„most megjelentem, hogy elsöpörjem a világokat” – Gondolatok 2023 filmterméseiről

_{„A Végzet vagyok, a feltámadt világveszítő, s most megjelentem, hogy elsöpörjem a világokat.” Idézet az Oppenheimer című filmből}

Van még bármi értelme?

Filmekről írunk. Érdekelhet ez bárkit? Van értelme erről beszélni? Furcsának tűnhet, de 2023 (egyik) legfontosabb mozgóképes eseménye nem a filmszínházakban történt. Általános döbbenetet okozott, amikor a New York Times vezető filmkritikusa, Anthony Oliver Scott úgy nyilatkozott egy interjúban, nem ír többet filmkritikákat, mostantól kizárólag irodalommal foglalkozik.

A személyes indokok mellett az újságíró több érvet is felhozott amellett, hogy napjainkban már nem ugyanazt jelenti a kritika, a mozgóképről való párbeszéd, mint évtizedekkel ezelőtt. A Csillagok Háborúja, a szuperhősös univerzumok, a Trónok harca, az Utódlás és a véget nem érő sorozatok korában tényleg megszűnt a vita és a józan diskurzus? A Netflix miatt nincs szükség értelmes recenzióra, kritikára? Az internetes tartalomszolgáltatók és a streaming miatt elvész a moziélmény? Scott részletesen kielemezte a helyzetet és arra jutott, hogy szerinte még sosem volt ekkora szakadék a nézőközönség és a kritikusok között. A közéleti polarizálódás, a „rajongással szeretem vagy teljesen elutasítom” kettőssége itt is érezteti hatását. Világszerte cikkek, podcast-beszélgetések százai jelezték, hogy az Anthony Oliver Scott által felvetett témák jogosak és időszerűek. Ez már önmagában egyfajta válasz a felvetésekre. A filmes diskurzusnak és a kritikának abszolút van létjogosultsága, sőt, napjainkban kiemelt jelentőséggel bír. Jóval több film készül, mint korábban bármikor és könnyebben is hozzáférhetők. Míg korábban havonta, majd hetente jutott el egy-egy alkotás a mozikba, addig most azt látjuk, hogy csak az Amerikai Egyesült Államok területén az elmúlt héten 58 film premierjét tartották. És ebben nincsenek benne az interneten debütált alkotások, amelyek száma nem sokkal marad el a mozis bemutatóktól.

Ebben a helyzetben fontosabbá válik, hogy a közönség számára legyenek olyan iránymutatók, amelyek eligazítanak, támpontokat adnak. Olyan filmes portálok vagy személyek, akiknek megbízunk a szavában, mert komoly szakmai, művészeti, kulturális referenciával bírnak.

Sokan azért követünk valakit, olvassuk kritikáit vagy nézzük a filmes témájú videóit, mert van hozzáadott értéke a tartalmainak. Felhívja a figyelmet olyan elemekre, amelyeket mi nem vennénk észre vagy kimond olyan dolgokat, amelyeknél aha-élményünk van. Ennek egyértelműen megnőtt a jelentősége. Az persze más kérdés, hogy hol marad a kritikus munkájának öröme. Egy huszonharmadik Jézus élete-adaptációnál vagy egy százezredik, szinte algoritmikus módon összerakott Netflix-filmnél kevéssé mutatkozik meg. Ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet arra is, ami rossz. Eric Clapton világhírű gitáros fogalmazott úgy, hogy a zenei termés 95%-a hulladék, a maradék 5% viszont kincs. Így lehet a filmek világában is. Felelősen rá kell mutatni, hogy mi az értéktelen. De arra is, ami kincs. Ez utóbbi pedig mindig nagy-nagy öröm.

Manapság már nem készülnek nagy filmek…?

Ha annyi forintom lenne, ahányszor ez elhangzik… csakhogy ettől még nem igaz. Egyfelől egyszerű statisztikai alapon is cáfolható. Minél korábbra megyünk vissza az időben, annál kevesebb alkotás állja ki az idő próbáját, a néző annál inkább szelektál. Ugyanakkor ne legyenek kétségeink, minden évtizedben hasonló arányban készülnek zseniális, jó, közepes, rossz és nézhetetlen filmek. Van film, ami az elmúlt évtizedekben ténylegesen is elveszett, akad, ami feledésbe merült, a többség pedig egyszerűen érdektelenné vált. Klasszikusokat napjainkban is forgatnak, maximum még ki kell állniuk azt a bizonyos próbát az idővel. Néhány filmről viszont már most látszik, hogy remekművé nemesednek majd. Másrészről egy olyan tapasztalatom is van, hogy akik a nagy filmeket hiányolják, azok valójában egy bizonyos típusú filmet hiányolnak. Az arisztotelészi Poétika tragédiafelfogását, a klasszikus drámát. És ebben van is valami. Napjaink alkotói – és itt egyértelműen a szerzői filmesekre, ismertebb nevükön a „művészfilmek” alkotóira gondolok – merészebben nyúlnak formanyelvi eszközökhöz, bátrabban kísérleteznek műfajokkal, akár keverésükkel is.

Sokkal kevésbé kerülnek elő heroikus témák, népszerűbbek az egzisztenciális kérdések, a hétköznapi események. Válaszok helyett kérdések, szórakoztatás helyett elgondolkodtatás.

Ez pedig nem biztos, hogy baj. A paletta elég széles. Fontosabbá vált, hogy körültekintően tájékozódjunk és az érdeklődésünknek megfelelő filmet indítsuk el vagy tegyük a lejátszóba. Könnyen lehet, hogy találhatnánk „nagy filmet”, csak nem tudunk róla.

Gyöngyszemek

Rátérve a konkrét filmekre, a 2023-as év sem szűkölködött gyöngyszemekben, emlékezetes mozis bemutatókban.

Ha szeretet van, minden van. Ha szeretet nincs, semmi sincs. Mondja halk szavúan A csendes lány című ír dráma, ami visszafogott, szelíd, ugyanakkor határozottan a lényegre mutató alkotás. Cáit egy visszahúzódó kislány. Rendkívüli szegénységben él apjával, anyjával és testvéreivel az 1980-as évek Írországában. Szülei úgy döntenek, hogy a nyári szünetben elküldik őt távoli rokonaik farmjára, akikkel még sohasem találkozott. A vakáció elsöprő erejű élménnyé válik Cáit számára. A csendes lány úgy beszél – nagyon kevés szóval – a szeretet erejéről, hogy maga a kifejezés egyszer sem hangzik el benne.

_{A többségében ír nyelvű A csendes lány (An Cailín Ciúin, fotó: IMDB)}

Szintén Írországból jön A sziget szellemei című film. Egy mindentől távoli szigeten él két régi barát, Pádraic és Colm, akik közül az utóbbi hirtelen kijelenti: véget vet a barátságuknak, és azt szeretné, hogy Pádraic többé hozzá se szóljon. Pádraic viszont a fejébe veszi, hogy ezt nem hagyja annyiban. Martin McDonagh rendező alkotása azt mutatja be, hogyan omlunk össze, ha egy számunkra fontos kapcsolat hirtelen véget ér. Ez a fekete humorral átitatott dráma a barátságról, az elszigeteltségről és belső vívódásainkról mesél. Hullanak benne a könnyek és az ujjak. Egyszerre szikár és gyönyörű tanmese, ami pitiáner hétköznapi nehézségeken keresztül mutatja be az emberi kicsinyesség és nagyság mélységeit.

Néhány országot és időben is ugrunk. 1885. Franciaország. Egy Loire-völgyi ház lakóit a hajnali napfény ébreszti. A híres francia gourmand, Dodin Bouffant újabb és újabb ihleteket kap a gasztronómia területén. Ezeket hűséges szakácsnője, Eugénie váltja valóra.

Tökéletesen kiegyensúlyozott ételeik ezernyi gesztusnál is többet árulnak el az egymás iránti érzelmeikről és arról, hogy Dodin mennyire vágyik arra, hogy rendezze kapcsolatukat és feleségül vegye Eugénie-t.

Ahogy a film ajánlójában is olvassuk, „a francia gasztronómia és a visszafogott érzékiség előtt tisztelgő, a szerelem legtisztább formáját megmutató film Cannes-ban elnyerte a legjobb rendezés díját.” A szenvedély íze című filmdrámát jelenleg is vetítik a mozik. Éhesen beülni rá szigorúan tilos!

A magyar filmek világában is akadtak figyelemre méltó alkotások. Tóth Barnabás a Mesterjátszmával végérvényesen bizonyította, hogy mestere a tartalmas, feszültséggel teli, üzenettel és egyéni nézőponttal bíró alkotásoknak. A Jövő nyár érdekes műfaji kísérlet, tragikus kamasztörténet és gyászfilm. A Semmelweis igényesen elkészített példázat, a Valami madarak ígéretes elsőfilm, a Nem halok meg súlyos témát emberközelien bemutató dokumentumfilm. Véleményem szerint a 2023-as év két kiemelkedő magyar alkotása volt a Magyarázat mindenre című dráma és A nemzet aranyai című dokumentumfilm.

_{Magyarázat mindenre, magyar–szlovák filmdráma (fotó: Port.hu)}

Előbbi a magyar közélet látleleteként kísérel meg párbeszédet indítani, utóbbi sodró lendületű, magával ragadó és felemelő összefoglalója egy legendás vízilabdacsapat bő évtizedes sporttevékenységének.

Az animáció területén sem maradtunk emlékezetes filmek nélkül. Néhány nap múlva pont az a két alkotás méri majd össze erejét az Oscar-gálán, amelyek a november vége óta tartó díjszezont is leginkább dominálták. Az Új Város Online virtuális hasábjain korábban írtunk már A fiú és a szürke gém című filmről. Ellenfele az animációs Pókember-sorozat második része, A Pókverzumon át lesz. A képregényfilmek özönében üdítően hat ez az alkotás, ami frissességével sikerrel jár azon az úton, amivel két éve a Minden, mindenhol, mindenkor című film is próbálkozott. A TikTok-esztétika korában identitáskeresős történetet elmesélni a multiverzumok használatával úgy, hogy annak értelme és mélysége is legyen. A két animációs film sok szempontból különböző. Az egyik lassú folyású, kézzel rajzolt, Japánból érkezett, egy 83 éves nagymester életműösszegző remeke, a másik már-már követhetetlen tempót diktál, számítógéppel létrehozott, különleges látványvilágot hoz nézőjének, Amerikából jött, mesterségének címerén pedig három direktor osztozik, akik negyvenes éveikben járnak. Ugyanakkor mindkét film karakterközpontú, a maga nemében bátor alkotás és különleges élményt kínálnak nézőiknek.

A nagyvászon varázsa

Sokan azért járunk moziba, mert ez a film természetes élőhelye. Persze fel lehet csapni a laptop képernyőjét is, de az a fajta bizsergés, ami a Helm-szurdoki csatát vagy a Halálcsillag szétrobbanását kíséri, utánozhatatlan. Dan hadnagy békekötését Istennel is mélyebben át tudom érezni százhuszadmagammal, egy mozi sötétjében, mint otthon a számítógépemen. Idén sajnos nem bővelkedtünk az emlékezetes szuperprodukciókban. A galaxis őrzői 3. része legalább nem okozott csalódást, méltó történetzárása volt a Marvel-univerzum leglököttebb, ugyanakkor legszerethetőbb karaktereiből összeállt csapatának. Indiana Jones ötödik kalandozásánál már rezgett a léc. Jobb ugyan a gyenge negyedik epizódnál és méltó módon zárja le a karakter történetét, de még így is feleslegesen túlbonyolított. Messze nem annyira, mint a Mission: Impossible: Leszámolás, ahol a mesterséges intelligencia totális hatalomátvétele annyi abszurd elemet vonultat fel, ami már zavaró túlzás. Még akkor is, ha ezeket a nagyköltségvetésű produkciókat sokszor pont a túlzások miatt szeretjük. Ezek most inkább kizökkentően hatottak.

_{Godzilla Minus One, japán epikus kaidzsufilm („szörnyfilm”, fotó: IMDB)}

Az év legjobbja ebben a kategóriában (is) távolabbról, a felkelő nap országából érkezett. A Godzilla Minus One sikerének titka, hogy visszatért a széria gyökereihez és hogy inkább a második világháború után önmagát keresgélő, önbecsülését a padlóról összeszedő Japánra fókuszál – pontosabban egy botcsinálta családra –, mintsem magára a címszereplő szörnyetegre.

Oppenheimer

Nem gyakori, hogy a díjszezont és egyáltalán a filmes közbeszédet ennyire egyetlen film uralja, mint most az Oppenheimer esetében. A legerősebb mozifilm volt az évben, bevételi eredményeivel egyedül a Barbie tartott lépést. Nem lenne meglepő, ha március 11-én hajnalban Christopher Nolan alkotásának címe kerülne elő a legjobb filmnek járó Oscar-borítékból. Az Oppenheimer esetében Nolan visszatért az emberközpontú történetmeséléshez, ráadásul bizonyos szempontból a Csillagok között című filmje ellentétpárjával van dolgunk. Ott a felfoghatatlanul nagy végtelenség van a középpontban a relativitáselméleten keresztül, itt a felfoghatatlanul kicsi a kvantumelmélettel. A film Julius Robert Oppenheimer fizikusról szól, aki kollégáival – köztük a magyar származású Teller Edével és Szilárd Leóval – a Manhattan Terv vezetőjeként az első atomfegyver létrehozásáért felelős. Az Oppenheimer egyszerre vizsgálja ennek a felelősségnek a kérdését, keresi a tudományos szenvedélyt és ad látleletet egy erkölcsileg erősen megrendült hidegháborús Amerikáról. A film visszatérő idézete a Bhagavad-Gítá (A Magasztos Szózata) egyik mondata. Vekerdi József fordításában: „A Végzet vagyok, a feltámadt világveszítő, s most megjelentem, hogy elsöpörjem a világokat.”

A kísérleti atombomba ledobása után Oppenheimerből szakadt fel ez a mondat. A konkrét szavakra és a kontextusra rosszul emlékezett, de a lényeg egyértelmű. Egy számítás szerint nem lehetett nullára redukálni annak az esélyét, hogy a bomba robbanása utáni láncreakció következtében a Föld teljesen elpusztuljon. Nem tudták teljesen kizárni a veszélyt, ám egy próbát megért, elvégre „akkor is fel kell emelni a követ, ha nem tudjuk, van-e alatta kígyó”. Volt alatta kígyó. Hibázott valaki? Egyáltalán fontos kérdés ez? Az Oppenheimer gondolatgazdag, magával ragadó portré egy kivételes intellektusú, érzékeny lelkiismeretű tudósról, aki többedmagával szó szerint megváltoztatta a világunkat. Közben pedig megpróbált valamilyen úton-módon normális maradni.

Összefoglalónk második részében az Oscar-díjátadóval, a filmszínházak látogatottságának kérdésével, a filmekben megjelenő diverzitás kényes problematikájával és az egyre népszerűbb igazságfilmek műfajával foglalkozunk majd.