Hangok, tárgyak, sorsok – két múzeumi utazás és egy ráadás

Olvasási idő: 6 perc

Hogyan lehet kiállítani egy hangot? Hogyan fér el egy nemzet története egy zászlóban, egy ruhában, egy töltőtollban vagy akár egy régi Ford T-modellben? Két budapesti múzeumi látogatásom során ezek a kérdések vezettek végig két különleges kiállításon, amelyek végül ugyanahhoz a felismeréshez juttattak: tárgyaink és hangjaink mögött mindig ott vannak az emberek és a történeteik.

„Hangdimenziók – Zenei utazások térben és időben”

Már régen szerettem volna megnézni a Magyar Zene Házát és állandó kiállítását, erre azonban csak most, augusztus végén kerülhetett sor. Egy lepusztult parkból élhető teret varázsoltak a park rehabilitációja során: már az odaút is ráhangoló hatású volt.

Egy zenetörténeti utazáson vehettünk részt audioguide vezetésével. A kurátoroknak igen nehéz dolguk lehetett, hiszen nemcsak az a kérdés, hogy mit állítsunk ki, hanem az is: az emberiség történelme alatt felhalmozott kincséből mit ne állítsunk ki?! Hiszen még három házat is meg lehetne tölteni velük… Nagy kérdés volt számomra: hogyan lehet a zenét kiállítani? A múzeumban általában tárgyakat nézünk, itt viszont a kiállítás tárgya maga a HANG! Hogyan lehet a hangot szemléltetni? Pláne interaktív élménnyé tenni? Hogyan lehet megmutatni, hogy a zene fontos eleme a közösségi tevékenységnek? (Hogyan lehet a hangról cikket írni?)

Utazásunk az emberiség hajnalán kezdődött, hiszen az ember egyszerre homo ludens, a játszó ember, és homo religiosus, a vallásos ember, és akár homo musicus, a zenélő ember is lehetett.

Nagy kedvencem volt a „Népzene – életzene” tárlat. Egy falusi ember mindennapjai, tárgyai, ünnepei és gyászai mentén énekelhettünk együtt az előadókkal. Egy interaktív térkép segítségével a rokon népek és más, eurázsiai népek népzenéjébe is betekintést nyerhettünk. Magam részéről mindig is tudtam az ázsiai népzenével való kapcsolatunkról, de soha nem találkoztam még török, karacsáj, azeri, kirgiz–türkmén és mongol népdalokkal.

A középkori zene dallamait hallgatva nagyon örültem, hogy éppen olyan ének szólt, amelyet mi magunk is énekeltünk még a novíciátusban. A tér is úgy volt kialakítva, mintha egy templomban vagy gótikus kápolnában lettünk volna.

A XVI–XIX. század zenéjébe „Sorsok és szenvedélyek” felütéssel kaptunk bepillantást. Néhány operarészleten keresztül juthattunk el a kottanyomtatás vívmányához is. Egyszer láttam egy Bach által írt zene kottaképét. Mondhatom, nem volt rajta semmi olyasmi, amit felismertem volna! Így meg sem próbálkozhattam a lejátszásával.

Külön teremben foglalkoztak Liszt Ferenc életművével: ez volt a „Liszt-szentély”. Egy önmagától játszó zongora valószínűleg valamiféle elektromos vezérlésű önjátszó rendszer segítségével zengett „szentélyben”.

_{(Eszembe jutott Csortos Gyula egyik színielőadása, amelyben már századik alkalommal kellett egy hősszerelmest alakítania. Míg a hölgyre várt, leült a zongorához és játszott. Zongorázni azonban nem tudott, így a színfalak mögött egy valódi zongoraművész adta elő a darabot. Amikor az egyik előadáson megunta a játékot, felállt, a kottát összecsukta, és keresett egy másikat. Ezt a színfalak mögötti zenész nem láthatta! Így óriási derültséget okozott cselekedetével, nem is beszélve a botrányról…)}

Az utolsó részben „A fonográftól a felhőig” címmel kaphattunk bepillantást a hangrögzítés és a modern zene világába. Vajon Bartók és Kodály, amikor hengereikre gyűjtötték a népdalokat, mit szóltak volna egy digitális hangfelvevőhöz, egy mobilalkalmazáshoz vagy éppen a felhőhöz? Mennyivel megkönnyíthették volna munkájukat!

Napjaink zenéje is megelevenedett: az elektromos gitároktól az egészen bonyolult hangtechnikáig.

A kiállítás valóban mindenkinek szól. Hiszen a zene nem elitkultúra, nemcsak a „vájtfülűek” magánügye, hanem mindannyiunk közös ügye. „Gyere be, hallgasd meg, próbáld ki, fedezd fel!” Hozd létre magad az élményt! Már korábban is meg voltam győződve arról, hogy fontos a népzene, sőt arról is, hogy citerás fellépéseim alkalmával a legfontosabb „műsorszám” az együtténeklés, vagyis a közönség megénekeltetése. Itt is hasonlóban lehetett részem..

Milyen jó, hogy az ember történetéből nem maradt ki a zene és az ének, különösen az együtt zenélés és együtt éneklés. Vajon valaki már utánajárt annak, hogy ha mindez kimaradt volna, mire jutott volna az emberiség?

A Magyar Zene Háza állandó tárlata megmutatja, hogyan tanult meg az ember a hangokból közösséget, ünnepet, imádságot és művészetet teremteni.

Gratulálok az alkotóknak és a kurátoroknak: Batta Andrásnak és Horn Mártonnak, a kurátori tanácsadóknak, Kathryn Johnsonnak és Varga Csabának, valamint a belsőépítészeti, grafikai és installációs tervezőcsapat minden tagjának!

Amerikai álom – Magyarok az Egyesült Államokban

Már visszatérő látogató vagyok a Magyar Nemzeti Múzeumban, ahol korábban láttam az állandó kiállítást, a sajtófotó-bemutatót és a Magyar Menyasszony című kiállítást is. Most felkeltette érdeklődésemet az Amerikai álom című kiállítás meghívója. Röviddel ezelőtt készítettem el Magyar ferencesek az amerikai magyarok szolgálatában című írásomat egy néprajzi gyűjtőpályázatra. Így különösen kíváncsi voltam, mivel Amerika alapításának 250. évfordulója kapcsán két nemzet történetéről is mesél a kiállítás, tárgyakba rejtve.

A tárlat anyaga erős felütéssel indul. Mindjárt a bejáratban ott áll a legendás Ford T-modell. Az ember felkapja a fejét: az első sorozatban gyártott népautó a futószalagról, szabványos méretű alkatrészekkel, amelyeket elhasználódás esetén könnyen lehetett pótolni. A Ford autók világsikerében jelentős szerep jutott a makói származású Galamb József mérnöknek.

Kovács Mihály huszárezredes portréja is igen szembetűnő, hiszen róla tudjuk, hogy nevéhez fűződik az amerikai könnyűlovasság megalapítása, és személyesen is találkozott George Washingtonnal.

A clevelandi Szent Erzsébet Egyházközség életének néhány fényképét egy monitoron láthattuk. A városban 1880-tól már külön magyar negyed is volt. 1892-ben érkezett hozzájuk Böhm Károly egyházmegyés pap, aki az évek folyamán megszervezte a magyar plébániát, iskolát alapított és újságot indított.

Az ember szívesen keres egy-egy kiállításban olyan személyeket, alakokat, fényképeket, amelyekhez valamilyen kötődése van. Több fényképen is találkozhattam ferences szerzetesekkel. Sajnos csak egyiküket ismertem fel: Király Kelemen rendtársamat, aki az egyik fotón a felvonulás élén, „HELP LIBERATE HUNGARY!” feliratú táblával menetel.

Az 1893-ban Szentfülöpön született rendtársam – akkor még Kőnig néven – 1908-ban lépett be a közösségbe, 1916-ban szentelték pappá. Szolgált Pécsett, Szécsényben, Újhatvanban, Berlinben és Füleken. Szerkesztette az Egység Útja című folyóiratot, amely az ökumenikus kapcsolatok úttörője és zászlóvivője volt abban a korban. 1947-től élt Amerikában: először Flintben, majd New Brunswickban, Toledóban, végül a kanadai Winnipegben. 1978-ban Detroitban hunyt el.

Gábor Zsazsa fehér koktélruhája, amelyben először jelent meg a nyilvánosság előtt; Kossuth Lajos arany töltőtolla; Szent-Györgyi Albert utazótáskája; a chicagói Rákóczi Betegsegélyező Egyesület zászlaja; Karády Katalin cigarettatárcája; Nemanja Nikolicsnak, a Chicago Fire FC futballcsapata játékosának arany futballcipője; Magyar Rozika, vagyis Szeleczky Zita színművésznő kalocsai hímzésű népviselete; az ötvenhatos „lyukas zászló” –

mind-mind egy-egy történet, egy-egy sors, sőt egy nemzet történetének nyomorúságai is.

Különösen szomorú volt olvasni Kő Csáki József bodrogközi parasztember 1915-ös verses önéletrajzát, amelyben viszontagságos életét vetette papírra. Saját bevallása szerint: „Nem sok jó napokat értem életebe…”

Amerikai álom az I. világháború előtt: a „kitántorgó” magyar öröksége

„Sok urunk nem volt rest, se kába,

birtokát óvni ellenünk

s kitántorgott Amerikába

másfél millió emberünk.”

József Attila: Hazám

Végül pedig meghívót kaptam a Nemzeti Múzeumba a Sorsok, Terek, Utak projekt keretében megvalósuló „Amerikai álom az I. világháború előtt: a »kitántorgó« magyar öröksége” című eseményre. Az előadások és kerekasztal-beszélgetések a 19. század végétől az első világháborúig tartó kivándorlási hullám örökségével foglalkoztak.

Az első előadásban Balogh Balázs néprajzkutató arról beszélt, kik voltak azok a százezrek, akik a 19. század végétől az első világháborúig Magyarországról az Egyesült Államokba indultak. Megismerhettük azt is, hogyan sikerült beilleszkedniük a különböző ipari nagyvállalatok rendszerébe, illetve a számtalan szénbánya világába, annak életébe és munkarendjébe.

Ezt követően Juhász Katalin előadását hallgathattuk meg, aki népdalokon és nótákon keresztül mutatta be a kivándorlók életét és mindennapjait. Az előadást kerekasztal-beszélgetés követte, amelyen Bakos Réka, Fenyvesi Anna, Török-Sándor Ibolya és Pocsai Zsuzsanna az Óhazából az Újvilágba című könyvsorozat létrejöttén keresztül mutatták be az amerikás magyarok sorsát.

Sajnos a „Plézek” és a „burdosházak” világába, valamint az öregamerikások örökségébe már nem tudtam belemerülni itthoni lelkipásztori szolgálataim miatt.

Az Amerikába induló magyarok története így nem csupán kivándorlástörténet, hanem emberi történetek sora: az elindulás, a remény, a megérkezés, a hazatérés vagy éppen az új otthon megteremtésének története.

Nagyon tetszett mindkét kiállítás, mindenkinek csak ajánlani tudom! Lenyűgöző az a koncepció és precizitás, amellyel felépültek. Valódi szellemi és vizuális utazás, elgondolkodtató és inspiráló is volt egyben, igazi élmény. Ráadásként pedig jó volt ezt a sokszínű örökséget ilyen közvetlenül és árnyaltan megismerni a kapcsolódó programon keresztül.