Irimiás könyve – Krasznahorkai Budára hozta a nyomort

Olvasási idő: 3 perc

Akár a hírekben is szerepelhetne, de egyelőre csak a Könyves Magazin beszámolója árválkodik róla a világháló valamelyik félreeső zugában: a 2025-ös év irodalmi Nobel-díjasa, Krasznahorkai László a MOMKultban állt színpadra. A június 16-i, Felolvasás adott hangnemben rendezője Hajnóczy Soma bűvészvilágbajnok volt.

Tavaly decemberben a budapesti Goethe Intézet előtt, egy teherautó platóján ülve olvastam fel egy részletet A magyar nemzet biztonsága című kötetből, a Magvető Kiadó NobelMobil 2025 rendezvényén. Meglepődtem, mennyire beleéltem magamat a helyszínen kapott szakaszba, aminek egyik-másik mondata mintha személyesen hozzám szólt volna.

Snitt.

Ezúttal sem tudtam, mire számítsak. Annyit sejtettem, milyen öltözékben lesz az író: kordbársony munkaruhában, vagyis fekete zakóban és nadrágban. Ez is az ő védjegye, az általa elénk tárt történeteket magába szippantó szín: ez passzol ahhoz a világhoz, ahol gyerekkora óta kóborol. Ez a sallangmentes köntös jeleníti meg hitelesen az általa figyelemre érdemesnek tartott eseményeket. Ezzel együtt is csak a színházteremben esett le, hogy csak és kizárólag a Sátántangó lapjait teregethette ki előttünk, semmilyen más tartalom nem illett volna ide, mint az Estike halála utáni letargia, amelybe eredendően a könyvbéli község került, azonban hirtelen azon kaptam magam, hogy mi váltunk a faluvá, bő hatszáz fő, akik jó kedvűen és gyanútlanul sétáltunk bele Irimiás, a hamis próféta kelepcéjébe, a főváros XII. kerületében, javarészt csupa decens polgár, nehezen forintosítható gondokkal meg millió materiális gondolattal, és mintegy varázsütésre, jeges rémülettel konstatáltuk, hogy bűnösöknek vagyunk titulálva, igen, mi mindnyájan, kétségbe- és visszavonhatatlanul bűnösnek, egy ártatlan lány halálában, kamaszgyerek elvesztésében, akit már azelőtt szem elől tévesztettünk, hogy kigyalogolt volna az életből.

A Nobel-díjas szerző finom, szinte kellemes hangon haladt végig a puhán fogott A4-es szöveghordozókon. Nem az orgánuma, hanem a szavai voltak ütősek. Az átgondolt, mesterien formált, húsbavágó kifejezések, melyeket 30 évesen szűrt át magán, valahol vidéken, a kietlen, repedésekkel szabdalt magyar ugar egyik aszályos szegletében. Négy évtizeddel később ez a vadkeleti bölcs Budára hozta a nyomort. Nem a szociológiait, hanem a lelkit: a közönyből, az önfelmentésből és a szeretethiányból összeálló, kézzel tapintható ürességet, amiben egyszerre illúzió az életigenlés meg a haláltagadás. A tanórányi tömény szenvedést követően lesújtva tápászkodtunk fel a székekből. Megtapsoltuk a művészt és kifütyültük magunkat. Utóbbit titokban tettük, atombiztos páncélfalaink mögött. Zavartan, kelletlen félmosollyal próbáltuk magunkat összeszedni és hazaindulni. Nem úgy néztünk ki, mint akik egy felemelő kulturális programról távoznak, sokkal inkább úgy, mint akik egy pillanatra túl közel kerültek a világvégéhez, amit addig széles vásznon szemléltek.

A Hegyvidékről lefelé jövet a 105-ös buszon merengve néztem a házakat, a kapualjakat, a tompa fényeket, a sötétlő Dunát, a szokottnál is távolabbinak tűnő Parlamentet és az Andrássy út csendbe burkolózó villáit, amelyek díszsorfalat álltak az éjszakának. A város nyugodtnak látszott, de bennem hazáig dúlt a ráolvasás.

Sátántangó (Budapest, 1985. Magvető Kiadó)

„Valamikor a nyolcvanas évek elején, valahol Délkelet-Magyarországon, egy egykor volt mezőgazdasági telep eleven romjain bontakozik ki a Sátántangó különleges, mai napig páratlan koreográfiája. Ebbe a zárt és mozdulatlan világba érkezik meg Irimiás, az oldalán Petrinával, hogy új reményekkel és illúziókkal kápráztassa el a telepen élő, leginkább túlélni próbáló helyieket. Krasznahorkai László 1985-ben megjelent első regénye mára a modern magyar és világirodalom klasszikusa lett. A Sátántangó a maga szociografikus gyökereivel így lesz örök érvényű példázat az ember törékeny mivoltáról, a menekülésről és a maradásról, a kegyelemről és a könyörületről, a közelgő katasztrófákról…” (forrás: www.magveto.hu)

A Sátántangót az vegye a kezébe, akinek a bátorsága erősebb a félelménél ahhoz, hogy táncoljon az ördöggel sápadt holdfénynél.

Ahogyan Miklya Zsolt fogalmazott a szerzőről és az ő munkásságáról: „Nagyapám volt ilyen: szeret és tud mesélni. Ahogyan történetté formálja, amit megtapasztalt, az szuggesztív és lenyűgöző. Mesterként viszonyulok hozzá. Minden mondata nektár. Még abból is tanulok, amivel nem értek egyet.”