Vadalma illatú történetek – Sinka István novellavilága

Olvasási idő: 7 perc

Rövid idővel ezelőtt Sinka István két novelláskötete került a kezembe. 1941-ben, vagyis immár 85 éve jelent meg Harmincnyolc vadalma című novellagyűjteménye Püski Sándor gondozásában. Az Érparti történet az 1961-ig írt novelláit gyűjti egybe, bizony ennek is már 65 éve. Mélyen megragadtak a történetek mondanivalói, az írások nyelvezete, valamint a felvázolt sorsok.

Sinka művei általában a magyar parasztság, a vidéki élet és a kisemberek világát ábrázolják realista, empatikus módon. Novelláiban gyakran jelennek meg a hétköznapi emberek küzdelmei, sorsuk és természeti környezetük. Ezek a témák prózájára éppúgy jellemzők, mint verseire, amelyekben szintén a magyar népi lét világát dolgozza fel.

Így kezdődött

Sinka maga is a táj fia volt, hiszen 1897. szeptember 24-én Nagyszalontán született. Édesapja a környéken ridegpásztorként dolgozott, az év minden napját a juhokkal töltötte a mezőn, távol nemcsak a várostól, de még a majorságoktól is, ezért hamar elragadta a tüdőbaj, így Sinkát édesanyja nevelte fel. Tanulmányait korán megszakította, cselédnek, bojtárnak, később pásztornak állt. E tapasztalatok tették képessé arra, hogy szót emeljen sorstársaiért.

Számára már kisgyermekkorában „minden mese volt”, különösen a faluvégi, köleséri sikátor macskái és törött cserepei. „Minden a világon, amit össze tudtam markolni gondolatot, azt a fák is tudták, a szamártövisek is, a sövénykaró is.” (Érparti történet, 9. o.)

Minden könyvet elkért és elolvasott, amihez csak hozzáfért. Beállt dolgozni egy könyvkereskedésbe, s ami a padláson porosodott, rossz táblás könyv volt, azt is mind végigolvasta. Rendkívül szerteágazó olvasmányélményekhez jutott: történelmi regényekhez, világirodalmi klasszikusokhoz, útleírásokhoz. Hitvallását már ekkor így fogalmazta meg:

„A tartalmas embernek irodalmilag is képzettnek kell lennie… az egyszerű ember is lehet nagyszerű.” (Érparti történet, 26. o.)

Ekkoriban már tudatosan válogatott olvasmányai között:
„Ez jó, ez tűrhető, amaz csak azért könyv, mert betű van benne.” (Érparti történet, 19. o.)

Ma könnyen és gyorsan hozzájuthatunk bármilyen irodalomhoz, vegyes minőségű tartalomhoz. Érdemes megfontolni Sinka tapasztalatait, és kiegészíteni Kodály Zoltán általános érvényű tanácsával: „Csak tiszta forrásból.”

Szót emel sorstársaiért

Az agrárcselédek, napszámosok és summások hétköznapjait saját bőrén tapasztalta meg. Számos írása tanúskodik erről, melyek visszaköszönnek A Fekete bojtár vallomásai című önéletrajzi életregényében is. Bár életének egy részét Budapesten töltötte, novelláinak helyszínei többnyire a legegyszerűbb emberek életterei, a tanyák, puszták, majorságok: Kocsordos, Kölesér-patak, Mezőgyarak-puszta, Kárászmegyer major, Belmegyer, Szákos-tanya, Ősipuszta, Pankota puszta, Gyapjúpuszta, Pajtpuszta, Csobánchíd-puszta, Radványpuszta, Tarcsai-suppa… a legegyszerűbb emberek világa. Sorstársai hiába gürcöltek napról napra, gyakran még a mindennapi betevőre sem jutott.

Az orvvadász című írásban Kádár-Kegyes István csak azért ejt el egy mezei nyulat, hogy gyermekeinek legyen mit enniük, azonban ezért elbocsájtják. A novellában a kiszolgáltatottság, az elnyomás és a méltóság kérdései kerülnek előtérbe, melyek azóta is örökérvényű kérdések.

Az Imre szekerében, aki egész nap nyögve húzza a szekerét, levonja azt az általános meglátást, hogy ez a cselédek sorsa, nem változik, ugyanilyen szekeret húztak már Kun László idejében is: minden marad a régiben. Egy alkalommal 6 hetet tölt kórházban, a vonat állomáson hazafelé mentében, összetalálkozik néhány szatmári emberrel, akik Amerikába indulnak éppen: „Hajtja az embert a kenyír” – fogalmazzák meg keserűen

„Akkor még nem tudtam, ma már tudom, hogy ez a magyar sors volt, a népé, kinek fogyásáért, vándorlásáért, a kenyeriért nem emelt hangot egyetlen úri száj se, egyetlen egy nagybankár se.” (Érparti történet, 56.o.)

A Végkielégítés című írásában egy özvegyasszony kiszolgáltatott helyzetét rajzolja meg, aki védekezni sem igen tud az erőszakoskodó, őt emberszámba sem vevő gazdatiszttel szemben. A legmegdöbbentőbb a Három öreg című novellája, ahol az idős és munkában megrokkant, munkaképtelen cselédeket elhajtják a majorságból, akik mást nem tudnak tenni, mint magukra omlasztják a bánya bejáratát. Ám még így is nagyobb a méltóságuk, mint az őket elűző uraknak: „kik úgy éltek, mint sok igában megtört emberek, s úgy haltak meg, mint az árvák, s úgy temetkeztek el, mint sok ezer évvel ezelőtt meghalt sumér királyok” (Érparti történet, 312.o.).

A Holt folyóban megörökíti Kaszai Gábor és felesége, Eszter történetén keresztül a mezőgazdasági cselédek világát is. Eszter meghal a répaföldön, mert a hideg őszi esők, a sár, a fárasztó munka legyengíti a szervezetét (Harmincnyolc vadalma, 199.o.). Másik helyen azt is megírja, amikor a kegyetlen János úr veri béreseit, így Juont is. Amikor azonban meg akarja torolni, látja János úr szorult helyzetét – három ember tör rá baltával a kézben –, elveti a bosszú gondolatát és nagy önfeláldozást visz véghez, csak azt kérve, hogy lányáról, Flóricáról majd gondoskodjon (Harmincnyolc vadalma, 207.o.).

Azokat az embereket nem szerette, akik szavakban sokat ígértek a cselédek sorsának jobbá tételében, de a megvalósítás területén nem jártak elöl jó példával. Amikor pedig őt akarta egyik vagy másik oldal beszervezni, mondván, hogy „ők csak a párt irodalmi osztályát vezetik”, akkor mereven elzárkózott minden ilyen felkéréstől.

A két kő között című írásában így fogalmaz: „Azt mondtam nekik, hogy sajnálom, de nekem nem kell sem a nyugati, sem a keleti szocializmus, mert mind a kettő odavaló, ahol termett. Az általános emberséges részét megszívlelem, de a másfajtákra szabott túlzásait nem veszi be a gyomrom egyiknél sem.” Az Almazugi küzdelemben azok a falusiak a pozitív hősök, akik elhajtják a „szobafestő-mázoló” módjára viselkedő képviselőt és saját kezükbe veszik ügyeik intézését. „Az almazugiak meg rázták még egy ideig öklüket a küzdő ember után, aztán apró kis karókat faragtak, fogták az ölet s egymás után sorban, zsibongva megindultak a széles és tág uradalmi földek felé.” (Érparti történt, 233.o.)

A Határőrök című írásában Labozsán Demeter, „a jó csendőr” lelövi Bagosi Lajost, aki granicsár, vagyis ellenséges határőr katona. A történet azonban nem pusztán személyekről vagy az elkövetett tettekről szól, hanem az emberi tájról, amely „emlékezik”, „szenved” és „üzen”. Labozsán és Bagosi is „a táj fia”, egyszerű parasztemberek. A történelmi és háborús határ eltépi az utakat, belehasít a búzatáblákba, eltorzítja a táj arcát – és vele együtt az ember életét is. A két főszereplő egymással szemben áll, de kizárólag a háború miatt, mert a háború elválaszt, határt húz az emberek közé. A novella azt mutatja meg, miként fordítja egymás ellen a történelem és a mesterséges határ ugyanannak a tájnak két fiát, miközben maga a táj egy végzetes, szimbolikus áldozatban „üzeni” saját szenvedését.

Hit és erkölcs

Bár Sinka nem rendelkezett mély teológiai műveltséggel, írásaiban mégis gyakran megjelennek az istenhithez kapcsolódó gondolatok. Egyes novelláiban a hit nem tanításként, hanem erkölcsi erőként van jelen. Az emberi összetartozás, az önfeláldozás és a megbocsátás mind ebből fakad. Tudjuk, hogy volt egy saját Bibliája is, amit rendszeresen olvasott, sőt volt olyan időszak, amikor csak ezt tudta olvasni.

A pogány című írása szerint Péter Ambrus 20 éve már szilaj gulyás, a falut nem keresi fel, őt sem keresi a falu. Nem megy el a testvére temetésére sem. Amikor Péter Gergő, az unokaöccse meglátogatja, hogy a lelkére beszéljen, akkor hallja az alábbi imát tőle, így nemhogy nem tekinti pogánynak, de még fel is néz rá: „Vínségemben, erőim fogytán ne haggy magamra éngem… Légy vele, ha mad elborúlnak a szemeim; ha mán a főd maj ásítozik a csontjaira, mer igen elfáradtam és igen magános vagyok, én Istenem – sóhajt a gulyás és törli szakállas arcát… oszt ha maj körül vesz a sötítsíg, vedd eszedbe milyen egyedül is vagyok…” (Harmincnyolc vadalma, 221.o.)

A kóti csata című elbeszélésében Bagó Mihály és Ökrös Sándor, a két haragos egy villámcsapás kapcsán elfeledkeznek nézeteltérésükről: Mihály megmenti Sándort. A leégett kunyhóból csak egyetlen énekszöveg, imádság marad meg: „Perelj, Uram, perlőimmel, Harcolj én ellenségeimmel.” (Református énekeskönyv, Genfi zsoltár.)

Remény és vidámság

Sinka novellái nem pusztán szenvedéstörténetek. A sárga tyúk című írásban a háború romjai között is megszületik az öröm, amikor a főszereplő rátalál az élet továbbadásának jelére: egy kotlós 11 csibéjével jön elő a kert végi gazból. „Mindennél nagyobb dolog az élet.” (Érparti történet, 354. o.)

Más írásaiban a humor és az irónia oldja a tragikumot. A mindennapi derű fontos ellenpontja a nyomornak.

A húgával egyszer ürgét láttak, és ezen hosszú órákig kacagtak, ekkor az a kivételes eset is megtörtént, hogy édesapjuk is velük nevetett. Tudtak örülni szegénységükben az apró dolgoknak is. A húga amúgy is leleményes volt, mikor nem volt mit enniük testvéreivel. „Abban az időben sokszor előfordult az, hogy nem volt nekünk mit ennünk. A kis néném ilyenkor odavezetett bennünket a létrához s a létrafokán sorba ültetett minket és azt mondta: – Na gyerekek, most kacagjunk! Ő kezdte mindig. Először lágyan és puhán, aztán mindig csengőbben. Mi elébb csak kuncogtunk, de a kis néném addig újrázta, míg a végén mindnyájan kacagtunk. Kacagtunk, hogy a könnyünk is kicsordult bele…Lassanként nemcsak a közeli, hanem a távolabbi szomszédok is összebarátkoztak. Ami kihűlt bennük, az egymás szeretete: ott, a mi ajtónk előtt a kis néném kacagása megint felmelegítette. És kezdték újra szeretni egymást.” (Harmincnyolc vadalma, 195.o.)

Zárógondolat

Bár Sinka István írásai gyakran kemény valóságot tárnak elénk, mégsem a reménytelenség tükörképei. A szenvedés mögött mindig ott dereng az emberi tartás, a szeretet és az élet makacs továbbélése. Hősei eleshetnek, de emberségük megmarad. Ez az üzenet ma is megszívlelendő: a világ változhat, de az emberi méltóság értéke örök. Sinka István műveinek olvasása közben megtanulhatjuk, hogy a legkisebb öröm, a legcsendesebb jóság is képes fényt gyújtani.

^{Felhasznált irodalom:}

^{SINKA István: Harmincnyolc vadalma. Magyar Élet Irodalmi Kiadóvállalat, Budapest, 1941.}

^{SINKA István: Érparti történet. Válogatott elbeszélések 1932–1961; Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984. Válogatta és a szöveget gondozta és az utószót írta: Lackó András. A védőborítón Ferenczy Károly Öreg fák című képe.}