Interjú Szvjatlana Aljakszandravna Alekszieviccsel: A háború elbeszéléséhez nem elég egyetlen hang

Ritanna Armeni és Lucia Capuzzi interjúját tesszük közzé Szvjatlana Aljakszandravna Alekszievics fehérorosz újságírónővel és írónővel, aki 2015-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. A cikk először az Osservatore Romano havilapjában, a „Nők, egyház, világ” című folyóiratban jelent meg (oroszból olaszra Eleonora Mancini fordította), majd az Avvenire olasz online újságban újraközölték. Az interjút az Avvenire.it szíves engedélyével jelentetjük most meg magyarul.

Beszélgetésünk közben Szvjatlana Aljakszandravna Alekszievics háta mögött inga leng, mintha szavainak és interjúnk ritmusának adna ütemet. Az írónő Berlinben talált menedékre, miután 2020-ban, három évvel Ukrajna orosz megszállása előtt elhagyta Fehéroroszországot. Nyugodt, határozott hangjából kitűnik, hogy az elmúlt évek megerősítették benne mindazt, amit a háborúról és a békéről, az életről, a halálról és a szeretetről gondolt. A nagyszerű fogalmak egyszerű és hétköznapi szavakká válnak hosszú beszélgetésünkben – éppúgy, mint a könyveiben.

Már az első mondataiból világossá válik, hogy a két „hazáját” – Ukrajnát és Oroszországot – szétszaggató konfliktus, amely azonban érinti a harmadik hazáját, Fehéroroszországot is, ahol élete 77 évének nagy részét töltötte, nem változtatta meg a nézeteit. „A háború nem asszonyi dolog” – idézi egyik leghíresebb könyvének címét (A mű magyarul több kiadást is megért, „A háború nem női mesterség”, „A háború nem asszonyi dolog”, és a „Nők a tűzvonalban” címmel – a szerk.). „Mindannyian egy férfiak által megalkotott háborúkép rabjai vagyunk, amely férfias felfogásból fakad, férfias szavakkal fejeződik ki, míg a nők hallgatnak. Olyan traumatikus élményeket éltünk át, hogy úgy vélem, csak a szeretet menthet meg minket. Szeretet nélkül sem visszatekinteni, sem előrehaladni nem tudunk. Csak az élet és az emberiség iránti szeretet révén remélhetjük, hogy újjáépíthetjük mindazt, ami elpusztult, és hogy gondolkodhatunk a jövőről.”

Beszéljünk tehát a szeretetről. Könyveiben sosem nevezi meg nyíltan, mégis ez az érzés minden oldal rejtett főszereplője, és egyértelmű, hogy hiánya a háború egyik kiváltó oka. Nem lehet békéről beszélni anélkül, hogy a szeretetet ne említenénk. Gondolt már arra, hogy a szeretetet tegye többszólamú történetei közvetlen főszereplőjévé? Vagy, ahogy Ön is mondta, ez túlságosan nehéz feladat?

Amikor még Fehéroroszországban éltem, elkezdtem könyvet írni a szeretetről, de a kézirataim otthon maradtak, amikor 2020-ban, a forradalom idején menekülésre kényszerültem. Németországba érkezve az első év teljes bizonytalanságban telt. Amikor azonban kitört az ukrajnai háború, rájöttem, hogy a szovok (pejoratív kifejezés, amellyel Oroszországban a mereven szovjet gondolkodású embereket illetik – a szerk.), amelyről a könyveim szólnak, vagyis az az ember, aki kötődik az egykori Szovjetunió múltjához, nem halt meg, sőt, tovább folytatódott a története. Ezért nekem is folytatnom kell az elbeszélését.

Amikor átvette az irodalmi Nobel-díjat, a következőket mondta: „Három hazám van: a fehérorosz, ahonnan édesapám származik, és ahol egész életemben éltem; Ukrajna, ahonnan édesanyám való, és ahol én is születtem; és a csodálatos orosz kultúra, amely nélkül el sem tudom képzelni az életemet. Mindhármat nagyra tartom”. Ez ma is így van? Megmaradtak ugyanazok a kötelékek, vagy valami megváltozott?

Az érzéseim nem változtak. Megértem az ukránok fájdalmát, akik nem akarják hallani az orosz beszédet, és elhatárolódnak az orosz nyelvtől és kultúrától. Ugyanez történt a német kultúrával is a második világháború után. Érthető, de veszélyes folyamat ez, amellyel gyakran találkozom Ukrajnán kívül is. A berlini fodrászom nem hajlandó orosz boltokba járni, hogy ne kelljen hallania a nyelvet. Mégis, maga a kultúra nem felelős a történtekért, az csupán eszköz, egy különálló entitás, amely túlmutat a politikai döntéseken. A háborúért a politikusok felelnek, az országok vezetői.

Európában sokáig békében éltünk. A háborúk máshol dúltak, távol tőlünk, így szemet hunyhattunk felettük. Ma azonban egyre közelebbről érintenek minket a harcok – Gázában, Libanonban, Ukrajnában, Szíriában. A második világháború után számított még egy újabb háborús időszakra?

A Szovjetunió bukása után sokat utaztam, sok emberrel beszéltem. Felfedeztem, hogy míg a nagyvárosokban – Moszkvában, Szentpétervárott, Minszkben, Kijevben – úgy élték meg, hogy végbement a demokratikus átalakulás, a kisvárosokban és a falvakban más volt a valóság. Az emberek még mindig a múltjukba kapaszkodtak, és megváltóként tisztelték Sztálint: „Ó, ha még élne, rendet teremtene.” Rájöttem, hogy az átalakulás csak a felszínt érintette, a mélységben semmi sem változott. Az emberek még mindig ragaszkodtak a múlthoz, nem szerették volna elengedni. A moszkvai barátaim nem akarták elhinni, de egyértelmű volt, hogy Gorbacsov reformja csupán látszat volt, valami, ami csak az elitnek szólt.

És a többiek? Az emberek? Azok, akik nem tartoztak az elithez?

Továbbra is az „emberarcú szocializmusra” vágytak, és nem pedig a kapitalizmusra, ahogyan azt sokan hitték. Apám, aki traumaként élte meg a kommunizmus végét, és azt akarta, hogy a párttagkönyvével temessük el, gyakran mondogatta: „Az eszme jó volt, csak Sztálin rontotta el.” Nem volt igazi szovok, csak saját korának gyermeke. És sokan voltak hozzá hasonlók. A szovjet rendszerben eltöltött hetven év óriási hatással volt a népre, amelyet sem Oroszországon belül, sem kívül nem értettek meg igazán. Nem értették meg, mit jelentett a szovjet mentalitással élni.

Az ön irodalma többszólamú. Könyveiben az egykori Szovjetunióban élő férfiak és nők életét meséli el, és bemutatja a háborút női szemszögből. Ma, egy újabb háborús időszakban, kire bízná rá ennek a háborúnak, és az összes mai háborúnak az elbeszélését?

Éppen most fejeztem be egy könyvet, amely egyszerre szól az 1920-as fehérorosz forradalomról, az ukrajnai háborúról és a csalódottságról, amelyet az emberek éreznek nemcsak Putyin, hanem maga az orosz nép iránt. Egy ilyen összetett történetet nehéz egyetlen hangon elmesélni. Egyetlen ember talán a fájdalmat meg tudja ragadni, de most ennél többre van szükség: értelmet kell adnunk mindannak, ami történt. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen ember, aki teljes mértékben értené, mi történik Ukrajnában. Az emberek összezavarodtak, eltévelyedtek. Az értelmiség éppúgy, mint az egyszerű emberek. Az ukránok a saját fájdalmukról beszélnek. De az igazi kérdés az, hogy miért történik mindez. Én is azt hittem, hogy a szovok eltűnt, de épp ő az, aki Ukrajnába ment harcolni.

_{Szvjatlana Alekszievics a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként dedikál (2022-ben, fotó: Wikimedia Commons)}

Az Utolsó tanúk című könyvében olyan emberek vallomásait gyűjtötte össze, akik gyermekként élték át a német megszállást Fehéroroszországban. Olyan gyermekek beszámolóit, akik számára a háború szörnyűsége volt az egyetlen elképzelhető világ. Ma pedig a Gázában és Izraelben élő gyermekek, valamint a frontra küldött fiatal ukrán és orosz férfiak a háború áldozatai. Nyolcvan évvel a második világháború vége után még mindig csak erőszakra vagyunk képesek?

Azt hittük, hogy a 21. században már erőszak nélkül fogjuk megoldani a konfliktusokat, de nem így lett. Néhány orosz cikkben azt olvastam, hogy ez az „öregek háborúja”. Valóban, a hatalmon lévő nemzedék idős, és visszarángat minket egy olyan konfliktusba, amely a múlté kellene, hogy legyen. Nézzük meg a mai háborúkat: a gondolkodásmód továbbra is a múlt századot idézi – megszállás, erőszak, és az a felfogás, hogy a fejlődést csak erővel lehet elérni.

Az ukrajnai háborúra is gondol ezzel?

Természetesen Ukrajnára is. Amikor elkezdődött a háború, olyasmit láttunk, ami néhány évvel korábban hihetetlennek tűnt: tankok vonulnak a határ felé – mintha visszarepültünk volna az időben! Néha teljesen úgy éreztem magam, mintha a középkorban élnék. Pár éve még mindannyian abban hittünk, hogy egy változásokkal teli korszakba lépünk. Nehéz volt elképzelni, hogy a 21. században a nézeteltéréseket még mindig erőszakkal fogják megoldani. Ma pedig ráébredünk, hogy milyen kevéssé változott meg igazából a világ.

A háborúkat, amelyekről beszél, mindig ideológiák táplálják: az igazságosságról vagy igazságtalanságról alkotott elképzelések állnak mögöttük, amelyekkel az emberek igazolni próbálják a harcot. A nyugati kultúra megpróbált meggyőzni minket arról, hogy az ideológiák kora véget ért, a háborúk mégis folytatódnak. Miért?

A filozófusok és politikusok kudarcot vallottak. Még ma is elavult szemlélet uralkodik az emberi élet értékéről. Emlékszem egy tudományos akadémiai ülésre a csernobili katasztrófa idején. Az egyik idős professzor így fogalmazott: „Igen, kitelepíthetjük az embereket, de ki fog szólni az állatoknak? Ki menti meg a madarakat, a lovakat, a kutyákat?” Lám, az ember mindig csak saját magára gondol. Csernobil megmutatta, hogyan viszonyul az ember az élethez. És úgy tűnik, hogy a mai napig nincs olyan ember, aki komolyan elgondolkodna azon, hogyan oldhatnánk meg a minket elválasztó konfliktusokat.

Azt mondja tehát, hogy az emberiség összességében visszafejlődött? Hogy visszalépett az együttélés és a szeretet értékeitől?

Az elmúlt harminc évben komoly visszalépés történt abban, ahogyan az ember megéli az érzelmeket és a spiritualitást. Mindent leegyszerűsítettünk, félretoltuk a humanista nevelést, és előnyben részesítettük a tudományos-technikai oktatást. De a humanista szemlélet nélkül elveszítjük azokat a tulajdonságokat, amelyek az emberi létezés lényegét adják, amelyeket Isten adott nekünk.

Beszéltünk a szovok hanyatlásáról. De mi a helyzet a nyugati emberrel?

Felteszem magamnak a kérdést: hogyan változott meg a nyugati lélek? Talán nektek, nyugatiaknak kellene elmondanotok, hogyan változtatok meg. Tisztában vagyok vele, hogy a demokráciát, amelynek haszonélvezői vagyunk, a nyugati kultúrának köszönhetjük. De azt is látom, hogy egyre inkább visszatérnek a veszélyes és nyugtalanító antidemokratikus törekvések. Remélem, hogy Ukrajnában a demokrácia diadalmaskodik. Ha Putyin győz, a világ militarizált jövő felé fog haladni, ahol minden országnak állást kell foglalnia: támadni vagy védekezni akar.

Egyre inkább megosztott világunkban a kevés, békét hirdető hang között halljuk a pápa hangját is. Ferenc pápa sosem fukarkodott az erős szavakkal, amikor a háború befejezését vagy legalább a fegyverszünetet követelte. Úgy gondolja, van lehetőség arra, hogy meghallgassák a katolikus egyház fejét?

Moszkvában láttam ortodox papokat, akik megáldották a katonák fegyvereit, sőt, még a halált hozó tengeralattjárókat is. Ez nagyon nem tetszett. Az egyház nem áldhatja meg az erőszakot. A forradalom idején Fehéroroszországban viszont azt tapasztaltam, hogy sok katolikus pap megnyitotta a templomok kapuit, hogy menedéket adjon a tüntetőknek. Ezáltal sok ember életét mentették meg. A katolikus egyház olyan nagyságról tett tanúságot, amellyel más intézmények nem rendelkeztek. A mai napig emlékszem Csernobilra, amikor a templomok megteltek kétségbeesett, válaszokat kereső emberekkel. Ma úgy hiszem, vissza kell térnünk ezekhez a vallási értékekhez, a jövőbe vetett hithez. Jövő nélkül nincs emberiség.

Térjünk vissza a három hazájához. Mit kíván számukra?

Szabad és demokratikus Fehéroroszországról álmodom, amely többé nem áll megszállás alatt, és egy Ukrajnáról, amely túléli a háború rettenetes megpróbáltatásait. Az ukrán nép túl sokat szenvedett, túl sok életet és kulturális teret veszített el. Arról is álmodom, hogy az orosz kultúra újra felfedezi az emberi élet értékét, mert ez minden művész és pap legfőbb feladata. Vissza kell térnünk minden élőlény tiszteletéhez. A mai napig a fejemben él a kép a leölésre váró csernobili lovakról, amelyek szeme könnyes volt. Akkor értettem meg, hogy mindannyian egyetlen világ, egyetlen élet részei vagyunk. Többé nincs értelme csak orosznak vagy fehérorosznak érezni magunkat – mindannyian egy nagyobb sérelem áldozatai vagyunk: annak, amit maga az ember követ el az élet ellen.