Ha többen olvasnának Csalog Zsoltot, jobb lenne ez az ország

Meglehetősen izgatottan ültem be október 13-án DOKU – Csalog Zsolt beszél c. dokumentumfilm vetítésére, hiszen jószerivel húsz éve várok erre a lehetőségre. Csalog Zsolt Parasztregényéről és a könyvben megrajzolt falu társadalmáról írott szakdolgozatom kapcsán már kerestem Jávor István filmjét, de akkoriban nem volt elérhető. A filmvetítés utáni kerekasztal-beszélgetés egy, a közönséghez intézett kérdéssel indult: Ki olvasott az elmúlt egy évben Csalog könyvet? Jó sok kéz lendült a magasba, köztük az enyém is. A második kérdésre – Ki ismerte személyesen Zsoltot? – már nem jelentkeztem, de mégis úgy éreztem, régi ismerősöm. Felidéződött bennem az első találkozás a nevével: 1997-ben, frissen felvett néprajz szakosként a tanszéki hirdetőtáblán láttam meg a haláláról szóló gyászjelentést (Csalog Zsolt 1935–1997). Aztán az egyetem végét is az ő neve kísérte, az említett szakdolgozat nyitó oldalán. A kettő között pedig találkoztam a nevével olvasmánylistákon, majd a szakdolgozathoz anyagot gyűjtve hosszú heteket-hónapokat töltöttem a műveivel, a vele készült interjúkkal, az akkor még csak külön engedéllyel kutatható hagyatékával az OSZK Kézirattárában. Sokat megtudtam róla, a szemléletéről, a munkamódszereiről, és nagy hatással volt rám.

E felvezető után nem meglepetés, ha elmondom, nagyon megörültem a Roma Alapítvány, az OSA Archívum és a Litera irodalmi portál által szervezett Csalog25 rendezvénysorozatnak, mert nagyra tartom Csalog műveit és örömmel tölt el, ha újra bekerül a köztudatba, s nemcsak a szépírói munkái, hanem az a társadalomszemlélet, amit ő képviselt: közel menni, megismerni, megérteni, és így, tudással felvértezve segíteni. Pályája elején régészként kezdett dolgozni, de hamar felfedezte, hogy jobban érdeklik az ásatásokon dolgozó munkásai, mint ami a földben van. 1971-ben Kemény István hívta őt egy országos szociológiai cigánykutatásba, amit aztán néhány év után befejezés nélkül megszüntettek, de addigra ő már megszerette a cigányokat és amellett, hogy több könyvet is szentelt nekik (Cigányon nem fog az átok, Kilenc cigány) aktívan dolgozott is a cigányok felemelésének ügyéért, a szó nemes értelmében politizált. Figyelme újra és újra nehéz sorsúak felé fordult:

„Ezt én eléggé programszerűen végeztem. Miután a cigányokról és a paraszti világról írtam már több könyvet, akkor támadt egy ötletem, hogy itt van ez a rohadt szocializmus, amiben állandóan a munkásokkal takarózunk, és a munkásokra hivatkozunk, miközben semmit sem tudunk róluk, a kutyafáját, nézzük meg a magyar munkást. És készítettem egy munkás kötetet négy munkás portréval. Aztán gondoltam, nézzük meg a deviáns fiatalokat, a marginalizálódott fiatalokat, akik indulásképtelenek, narkósok, zsebesek, bűnözés szélén állók, alkoholizálók, mindenféle ideológiai téveszmében vergődnek. Ebből is csináltam egy kötetet.”

(Az interjúban említett könyvek: Egy téglát én is letettem és Fel a kezekkel! – lásd a nyitóképen) Életműve ma, a szegény rétegek növekedésével, fájóan aktuális.

A Csalog25 megemlékezés sokszínűre sikerült: filmvetítés, felolvasó- és beszélgetőestek, Csalog Gábor, az író fiának zongoraestje mellett egy meghívásos és egy nyílt irodalmi pályázatot is hirdetettek DOKU ’22 címmel. A kiírás szerint olyan kisprózai műveket vártak, amelyek „a mai magyar társadalom egy-egy nehéz sorsú alakjának dokumentum-értékű portréját rajzolják meg”. A cél pedig nem pusztán Csalog emléke előtti tisztelgés volt: „A magyar társadalom mélyrétegeinek megmutatására ma csak szórványosan vállalkoznak írók, a kutatók által feltárt valóságot pedig kevéssé ismeri a közvélemény, jobbára egyetlen nagy masszaként tekint rá, távoliként és idegenként kezeli, lenézi. Magyarországon nemcsak a gazdasági válság döntött nyomorba százezreket, hanem van a társadalomnak egy olyan, alig látható, néma és egyre terebélyesebb rétege, amely évtizedek óta él emberhez méltatlan körülmények között. A Litera és az OSA pályázata az ő életükkel és sorsukkal szeretné – az irodalmat segítségül hívva – megismertetni az olvasót.”

Azt hiszem Csalog Zsoltnak tetszett volna ez a fajta emlékezés, és maga a pályázat is, hiszen pontosan ez volt a szívügye: hangot adni az egyes embereknek, láthatóvá tenni őket és a világlátásukat, s ezzel nem titkolt módon az egymás megértését, elfogadását, a párbeszéd megindulását elősegíteni.

A meghívásos pályázatra nyolc író küldött írást, közülük a zsűri Juhász Tibornak ítélte a fődíjat, Nyomvonalak című novellájáért. (A nyertes és a többi versenybe benevezett mű is elolvasható itt) A nyílt pályázatra végül 90 pályamű érkezett, melyeket folyamatosan közzétettek az erre a célra létrehozott DOKU ’22 – Irodalmi pályázat Csalog Zsolt emlékére elnevezésű Facebook-oldalon. Jó szívvel ajánlom őket olvasásra, érdemes szemezgetni belőlük, mert habár irodalmi színvonaluk ingadozó, egytől-egyik értéket hordoznak: írójuk ugyanis megpróbált legalább egy kicsit megismerni és megérteni egy nehéz sorsú embert, és aztán bemutatni őt. A nyílt pályázat nyertese Cserenkó Gábor lett, Persona non grata című novellájával, mely a Csalogra oly jellemző formában íródott: a főhős beszél egyes szám első személyben, a szavai nyomán szinte megelevenedik ő maga is a történetével együtt.

A nyílt pályázati kiírása novellákra, rövid írásokra szólt (hosszabbat műkedvelőktől nem is igen lehet elvárni) és így, bár a tematika (a peremre szorultak), az egyszerre dokumentarista és szépirodalmi igény a csalogi hagyományt követi, de szükségszerűen nem jut el annak mélységéig. Csalognak ugyanis éppen a terjedelmesebb, egész könyvet kitevő írásai a legjelentősebbek (Parasztregény, Börtön volt a hazám, M. Lajos 42 éves), ezekben a hosszabb lélegzetű művekben alkotott igazán újat, ezekben tudott igazán mélyen megjeleníteni egy-egy alakot. Ő maga így vallott erről egy interjúban:

„Az újságírói műfajok szükségszerűen nagyon felületesek. Belekóstolnak egy-egy emberbe, de soha nem akarják megragadni, hiszen az már kívül esik az érdeklődési körükön, ők információra, pillanatképekre vágynak, hasonlóképpen, mint a fotós.”

Csalog Zsolt habár írt fikciós novellákat, és innen-onnan felszedett beszélgetés-foszlányokból is írt történeteket, de az igazi műfaja az irodalmárok által magnós prózának nevezett műfaj lett. Valóban magnóval dolgozott, de ahogy egy-egy felvételből a puszta legépeléssel még nem lesz írott interjú, úgy a sok órányi beszélgetés lejegyzéséből szépirodalom pláne nem.

„A kritikusok általában félreértik a dolgokat – nyilatkozta Csalog. – Azt hiszik, hogy a magnetofon egyik oldalán egy lyukba benyomom az interjúalanyt, és a másik oldalon kijön a könyv. Nem így van. Amit én gyűjteni tudok, az nyersanyag csupán, és nagyon nyers anyag, amiből nekem művi úton, ha úgy tetszik, írói trükkök sokaságával kell előállítanom azt a karaktert, amelyiket le akarom képezni. Tulajdonképpen sokkal munkaigényesebb, mint a fantázia alapján írni.”

Az egyetemi éveim alatt néprajz szakos óráimon sokat tanultunk és beszélgettünk az interjúzás technikájáról, arról, hogyan lehet egy bizalmi légkört kialakítani, hogy az alany szívesen válaszoljon. Beszéltünk arról, hogy mit jelent a résztvevő megfigyelés, hogy a kutató jelenléte hogyan és mennyire befolyásolja a közösséget, hogy mik a kutatás etikai szabályai. Habár végül nem lettem néprajzos, de mind az újságírói munkámban, mind egyéb személyes és közösségi kapcsolataimban sokat jelentenek az itt tanultak.

Ezzel párhuzamosan, az egyetemi évek alatt ismertem meg és kapcsolódtam szorosabban a Fokoláre Mozgalomhoz, ahol sokat halottam a szeretet művészetéről Chiara Lubich alapítótól. Ő használja az eggyé válás kifejezést. Egy helyütt így ír erről:

„…ahhoz, hogy valóban »eggyé váljunk« a másikkal, nem engedhetjük meg magunknak, hogy miközben hallgatjuk, hogy mit mond a felebarátunk, előre kieszeljük a választ, hogy mit kell tennie. Teljesen ki kell »üresítenünk« magunkat…”

És mit mond Csalog Zsolt az ő munkamódszeréről, a beszélgetőtárshoz való viszonyáról?

„Úgy mondják ezt a szakmában, hogy lágyinterjúzom. Ha az ember szociológiai kutatásban vállal munkát, akkor rákényszerül a keményinterjúzásra, hisz minden kutatásnak van egy meghatározott célja, azt nem lehet másképp. Én ebből mindig szerettem kilépni. Azt hiszem, az a legérdekesebb, amit a másik magától mond. Nekem arra kell nyitva lennem, amit az illető fontosnak tart elmondani magáról, szóval az ő igényeiből kell kiindulnom, így juthatok hozzá ahhoz, ami igazi emberi irodalmi matéria, ha úgy tetszik, no de annál is több. Valahogy úgy kell kialakítani ezt a lágyinterjú-technikát, hogy egy teljes nyitottságot tudjál prezentálni a másiknak, hogy a másik érezze: végre módom van megfogalmazni magamat, mert valaki figyel rám. Ezt az állandó figyelést, ezt a kíváncsiságot kell még színészi módszerekkel is fenntartani. Például amikor már fáradt vagyok, akkor is muszáj eljátszani az állandó, feszült odafigyelést, vele kell rezdülnöm, követnem kell. Az Interjúkészítésnek ez a fázisa nagyon személyes és kényes.”

Csak én érzem a két szemléletmód közös gyökerét? Nekem mindkettő azt üzeni: hallgassam és figyeljek a másikra, elvárások, prekoncepciók nélkül – így tudja igazi önmagát megmutatni, az én rá irányuló figyelmemtől, szeretetemtől. Ez a figyelem Csalognál sem csak egy rövid időre, az interjú idejére szól, hanem ezek valódi emberi kapcsolatokká válnak:

„Azok az emberek, az a parasztasszony, az a melós srác, az a cigányfiú akikkel interjúzok, és akik gyönyörű emberi kapcsolatot jelentenek; mert az másképp nem képzelhető el, nem lehet olyan hűvösen-hidegen venni őket, hogy tessék, ülj le, mondjad az életedet, köszönöm, végeztünk, kész – ez nem így megy, hanem ezek nexusok, amelyekből nekem igazi hasznom van személyes értelemben is.”

Ez a közelség, a személyes jelenlét, a kapcsolódás mintegy előfeltétel, enélkül nem lehet sikeres a következő munkafázis sem:

„Én nem tudnék másnak az interjú anyagával dolgozni, mert nem voltam, nem vagyok benne. Két ember között mindig megismételhetetlen interakció jön létre. Ez csak akkor irodalmi nyersanyagom, ha az egyik ember én voltam a dologban. A második munkafázis a lejegyzés. Első lejegyzéskor minden kis hangsúlyt érzékeltetek. Egy teljes akusztikai jelenséget kell visszaadnom, akusztikai értelemben vett hűséggel. Amikor megvan a leírt masszám, akkor többször átolvasom, a margóra kijegyzem a különböző témákat, ollóval szétvágom őket és csoportosítom. Elkezdem tehát az anyagot egységenként feldolgozni, Közben kialakul észrevétlenül is a fejemben egy kompozíciós terv, meg tudom már fogalmazni, milyen elvek alapján írom meg. Amikor összeállt az egész, utána még sokat változtatok a szövegen.”

Felmerülhet a kérdés, hogy ebben a sok húzásban, szerkesztésben, átírásban nem veszik-e el az interjúalany? Nem, sokkal inkább megkerül! Csalog írja a Parasztregényhez írt tanulmányában, hogy a regény főszereplő narrátora, „Eszter néni elolvasta a nyers, szó szerinti lejegyzés egy részét – és csalódott volt, nem találta benne magát; később elolvasta a kidolgozott, végleges szöveg egészét – és elégedett volt, sehol stiláris változtatást nem kért…”

Az esztétikai élményen és az életutak érdekességén túl szerintem épp ezért érdemes Csalog Zsoltot olvasni, mert bár Csalog Zsolt a szerző, és láthattuk mennyi munkája van egy-egy írásban, de aki beszél az soha nem ő, hanem egy ember, akinek Csalog Zsolt segített kimondani önmagát. Számomra ez a háttérbe húzódás, ez az alázat az egyik legnagyobb értéke a könyveinek.

Létezik egy Csalog Zsolt-karcolat a kilencvenes évekből, a címe: Alulnézeti pozíció. Lényegében nevezhetjük az ő ars poeticájának. Idézek belőle: „Amikor még egészen kicsiny voltam, és a családi otthonban jobbára csak négykézláb közlekedtem, sok kedves időt töltöttem az asztal – az asztalok – alatt. (Gyakorta épp ott aludtam el – semmi baj, leemelték rólam az asztalt, felszedtek és lefektettek az ágyikómba.) Az asztal fölött: a »felnőttek« (akiknek státuszára akkor sem, és azóta sem vágytam-vágyom) csinálták a maguk bugyuta hiábavalóságait – én meg sajnáltam őket: amiért ők nem láthatják az asztallap alsó, igazi felére krétázott, szépséges rajzaimat. Szerencsétlenek, a maguk korlátolt perspektívájába zárva… – No, hát azóta RAGASZKODOM én a magam alulnézeti pozíciójához. Mint megfordíthatatlan és meghaladhatatlan TÖBBLETHEZ.”

***

A cikkben idézett írások:

Kiss Zsuzsanna: „Lágyinterjúzom” Beszélgetés Csalog Zsolttal, Látó, 1991/9. 1076–1093. o.

Chiara Lubich: Hivatásunk a szeretet. Új Város, Budapest, 2012. 18. o.

Csalog Zsolt: Alulnézeti pozíció. Magyar Napló, 1994/13–14. (júl. 8.), 34. o.

Ajánlom még e szabadon hozzáférhető monográfiát, ebben minden további szakirodalom megtalálható:

Soltész Márton: Csalog Zsolt. Argumentum Kiadó, Budapest, 2015.