jó példa is, meg rossz is. Tehát nem szabad nagyon leegyszerűsíteni a dolgot.

 

Korunk túl nagy gesztusokkal dolgozik. Például egy II. világháború előtti épületnél látunk olyat, hogy egy téglányi a kiugrás és az tökéletesen osztja a felületet. Most pedig másfél-két méteres megoldások, határozott, durva gesztusok jellemzőek. Lehetséges, hogy azt kell mondanunk, amire Tamás is utalt, hogy az emberek nagy része nem szakember, és az ő számukra fontosabb az épület harmóniája, a szakember számára viszont fontosak a részletek, hogy világosan lássam, hogy ezt Schulek Frigyes tervezte-e vagy egy középkori mester.

 

Pontosan ez lenne következő kérdésem: hogyan lehet összeegyeztetni ezeket a szakmai szempontokat a turizmus érdekeivel, vagy egyáltalán a laikus közönség tetszésének keresésével?

 

FT: A legfontosabb elv azonos a gyógyítás elvével: Nil nocere. Soha ne ártsunk. És még egy dolog miatt hasonlítom a gyógyításhoz. Általában azt nem szoktuk számonkérni az orvosoktól, hogy egy vakbélműtétnél miért nem a többségi szavazat szerint operálnak. Mi is egy nagyon finom anyaggal dolgozunk, még akkor is, ha esetleg egész közel van hozzánk korban a műemléknek tekintett épület. Tehát a hozzáértés szerintem az élet minden területén fontos. Szomorúan tapasztalom, hogy napjainkban mintha ez nem így működne. Most a részvétel, meg a belebeszélés fontosabbnak tűnik, mint a szakmai tudás. Emögött nyilvánvalóan egy értékválság is van.

 

Az alapkérdésre a válaszom az, hogy nehezen lehet összeegyeztetni. Az egyik legfontosabb lenne, amit talán nem mindig sikerül megvalósítani, hogy mérjük fel az adott műemlék teherbíró képességét. Itt nem csak arra kell gondolni, hogy az épület fizikailag milyen terhet vagy mennyi látogatótömeget bír el, hanem arra is, hogy milyen funkcióváltást. Például figyelembe kell venni azt is, milyen dokumentum-értéke van az épületnek. A mi kissé huzatos történelmű országunkban a levéltári dokumentumok elég hiányosak, ezért sok esetben a konkrét műemlékről a legtöbbet maga a ház mond. Ha ezt nagyon szépen megkutatjuk, akkor sok mindent tudunk és aztán ez alapján jól helyreállítjuk, és akkor soha többet nem lehet kutatni, és azzal az a baj, hogy most már tudjuk, hogy a 20-30-50 évvel ezelőtti kutatás hol nem látta meg, amit most megláttunk, és ha mi most az újraépítéssel minden további kutatási lehetőséget megszüntetünk, akkor az utánunk jövőknek nem lesz lehetősége új tudásra bukkanni.

 

Azért nagyon nehéz az elvárások és a szakmai szempontok közötti egyensúlyozás, mert nem minden műemlék látványos. Sok esetben arról szól a történet, hogy valami úgy igazán érték, ahogy van, a kortárs látogatók számára viszont inkább a látványosság számít. A finomságokat kevéssé lehet értékként bemutatni. Ezért is van az a törekvés, hogy ne legyen nagyon töredékes a műemlék. Ha belegondolunk mondjuk a várainkba, a várromjainkba és a mostani kiépítési gesztusokba és szándékokba, akkor jelentős ellentmondást feszül aközött, hogy

egy várrom a maga romantikus mivoltában mit közvetít számunkra mondjuk nemzeti identitás szempontjából, és mit mutat mondjuk egy teljesen kiépített vár, ami turisztikai szempontból lehet, hogy borzasztóan érdekes, igaz, nem feltétlenül eredeti, de legalább úgy érezzük magunkat, mintha ott lettünk volna.

Hát persze, nem ilyen volt, de kit érdekel a szakembereken kívül, hogy ennek nem sok köze van a valósághoz? És ez abba a kis túlzással orwelli irányba visz el minket, hogy nekünk hatalmunk van a saját múltunk megváltoztatására. Persze azért ennél bonyolultabb az élet, mert a romok esetében van egy technikai szempont is: egy romot fenntartani sokkal nagyobb kihívás, a nem komplett épületszerkezeteknek az ellenállása a környezeti hatásokkal szemben sokkal rosszabb. Értem tehát a visszaépítés csábítását. De ha mindent visszaépítünk, akkor hol fogjuk átélni, hogy

 

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék”…?

 

Fontosnak tartom, hogy csak a látogatók kedvéért semmit se csináljunk, mert a végén mire mindennel elkészültünk, már pont az ő számukra nem lesz érdekes. A műemléki helyszín a saját kiépítettségének, sikerességének áldozatává válik.

 

A világörökségi helyszínek listájának, ami abszolúte nem arra született, hogy turisztikai látványossággá tegye a helyeket, egyik nagy baja, hogy főleg a törékeny helyszínek a saját sikereik áldozatává válnak.

 

A hosszú távú sors – és ez Imre területe – nem az egyes felújításnál dől el, hanem a városi és települési összefüggésekben. Ott dől el, hogy egy konkrét darabot izoláltan tekintünk védettnek, mintegy múzeumi darabként vitrinbe tesszük és bemutatjuk, vagy törekszünk arra, hogy a környezetével együtt beszéljen saját magáról, az új rendeltetése ne legyen nagyon idegen a korábbitól, és az egész valahogy az élet része kellene maradjon. Ezt az integrált szemléletet már 1975-ben az Európai Épített Örökség évében megfogalmazták. De nem úgy kell egy műemléknek az élet részévé válni, hogy többségi szavazattal megszavazzuk, hogy mondjuk söröző legyen vagy valami hasonló, mert már úgyis üres. Nem erre gondolok, hanem arra, hogy a kellő méltósággal meghatározott rendeltetésben bekapcsolódjon újra a napi életbe.

 

KI: A családom egy ideig kötődött Egerhez, a hetvenes évek nyarait ott töltötte, és láttam 20. század eleji képeslapokat a városról. A képeslapokon az egyemeletes barokk paloták földszintes házak között álltak, szépen kiemelkedve közülük. Amikor a hatvanas-hetvenes években ezeket a földszintes, úgymond nem védett épületeket lebontották, és helyébe gyakran két telket összevonva két-háromemeletes épületeket építettek, a régi barokk gyöngyszemek összementek. Az utcaképben is majdnemhogy elvesztették a jelentőségüket. Ezért nagyon izgalmas, hogy hogyan találjuk meg a környezet használatának egyensúlyát. Tehát nem csak és kizárólag a védett darab az értékes, hanem a tágabb környezete is. Például a városainknak sokszor a legrégebbi részei az utcák, a terek, mert a házak többször változhattak, az utcák azonban nem nagyon kerülhettek arrébb.

 

Az utcák, terek nem nagyon kerülhettek arrébb –

az egri Dobó tér a múlt század első felében

 

FT: Ha csak a műemlékekkel foglalkoznánk, az egy kicsit bizarr hasonlattal olyan lenne, mint ha csak a mazsolát ennénk ki a mazsolás kalácsból. Persze jó a mazsola, de hol a kalács? Ezért kell hozzá az egész közeg, amelyben létezik, mert indirekt módon a műemléket is ki lehet nyírni, ha a közeget kinyírjuk. Az egész világnapnak az lenne az üzenete, hogy nem elég elismerni, hogy fontosak és értékesek a műemlékek, nem csak a szakemberek feladata a velük való foglalkozás és odafigyelés, hanem mindenkié.

 

Sajnos a védetté nyilvánításnak van két negatív hatása is. Egyrészt azt üzeni, hogy ez a ház olyan fontos, hogy törődjenek vele a szakemberek, azaz nem mi, hanem ők… A másik még sokkal rosszabb, ami sajnos a szakmában elterjedni látszik, meg a döntéshozók között: ja, ez nem műemlék, hát akkor lebonthatjuk. Nagyon nagy baj, ha ez a szemlélet eluralkodik, mert hiszen itt nemcsak a mazsolákról van szó, hanem az egész kalácsról. Hozzáteszem, hogy ráadásul a műemléki védettség is egy átmeneti állapot, mert azért a védettség törölhető – elvileg nem, de a gyakorlatban látunk rá példát.

 

A műemléki világnap programjait az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága szervezi, amelyben Ön különböző fontos tisztségekben dolgozott, jelenleg tiszteletbeli elnöke. Milyen szerepet játszik egy ország életében egy nagy nemzetközi szervezetben való részvétel?

 

FT: Az ICOMOS (Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsa) egy civil szervezet, amelyben az intézményi műemlékvédelmi munkáim mellett társadalmi munkában működtem közre. Az ICOMOS-t ugyanaz a tanácskozás „találta ki”, amelyik a Velencei Kartát fogalmazta 1964-ben, és rá egy évre, 1965-ben született meg Varsóban. Ez azért érdekes, mert abban a kétosztatú világban nyugaton, Velencében határozták el, és keleten, Varsóban hozták létre. A hazai szakma a kezdetektől fogva részt vett a munkában. Az az igazi jelentősége, hogy részt vehetünk a nemzetközi szakmai közösség közös gondolkodásában az értékek megőrzésével kapcsolatban. A rendszerváltás előtt hiába voltunk civil szervezet, az államtitkár nevezte ki a Nemzeti Bizottság tagjait, ami elég furcsa, de mégis, legalább működtünk. Sőt, 1972-ben Budapesten rendezték meg az ICOMOS III. nemzetközi közgyűlését és ez olyan jól sikerült, hogy az öregek még ma is emlegetik. Ez óriási lépés volt abban is, hogy Magyarországot egy kicsit jobban elismerjék a világban. És az ICOMOS azóta is jelen van a nemzetközi szakmai fronton. A Magyar Nemzeti Bizottság a száztizenvalahány nemzeti bizottság közül az egyik legnagyobb, az ország méretéhez képest talán létszámban az elsőkként nagyon aktívak is vagyunk.

 

Két oldalról is szokott szemrehányás érni minket: hogy miért nem vagyunk harcosabbak, miért nem szólalunk fel különböző dolgok ellen – egyfelől, másfelől meg épphogy miért akadékoskodunk folyton, miért nem támogatjuk a jó törekvéseket. Ebből azt gondolom, hogy valószínűleg éppen a helyünkön vagyunk. Ugyanis szakmai és elvi alapokon működik az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága és igyekszik ezt megközelítést fenntartani, még akkor is, ha természetesen nem vagyunk homogén csapat, vannak nézetkülönbségek köztünk, tagok között is, de ezeket korrektül és normálisan tudjuk kezelni. Termékeny párbeszéd van köztünk.

 

A szakmában visszatérő éves rendezvények közül ma már szinte mindent az ICOMOS szervez és tart fenn, amelyeket korábban az akkor még létező központi kormányzati szervek. Itt van a műemléki világnap április 18-án, az ötvenéves egri műemlékvédelmi nyári egyetem, amely 2006 óta Román András Műemlékvédelmi Nyári Egyetem nevet viseli, az Országos Műemlékvédelmi Konferenciák Biennáléja, és az ICOMOS Nemzeti Bizottságnak hagyományosan nagy szerepe van a szeptemberenként megrendezett Kulturális Örökség Napok megrendezésében is.

 

A nagyközönség előtt legismertebb talán, hogy minden évben a Műemléki Világnapon saját alapítású díjakat is osztunk,[2] mert fontosnak tartjuk a kiválóság elismerését és a jó példák felmutatását. Időnként Citrom-díjat is osztottunk, egy-egy szerintünk elhibázott szemléletű projektnek.

 

***

 

A beszélgetés folytatódott. Ami az írott változatból kimaradt: Milyen finanszírozási kérdéseket vet fel a műemlékek védelme? Mit tehetünk a ma épülő, leendő műemlékek védelméért? Létezik preventív műemlékvédelem? Lehet-e műemlék, ami csúnya vagy negatív jelentést hordoz? Lebontsák-e utódaink az utolsó panelházat is?  Meghallgatható az Új Város Youtube-csatornáján.

 

Idén a Műemléki Világnap online rendezvényét az ICOMOS honlapján lehet elérni április 18-ától. A programban beszélgetőtársaink is felszólalnak.

 

[1]     Frédéric Debuyst: A hely szelleme a keresztény építészetben. Bencés kiadó, 2005. [Monte Cassino: Olaszországban a Szent Benedek által alapított első bencés kolostor, a szerk.]

[2]     az ICOMOS Díj és a Példaadó Műemlékgondozásért Díj

Fotó: a borítókép saját felvétel; Wikimedia Commons, Fortepan/Ebner

Legújabb könyveink: