Rendhagyó könyvajánló Tamási Gáspár gondolatfüzetéhez

_{Farkaslaka, Tamási Gáspár szülőfaluja a 21. században (fotó: Wikimedia Commons)}

Kaptam ezt a könyvet néhány hónappal ezelőtt. S akkor azt is megtudtam, hogy Gáspár Tamási Áron író öccse. Mindjárt nagyobb örömmel vettem a kezembe a művet. Rövid idővel ezelőtt olvastam Tamási Áron Hazai tükör, Bölcső és bagoly, Vadrózsa ága című regényeit, melyet egyben, egy kötetben adtak ki. Az utolsó kettő önéletrajzi írás. Gáspár életemlékezése ebbe a sorba illeszkedik bele. Nemcsak megerősíti bátyja írásait, hanem kiegészíti azt. Politikával nem foglalkozik, pedig a múlt század első fele jelentősen átszőtte a hétköznapi emberek életét is!

Tamási Gáspár is Farkaslakán született 1904-ben, és Székelyudvarhelyen hunyt el 1982-ben, négyen voltak testvérek: Áron, Ágnes, Erzsébet és ő. Mindössze 4 évet járhatott iskolába, egész életében földművesként élt, mindvégig a szülőfalujában. Rövid időt dolgozott cukorgyárban, szénégetőként, a világháború szenvedéseiből kivette a részét, hiszen szovjet fogságban is volt (Szibéria, Nyizsnyij Tagil), ahonnan 1945-ben tért haza.

Így vall Gáspár szülőföldjéről, s számomra nagyon meghatározó mondatok ezek: „Most is itt lakom ezen a nehezen termű földön, amely annyi fáradtságot és verejtéket kíván, de azért mégis szeretem, mert honpolgári kötelessége mindenkinek, hogy a szülőföldjét és a hazáját szeresse. Bennem is ez az érzés, amikor arra gondolok, hogy mindenütt jó, ha van egészség, de a legjobb otthon, mert valahányan vagyunk, mind azért vagyunk, hogy valahol otthon legyünk.… az este már közeledett, a nap utolsó sugarát adta vissza, s még egyszer végigcsókolta ezt   a drága szülőföldet, amelyen születtünk, és amelyen olyan nehezen éltünk. De azért mégis szeretjük, amíg élünk.”

Házassági felkészítők idején többször előkerül, hogy a házasfelek bajaikat kifelé ne mondják el, hanem oldják meg egymás között. Gáspár három nővel élt egy háztartásban: nagyanyjával, édesanyjával és feleségével. Megvallja őszintén, hogy mindannyian hozzá futottak, ha egymással bajuk volt. Végighallgatta őket, s bár nem akart ítélőbíró lenni, a végén mind a háromnak igazat adott! Az eseményekhez még hozzátartozik, hogy felesége három leánynak adott életet, s együtt igyekeztek nagy gonddal és sok nehézséggel felnevelni őket.

Amikor Áron Amerikába indult, akkor a család összeült, kupaktanácsot tartottak. Miért is megy oda? Meddig marad? Miért nem marad inkább itthon? Áron a beszélgetést úgy irányította, hogy pénzt akar gyűjteni, sok pénzt akar szerezni, de mindezt azért, hogy itthon maradt családját is tudja támogatni, segíteni. Édesanyja nagy bölcsességgel így próbálja elhatározását más irányba terelni:

„Hadd el, fiam, mert ott sem hányják szét az utcán, ott is csak dolgozni kell érte.”

_{Többféle kiadás, a két szélső Tamási Gáspár arcképével (borítóképek forrása: moly.hu)}

Kányádi Sándor így vall a kötetről: „Valahol egy messzi ösvényen apró termetű legényke lépeget felénk mezítláb. Korsó a kezében és vadon nőtt gyöngyvirág a kalapjában.” Egyszerű paraszti eszével gondolja végig családja, faluja, országa életét. Nem ítélkezik a politika erőin, rossz döntéseken, természeti csapások okain. Még a háborút kiváltó okokon sem, a hadifogságon sem, gazdasági hullámvölgyeket is átélve, mindig kereste a kikecmergés útjait.

Nem tudom, hogy Tamási Gáspár ismerte-e a szociográfia kifejezést – bár nem tartom valószínűnek, hogy a szociológia tudományával behatóbban foglalkozott volna. A szociológia alapföltétele az igazoló fölmérés. Műve mégis megállhatná a helyét egy-egy egyetemi órán. Benne élt a faluban, nem kellett kérdőíveket sem kitöltetnie, mert mindent „belülről” látott, s a zsigeréig hatolt. Különösen érdemesek egyes szívszorító, vidám képei, leírásai.

A könyv nem egészen vallási témájú, Gáspár hitbeli fejlődéséről sem olvashatunk a könyvben, mégis a benne jelen lévő erkölcsi mérték és szilárd alap példa lehet mindannyiunk számára!

Fülszöveg Kányádi Sándortól

„A szerző, aki legkedvesebb virága nevét tűzte címül könyve fölé, mint az újonnan épült ház tetejére a bokrétát szokták szülőföldjén, Tamási Áron édesöccse. Ezt nem annyira a nagyobb piacosság kedvéért említem mindjárt az elején, inkább csak útbaigazításul. (…) De a név és a vér szerinti rokonságon túlmenően a szó szerinti rokonság, az egyazon szavak hasonló észjárásra valló egymáshoz illesztése is indokolja a nagy íróra való hivatkozást. Mégse gondoljon senki valami halovány utánzengőre, aki nagynevű bátyja árnyékában s annak morzsáiból élne. (…) A Múzsa vett neki egy négyszáz oldalas füzetet s azt mondta: – Na, Gáspár, ebbe írja le, amire emlékszik s amit fontosnak tart. Gáspár bácsi megszemlélte az irkát, mint az olyan földet, amelyről még nem tudja, hány véka férő, fölmérte tekintetével, talán még föl is fohászkodott abban a reményben, hogy: hátha ezzel a munkával az ő neve is valamennyi időre fennmaradna. (…) Aztán vetni kezdte betűit a valóságnak megfelelően, gondosan vigyázva arra, hogy ahol a bátyja eljárt, még egyszer be ne vesse.”

Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág

Emlékezés; Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.

„Visszaemlékezés a régelmúlt gyermek korra és az utána következő időkre a mai napig.”

(Természetesen az 1971-es kiadást azóta több is követte: az utolsó talán Csíkszeredán, a Székelyföld Alapítványnál, 2018-ban.)