Hogy mondják székelyül? – interjú a székely tájnyelv gazdagságáról

Olvasási idő: 11 perc

Dr. Sántha Attila költő, nyelvész, irodalmár, magyar–angol szakos tanár Erdélyben, Kézdivásárhelyen született. Munkájának elismeréseként többek közt Székelyföldi-díjjal, Magyar Arany Érdemkereszttel, József Attila-díjjal és Magyarország Babérkoszorúja-díjjal tüntették ki. Verseskötetei mellett egyéb művei is megjelentek, mint például a Székely szótár 2004-ben, az ötezer szót tartalmazó Bühnagy székely szótár 2018-ban és a Székely szótár küssebb s nagyobbacska gyermekeknek és cinkáknak 2019-ben. A szerzővel arról is beszélgettem – a gróf Széchenyi Istvántól kölcsönzött szállóige alapján –, hogy mennyire igaz, hogy manapság is „nyelvében él a nemzet”…

Mi ihlette abban, hogy nyelvészként, költőként teljesedjen ki a hivatásában?

Én magamat elsősorban költőnek tartom, mindig így szoktam bemutatkozni. A nyelvészet felé pedig onnan jött a késztetés, hogy annak idején éppen a saját nyelvjárásomból vizsgáztam. Kihúztam a székely nyelvjárást, ami nekem nyilván nagyon jól jött, s hirtelen írtam 300 székely szót a székely nyelvjárás illusztrálására, de a tanár teljes meglepetésemre meghúzott, mondván, hogy ezek a leírt szavak nem léteznek…

Akkor egy kissé felidegesedtem, mert én ezeket a szavakat mindennap használtam, és úgy éreztem magam, mint József Attila, amikor elment dolgozni, és azt mondta neki a gazdája, hogy hát ezután téged Pistának szólítunk, mert olyan név, hogy Attila, nincsen. Én is így éreztem magam azon a vizsgán, amiután azt mondtam, hogy már csak azért is összegyűjtöm ezeket a szavakat, és bebizonyítom, hogy azokból akár verseket és filozófiai traktátusokat is lehet írni.

Dr. Sántha Attila (forrás: Youtube)

Így születtek meg a székely verseim. De ehhez nem kellett különösebben nagy munka, merthogy amikor elkerültem Kézdiről Kolozsvárra, akkor folyamatosan azzal szembesültem, hogy én beszélek, és mások, a nem székelyek nem értik. Mindegyre visszakérdeztek, hogy ez mit jelent, az mit jelent. Ebből tudtam meg, hogy melyik az a székely szó, ami a magyarság többi részére nem jellemző. Így összeállt annak idején egy kicsi székely–magyar szószedet.

Utána megjelent az internet, és Kolozsváron beindult a Transindex portál. Akkor már mindenki tudta, hogy én nagy székely szakértő vagyok, és székely verseket írok. Kérdezték, hogy nem tesszük-e fel ezt a kezdeti gyűjtésemet az internetre, és akkor mindenki küldhet hozzá? Ezt nagyon jó ötletnek tartottam, s ekképpen elindult egy népmozgalom. Sok ember küldött be teljes székely szógyűjteményeket, és az én dolgom az volt, hogy ezeket szortáljam, kiválogassam belőle azokat, amelyek tényleg székely szavak, és így összeált egy szép gyűjtemény.

Hogyan jellemezné Székelyföld irodalmát?

Ez egy olyan kérdés, amire nehéz válaszolni, mert igazából nem próbálták még megfogni az irodalomkritikusok, az irodalomtörténészek az irodalmi székelységet, mik azok a vonások, amelyek a székely írókra jellemzőek. Nemsokára lesz egy turné Székely irodalom címmel, ahol pár székely író összeáll, és elmegyünk Zabolára, Csomafalvára, valahova Maros megyébe, és azt remélem, hogy magam előtt is kissé tisztázódni fog, hogy mi is az a székely irodalom, mert ott hallani fogom a társaimat is, hogy mit gondolnak ők erről.

A székely irodalomban nincsen meg az a törés, ami általában az európai irodalomra jellemző, azon belül a magyarországi magyarra is: nincsen törés az archaikus világ és a mai világ között.

A székely írók még kötődnek ahhoz a történelem előtti aranykorhoz, ahhoz az idilli világhoz, amely mindannyiunkban még valahol ott él, és amelynek a maradékai még a székely világlátásban, és emiatt a székely irodalomban is megvannak. Ha arra gondolok, hogy Tamási Áron volt, aki a mágikus realizmust felfedezte, vagyis ahol ebben a világban, amelyikbe bele vagyunk kényszerítve, amelyikben élünk, amely különféle jól megszabott szabályok szerint működik, ahol semmi természetfölötti nincsen, hirtelen megtörténnek olyan dolgok, amelyeknek nem szabadna megtörténniük. Gondoljunk a Kivirágzott kecskeszarvak című novellájára, amelynek témája meg sem fordult senkinek a fejében Tamási előtt az irodalomban. Ha megnézünk más verseket vagy más székely írókat, költőket, ugyanezt látjuk Farkas Árpádnál is. Én azt mondom, hogy a székelységnek valami mélyebb kapcsolata van azzal, ami az európai ember számára már részben elveszett. Tehát nekünk még egyáltalán van kapcsolatunk ezzel az aranykorral.

Miben különbözik a székely tájnyelv a magyar köznyelvtől?

Nyilvánvaló, hogy a magyar nyelv nem egységes. A 18. század végén kezdve a 19. század elején teljesedett ki a magyar nyelv egységesítésének a terve, addig csak a különféle nyelvjárások, nyelvváltozatok léteztek. Olyan irodalmi nyelv, amelynek leírt szabályai lettek volna, és amelyeket muszáj betartani, nem létezett. Például a palócok egyféleképpen, az Alföldön pedig másféleképpen, míg a mezőségiek és a székelyek is máshogyan beszéltek. Egy idő után az történt, hogy ez az egységes irodalmi nyelv kezdte maga alá gyűrni a nyelvváltozatokat, így hát az irodalmi nyelv szépen kidolgozott szabályai iskolai tananyaggá váltak, és minden, ami attól különbözött, az büntetendő lett. Szerintem ez volt a magyar nyelv történetének a legtragikusabb pillanata.

Az, hogy most egységes irodalmi nyelven tudunk beszélni, az egy dolog, viszont a nyelvjárások lassan a kihalás szélére kerültek, mert manapság már kizárólag irodalmi nyelvet lehet hallani a tévéből és rádióból,

vagy pedig budapesti szlenget, és aki nem így beszél, az egyszerűen nem kerül be a különféle médiumokba. Márpedig, ha nyelvjárás az, ahogyan beszél az ember, akkor az legalább olyan fontos, mint egy-egy tájegységnek a néprajzi kincsei, mint például a néptánc, a népzene, a tárgyi elemek, amelyek egy-egy tájegységre jellemzőek. A nyelvjárást is pontosan úgy kellene őrizni, és értékként elfogadni, mint a hagyományokat.

Hogyan rontja el az oktatás a gyermek hozzáállását a nyelvjáráshoz?

Az a gond, hogy a mai napig a gyermekeket az iskolában próbálják átnevelni. Megmondják neki, hogy fiam, nem úgy mondják, hogy es, hanem is, nem úgy, hogy mü, hanem mi! Amikor a szegény gyermek hazamegy, össze van zavarodva, mert hát az iskolában azt mondták neki, hogy ez a helyes. Gyermekkoromban ugyanez velem is megtörtént. Amikor hazamentem, és elmondtam apámnak, hogy nem mü es, hanem mi is, akkor apám azt mondta: „Azt akarod mondani, hogy én nem tudok magyarul?” Hát nyilvánvaló, hogy apám a legtökéletesebb magyar nyelvet beszélte, annak is a székely változatát. Ő volt az, aki a Székely szótár szavainak jó részét nekem átadta.

Sajnos a gyermek ilyenkor magasabb rendűnek érzi magát, mint az apja, aki nyelvjárásban beszél, és ez mind-mind az oktatási rendszerünknek a hibája. Az apja sokkal jobban beszél magyarul, mint a gyermek, hiszen az apa az ősöktől tanulta meg a nyelvet, a gyermek pedig az iskolában próbálja tanulni azt, amit ráerőltetnek.

Mondhatjuk, hogy el van magyarosítva a nyelvünk, és rá vagyunk kényszerítve az irodalmi nyelv használatára?

Nem kényszerítve vagyunk, hanem rá vagyunk véve hatalmi szóval, hogy az irodalmi nyelvet beszéljük, ezt tanítják az iskolában. Mindenféle tájnyelvi jelenséget próbálnak nyesegetni, és ami marad, az az írók, költők által kiművelt irodalmi nyelv, de amelynek nincsen igazából köze az ember igazi közegéhez. Hogyha én itt, Székelyföldön szépirodalmi nyelven kezdenék beszélni a szomszédommal, kinevetne engem, merthogy nem odavaló. Tehát van az irodalmi nyelv, amelyikben nagyon kemény szabályok vannak, míg a másik a budapesti szleng, amelyikben vannak teljesen értelmetlen és hagyománytalan jelenségek, mint például a Józsi és a Péter, tehát a névelők túlzott használata. Én még olyan nyelvjárást nem láttam, amelyikben ugyanez meglett volna.

A nyelvjárás tehát egy érték…

Úgy gondolom, hogy a nyelvjárásokat őrizni kell, és akinek még van valami kötődése például az Alföldhöz vagy a palócsághoz vagy a zalai tájszóláshoz, próbálja azokat megőrizni, mert anélkül az történik, hogy az utolsó kapcsolat is elvész az ősök és közötte. Tehát az ősök egyféleképpen beszéltek, és azt tökéletesen csinálták, és nincsen olyan, hogy most a suksükölés hibás lenne.

Például: hozatjuk (irodalmi), hozassuk (székely). A felszólítás a székely nyelvben másképpen is ki van fejezve, mint például menj’sze, hozd’sza! Ilyen nyelvészeti kategória nem is létezik, hogy felszólító rag (ti. az irodalmi nyelv felszólító jelnek nevezi – a szerk.), de a székelyben mégis van. Éppen ezért, merthogy van ez a felszólító rag, akkor a suksükölés beleillik ebbe a rendszerbe, mivel nem kell különösebben szétválasztani a dolgokat, és tökéletesen működik.

A székelyben meglévő külön ragok például, hogy menyek Jánosékni, azaz megyek Jánosékhoz; Jánoséknitt vótam, azaz Jánoséknál voltam, Jánoséktull gyüvök, azaz Jánoséktól jövök. Sok-sok ilyen jellemző van, amely igazából színesíti a magyar nyelv egészét, és ezeket tényleg értékként kellene felfogjuk. Persze, amikor az ember elmegy Budapestre, akkor a kommunikációra koncentrál, visszafogja magát, és nem használ annyi székely nyelvi jellegzetességet. De az a fontos, hogy megértsük egymást.

Annak idején még emlékszem, hogy voltak már a ’70-es, ’80-as években olyanok, akik kimentek Magyarországra, s amikor hazajöttek Erdélybe, hozták az ajándékokat, és olyan úriasan beszéltek. Erre mondták a hátuk mögött azt, hogy kitörte a nyelvét, tehát ez sem székely (már).

A 19. században Erdélyben élt Kriza János költő, néprajzkutató, unitárius püspök tájszótára után több, mint másfél évszázaddal később, 2004-ben jelent meg a Székely szótár, majd 2018-ban az ötezer szót tartalmazó Bühnagy székely szótár. Hogyan születtek meg ezek a művek?

Említettem, hogy sokan beküldtek székely szavakat, szógyűjteményeket, így azokat csak át kellett nézzem. Nyilván emellett volt több olyan szó, amit én sem ismertem, mert bizonyos jelenségeket Marosszéken vagy Gyergyóban másképpen mondanak. Az én dolgom az volt, hogy kerítsek egy embert az illető faluból, s kérdezzem meg, hogy ezek a szavak tényleg léteznek-e. Folyamatosan jöttek az újabb és újabb szavak, és egy véget nem érő vállalkozásnak tűnt az egész, mivel egyszerűen képtelenség a székely szavakat mind feltérképezni, merthogy az embernek az agyában ott vannak, de nem jönnek elő pont akkor, amikor odajön egy gyűjtő.

A szavak a különféle élethelyzetekben jönnek elő.

Egyszer aztán 2002 körül azt mondtam, hogy lezárom az egészet, és így született meg a Székely szótár, az első. De hát a szavak továbbra is jöttek, az emberek továbbküldték azokat, mert tudták, hogy én ezzel foglalkozom, és mindenki szeretné, hogy az, ami őt a székelységhez köti, az megmaradjon. Így lett aztán meg 2018-ban a Bühnagy székely szótár. Az érdekes az, hogy azóta is érkeztek újabb szavak, most is lehetne körülbelül negyedével bővíteni még a szótárt.

Etimológiai szótár lett belőle. Miért tartotta ezt fontosnak?

Azért, mert a székelyek eredete egy totális misztérium, amire létezik száz elmélet, száztíz cáfolat, és senki nem tudja, hogy a székelyek honnan jöttek, magyarok, nem magyarok… S ha már megvan ez a székely szókincs, akkor nézzük meg, hogy mit mond a nyelv ilyen szempontból. A nyelv sok-sok mindent megőriz, megőriz régi magyar szavakat, de vannak benne átvételek is, más nyelvekből kölcsönzések. Hogyha nincsen egy székely szószedet, egy székely szókincs, amelyikre lehet támaszkodni, akkor nem lehet semmilyen következtetést levonni, hogy mi van a székelyek eredetében. Voltak olyan nyelvészek, akik azt mondták, hogy mi az Őrségből jöttünk vissza, és a nyelvünkben délszláv hatások vannak, de a szavak eredetéből kiderül, hogy mi a délszlávokkal soha nem voltunk kapcsolatban.

Az egésznek az volt az értelme, hogy ebből saját magam számára leszűrjem, hogy »mü székelyek, kük vagyunk, honnan jöttünk és mi az eredetünk«.

Előfordul, hogy közben én is elő kell vegyem a szótárt, de a nagy részét használom ennek az ötezer szónak. És úgy gondolom, hogy Székelyföldön az emberek jó része, kiváltképp az idősebbek még használják. Az igazi nagy törés a mai 30-as, 40-es éveiket járóknál van, náluk már érződik a tévé és a kereskedelmi rádióknak a hatása, így ők már kevésbé használják ezeket a szavakat. A gyermekek pedig még kevésbé, ők már sajnos az emberekkel amúgy is kevesebbet beszélnek, és a tévéből, rajzfilmből tanulják a nyelvet, ami egyáltalán nem jó. Ennek ellenére tavaly találkoztam például egy lemhényi (erdélyi község – a szerk.) gyermekkel, és ő mindent tudott, akármilyen szót mondtam neki, azonnal értette.

_{(fotó: Sántha Attila Facebook-oldala)}

2019-ben megjelent a Székely szótár küssebb és nagyobbacska gyermekeknek és cinkáknak. Miért volt lényeges, hogy ennek a korosztálynak külön készítsen szótárt?

Azt láttam, hogy a gyermekek egyre rosszabbul beszélnek székelyül. A standard magyar nyelv és emiatt a magyar gondolkodás veszi át a székely helyét, ezért egy kis leckekönyvet vagy valami hasonlót akartam csinálni, amiből ők rákapnak a székely nyelvjárásnak az ízére. Játékos feladatokat, székely humoros szövegeket tettem be a kötetbe, remélve, hogy ezáltal megélénkül bennük az őseik nyelve iránti kíváncsiság.

Az utóbbi öt-tíz évben megjelentek az interneten különféle influenszerek, akik székely nyelvjárásban beszélnek, és ennél jobbat el sem tudok képzelni. Ők úgy beszélnek, mint a szüleik, mint az őseik, és azt látom, hogy a gyermekeknél közben-közben egy divathullám is kezd lenni, hogy na most úgy beszéljünk, mint az öregek, mert az milyen jó. Az a fontos, hogy legalább egy passzív székely nyelvtudás legyen meg ezekben a gyermekekben, ami közbe-közbe előjön.

A munkáiban, alkotásaiban a tájszavak mellett megjelenik a humor, az érzelmek, és azon túl az ősök előtt való tisztelgés, mint a népi kultúra tartozékai. Mire a legbüszkébb?

Ma már a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként nyugodtabban tudok dolgozni és azt csinálni, ami érdekel. Az ember általában a legutolsó művére a legbüszkébb, ez az én esetemben az Ágtól ágig című verseskötetem. Abban olyan versek vannak, amelyek a székely népi életből, a családom életéből ihletődnek, és erre tényleg büszke vagyok. De a régi és új verseimet egyaránt szeretem.

A versek általában úgy születnek, hogy az emberben van egy érzés, van egy történet, amit mindenképp meg akar osztani másokkal. A családom történetét nem azért írtam meg ebben az Ágtól ágig című versben, mert milyen divatos családregényt írni, és hogy még ilyen zsinórra felfűzhető családverseket nem írtak, hanem azért, mert tényleg volt sok olyan történet, ami szerintem többet jelent, mint egy egyszerű történet úgy önmagában, amelyiknek van egy szimbolikus értelme, jelentése, legalábbis nekünk, székelyek szempontjából.