Ember a polcon (könyv a széken)

Olvasási idő: 10 perc

^{A nyitóképen Damásdi Dénesné Judit és Miklya Zsolt társasjátékot tesztel}

Amikor nyár derekán kértem egy recenziós példányt a Koinónia Kiadótól, hogy a Kortárs folyóirat gyerekirodalmi kritikapályázatára készítsek egy könyvajánlót a Napszellő, holdpaplan – Bújócskazsoltárok című kötetről, akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan találkozót kezdeményezek a szerzőjével. Mire szeptemberben elküldtem a zsűrinek az anyagot, addigra elhatároztam, hogy ha már felkeresem Miklya Zsoltot, akkor a számomra szintén ismeretlen Parakletos Könyvesházba is benézek. Aztán csavartam még egyet a dolgon, és a lelki-szellemi műhely lelkésznőjét is meglátogattam. Tettem ezt október idusán, Kiskunfélegyházán. Hasznos lépés volt.

„Hálás vagyok, hogy Isten idehozott”

Hatvani Zsófia egy csillogó tekintetű dicsértessék a Jézus Krisztussal fogad. Azonnal otthon érzem magam – római katolikusként – az Egyesült Protestáns Egyház frissen térkövezett kiskunfélegyházi parókiáján. „Itt minden lelkésznek renoválnia kellett. Én is túl vagyok már néhányon”, kísér be a lelkésznő a templomba. Hamar szembetűnik, hogy egy teljes széksoron könyvek foglalnak helyet. Néhány borítón ismerősek a nevek: Lackfi János, Süveges Gergő, Pál Ferenc, Bolyki László. Bizonyos értelemben ezek a színes kötetek tereltek engem ide: a világhálón ténferegve felkeltette az érdeklődésemet a gyülekezet előző lelkipásztora, Damásdi Dénes által 1990-ben alapított, Magyarország legtöbb keresztény kiadványát forgalmazó Parakletos Könyvesház tevékenysége.

„Bátor, szabad ember volt, aki sok mindent elkezdett felépíteni”, mondja a néhai lelkészről Zsófia. „A kiadót viszont Judit virágoztatta fel”, teszi hozzá. A temérdek energiával szolgáló lelkipásztor ugyanis 34 évesen meghalt. Özvegyére hat kicsi gyerek maradt. „Az egy nagyon nehéz helyzet volt – minden tekintetben”, emlékszik vissza a lelkipásztor, akit Damásdi Dénes invitált ebbe a 130 fős gyülekezetbe, ahol a tagok többsége református, kisebb része evangélikus.

„Az ökumenikus szemlélet egészen áthat minket.

Sok kapcsolatot alakítottunk ki, határon innen és túl. Egy ekkora közösség meg sem tehetné, hogy elszigetelődik. Összefonódik az életünk, szeretünk együtt lenni”, folytatja a bemutatkozást Zsófia. Kérdésemre, miszerint a pályaválasztása magától értetődő volt-e számára, megosztja velem, hogy „az egészségügy vonzott, meg a kisbabák. Ugyanakkor parókiákon nőttem fel, jelen voltam a gyülekezetek vérkeringésében: hetedikes koromtól gyerek-istentiszteletet tartottam. Az érettségi környékén dőlt el, hogy ezt az utat választom.”

A gyülekezeti teremben fejezzük be a társalgást, friss péksütemények és „Találkozások” feliratú gyümölcslé kíséretében. Zsófia először diakóniai gyakorlaton töltött itt néhány hetet, a teológiai képzés második éve után, egy – azóta bezárt – szeretetotthonban. „Hálás vagyok, hogy Isten idehozott Tolna megyéből. Falusiként eleinte szorongtam, hogy mihez fogok kezdeni egy városban, nem beszélve a tőlem idegen protokolláris szerepekről. Akkor éreztem magam először itthon, amikor képes voltam köszönni az utcán. A személyesség kiemelten fontos számomra.” A finom falatok és ízletes kortyok közben azt is megtudom tőle, hogy folyamatos ápolásra szoruló édesapját maguk gondozzák, az anyukájával és a húgával együtt. „Nagyapám is volt itt lelkész, 1952-től 1958-ig”, lep meg egy újabb családi fejezettel, ezt követően pedig azzal, hogy a szerkesztőségben is találkozunk majd, miután megebédeltették az apukájukat.

„A jó azt jelenti, hogy a helyén van”

Miklya Zsolt olyan gondoskodó mozdulatokkal veszi elő a hátizsákjából és helyezi a terített asztalra a köteteit, mintha a gyermekei lennének. Hasonló szeretettel és óvatossággal lép a mögöttem lévő polchoz, és nyúl – némi hezitálás után – az első, Damásdi Judittal és a Parakletos kiadóval közös munkájukhoz. „Ezek a saját kiadványaink”, fordítja feléjük figyelmemet. A tanító-költő 1997-ben költözött a családjával Kiskunfélegyházára, éppen a kiadó miatt. Hamar bekövetkezett azonban, hogy – feleségével, a szintén író-pedagógus Miklya Luzsányi Mónikával együtt – meghaladták ennek a kiadónak a kereteit, mert „túl jó, amit írunk, nem mindennek itt a helye, és nem akartuk leuralni ezt a műhelyt, ezért keresnünk kellett másik kiadót.” Nem munkahelyként, hanem megjelenési lehetőségért, mert „kicsi kiadóként muszáj állandóan azt figyelnünk, hogy mit vesznek az olvasóink. Ami túl jó, az csak egy szűk rétegnek szól, ezért nem fog megtérülni. A magyar nyelvű olvasó eleve keskeny réteg, a hívő még keskenyebb, azon belül pedig kortárs irodalmi minőséget biztosítani…” lehetetlen, szalad ki belőlem, fejben. Zsolt szóban lapoz tovább: „A jó azt jelenti, hogy a helyén van, de ez nem egy statikus, hanem egy dinamikus állapot.”

„Ez a magyar költők sorsa”

A Pagonynál idén megjelent kötetét – Nagyobb az óriásnál – Emese lánya illusztrálta. „Ez mostanra érett be.” Büszkén mutatja az előzményeit: „Ez az a sor – 27 évnek az idővonala –, ami felvonultat 5 kiadót. Ez a magyar költők sorsa: túltelített a piac, a kiadók berzenkednek a versektől. Olyan alkotónak kell maradni, aki akkor is csinálja, amikor nem támogatják.” Zsolt ezalatt a majd’ három évtized alatt szerkesztőként végig itt maradt a Parakletosnál, holott „az lett volna a logikus, ha itt hagyom.” Halk szavúan, lényegre törően bővíti vele kapcsolatos ismereteimet. „A lépcsők, amiket elértem, visszahatottak a szerkesztői munkámra. A hosszú érlelést gyakorlom. Úgy fogom fel, hogy történik velem ez a folyamat. Szerkesztőként azt figyelem, hogy ki hova való.”

Feneketlennek tűnő zsákjából előkerül az ABC kuckó. „Ez egy nagy projektje volt a református egyháznak: irodalmi szöveggyűjteményeket szerkesztettünk, tananyagot fejlesztettük.” Megakad a szemem a Végtelen sál keskeny sárga és ciklámen tapaszokkal tűzdelt darabján. „Ez a munkapéldányom. Készülök ide, készülök oda, jeleket hagyok benne.” Visszatalálsz a nyomok alapján a kiindulóponthoz? – érdeklődöm, Jancsi és Juliska után szabadon. „Tudom őket kezelni. Ez az én sajátos munkamódszerem. Körülöttem minden szét van pakolva.” Mindig így működtél? – vetem fel hirtelen. „Tanítóként tanultam meg, hogy fel kell adni a terveket, és nem szabad az órát nézni. Azt pedig a kiadóban tanultam meg, hogy vannak határidők, amik fontosak, de úgysem tudjuk őket betartani.” Damásdi Judit nevetve reagál: „Nekem az a dolgom, hogy betartsam őket, Zsoltnak meg az, hogy feszegesse.”

„Az maradt itt, aki ezt így tudja csinálni”

Judit szoros szimbiózisban dolgozik a Miklya házaspárral. „Zsolt és Móni mellénk álltak. A semmiből lettünk azok, akik most vagyunk”, meséli a kezdetekről. Legelső könyveik életrajzi és fordításkötetek voltak, aztán a hitoktatás irányába mentek el. „Biztos ez sem véletlen”, vallja a kiadóvezető. Néhány év alatt fölpörgött ez az üzletág. „A hittan nyelvspecifikus. Figyelünk rá, egyre jobban, hogy a többi iskolai tanulmányterülethez kapcsolódjon az anyag”, teszi hozzá. 2015-ben indították el a KateTékát: egy online platformot, ahol a hitoktatók megoszthatták egymással az anyagaikat. Később ez átalakult egyfajta módszertani műhelylappá. A hetente 1-2 új anyaggal jelentkező oldal tartalmait nyomatott formában is megjelentetik, mert van, aki inkább papíron kedveli őket. Zsoltnak heti másfél napja telik ezzel a tevékenységgel. „Szép, nyugodt ütemezésben alakult ki ez a sorozat”, mondja róla tartalomfelelősként.

Judit, aki a nyomdával, a pénzzel és „minden egyébbel” zsonglőrködik, kiemeli:

Az a küldetésünk, hogy gyakorlati segítséget adjunk.

Ehhez könnyen lehet kapcsolódni – katolikusokkal is. Kollégaként támogatja őket ebben rendszergazdájuk, Gábor, aki egyúttal honlapkarbantartó. Zsuzsa a webboltokat meg a csomagolást intézi, Karcsi pedig a mozgóárus. „Megy, mint a mérgezett egér, egész évben”, jellemzi őt Judit, vidáman és tömören. Fluktuáció gyakorlatilag nincs. „Egyenrangúnak tekintjük egymást munkatársként. Állandó a kölcsönös visszajelzés. A demokrácia csak így működik”, szólal meg ismét Zsolt. Judit hozzáteszi: kereskedelemmel is foglalkoznak, ezen belül bizományos értékesítéssel – szükséglet alapon. Az önsegítő könyvek például népszerűek. „Nem tudom, hogy mi tart fönn minket – fejezi be a gondolatmenetet Zsolt. – Ez a küldetés az egész létfolyamatot igénybe veszi. Az maradt itt, aki ezt így tudja csinálni.”

^{Ünneplés a Könyvesház születésének 35. évfordulóján}

Egy már a rendszerváltoztatás előtt is működő karizmatikus-református lelkészi kör még a kiadó létrejötte előtt létrehozta a Parakletos Alapítványt, ami a mai napig működik, de a könyvesház különálló tevékenységet folytat. Ennek keretében társasjátékok fejlesztésével és forgalmazásával is foglalkoznak. Judit e szegmens kialakulásával kapcsolatban is kedvesen őszinte: „Volt egy rakás gyerekünk, összesen 11 a két családban (Damásdi + Miklya – a szerk.), le kellett őket kötni.” Bár társasjátékokból is rengeteg van a piacon, érzékelhető egy reneszánsza, amire alapozva jövőre 3-4 újdonsággal kívánnak jelentkezni. S ha már 2026-nál tartunk: „Elhatároztuk, hogy év elején újra közösen kirándulunk, és megünnepeljük a fennállásunk 35. évfordulóját”, avat be Judit a tervekbe.

A természetbeni kalandokról Zsoltnak eszébe jut, Judit felé fordulva, hogy „te vittél bele minket a szánkózásokba is. Amikor még volt hó.” Felidéz egy Aggtelek melletti, a „hegyről a patakba” csúszást meg egy hegyi szánkótúrát a Mátrában, amit „megúsztunk egy kéztöréssel”. Judit kellemesebb emlékkel lendíti tovább a beszélgetést. Egy holland alapítvány támogatásával itthoni iskolai könyvtárak vásárolhattak köteteket, továbbá finanszírozták a 365 bibliai történet című tananyag magyar kiadását, aminek fordításával és adaptációjával Zsolt bő tíz évig foglalkozott. A teljes anyag – 365 a teljesség száma – fent van a KateTékán. Egy másik, frissebb akció mögött finn szponzor áll. Könyvcsomagokkal segítettek óvodákat, összesen 90 intézményt, szerte a Kárpát-medencében. „Nagy meló volt koordinálni, de komoly támogatás érkezett a szülőktől, milliós nagyságrendben vásároltak ajándékba az óvodák számára”, osztja meg róla Judit.

„Abból is tanulok, amivel nem értek egyet”

A találkozó végéhez közeledve még két témát tartok fontosnak felvetni. Az első, hogy mi foglalkoztatja őket leginkább. Judit szeretné folytatni a természetes növekedést, viszont „hosszabb távon nem látjuk, mi lesz, mert eléggé kettőnkön áll a vásár, és egyikünk sem fiatal. Imádságtéma, hogy Istennek mi a célja a kiadóval. Nem egyszerű ezeken gondolkodni.” Zsolt az elért irodalmi színvonalat szeretné megőrizni. „Dolgozni kell érte rengeteget, hogy ez megmaradhasson. Sziszifuszi munka. Ez nem a tervem, hanem a vágyam. Mindig az tartott meg minket, hogy több lábon álltunk.”

Második felvetett témám az újabb magyar Nobel-díj. „Őszintén tudtam örülni a hírnek. Az egész rendszerben van valami, ami ezt kihozta”, állapítja meg Zsolt, persze nem a politikai, hanem az irodalmi rendszerre gondol. „Ha van egy Puskás Öcsi, akkor az NB3 is felértékelődik”, hoz egy focis hasonlatot, amiből későbbre is tartogat párat, mert kedveli és űzte is ezt a sportágat. „A magyar nyelv különleges. Tele van inspiráció-bombával. Gazdag bugyrai, képei, kapcsolatai vannak, amivel érdemes megtanulni élni. Egy irodalmi Nobel-díj ezt fényáteresztő kupolaként megvilágítja”, mutatja, kezeivel a Panteon körvonalait mintázva.

Kíváncsi lettem, hogy találkozott-e Krasznahorkai Lászlóval. „Igen. Szigligeten, egy írókonferencián. Utána olvastam el tőle a Báró Wenckheim hazatér-t”. Szintén furdalja az oldalamat, hogy milyen benyomásokat szerzett róla. „Nagyapám volt ilyen: szeret és tud mesélni. Ahogyan történetté formálja, amit megtapasztalt, az szuggesztív és lenyűgöző. Mesterként viszonyulok hozzá. Minden mondata nektár. Még abból is tanulok, amivel nem értek egyet.”

„A pedagógiát alkotó folyamatnak tekintem”

Egyfajta konklúzióként közösbe teszem: boldog lennék, akárcsak a fiaim, ha olyan szemléletű tanárok foglalkoznának velük, akik az érdeklődésüket felkeltve bevonják őket egy onnantól kezdve számukra is izgalmas tanulásba – miként azt Miklya Zsolt teszi. „A pedagógiát – kezdettől fogva – alkotó folyamatnak tekintem. Ezt a tevékenységet szerencsére már nem az iskolában végzem, mert az a közeg megfojtaná”, mondja magáról és a magyar valóságról, aminek jó évtizedig volt tanítóként is tanúja.

„Az élet egy folyamatos, alkotó jellegű fejlődés. Az ember szerepe ebben egy társ-alkotás.

Annyi potenciál van minden emberben, amiről sokszor nem tud”, evez némileg filozofikusabb vizekre, majd ráhúz még egy-két lapáttal. „Rengeteg talentummal találkoztam. Elég nagy nálunk a tehetség-sűrűség, ezért óhatatlan a tülekedés, személyválogatás.” Elmondása szerint a „nyírás alatt levő”, vagyis kevés támogatást kapó hazai kultúra elitcentrikus, nehéz terep. „Engem is még mindig sokat padoztatnak.”

„A vendéget dolgoztatni kell”

Búcsúajándékként mindkettőjüktől kapok egy-egy könyvet. Az egyik a könyvesház indulásának 25. évfordulójára jelent meg. Negyedszázad alatt ez lett Judit irodájának polcán a 190. Parakletosos kötet. Címe: Láttuk az eget. Zsolt az idén megjelent Napszellő, holdpaplanból nyújt át nekem egy dedikált példányt: „a Szalma-fiúknak világszélről Zsoltárhangon”. Számomra kétségtelen, hogy nyereség volt itt lenni velük. „Nem tudom, fél év ittlét után mit mondanál”, kontrázik oldottan Zsolt. Hazatelefonáljak? – érkezik részemről a rekontra. „A vendéget dolgoztatni kell. Bevonni abba a munkába, amiért itt vagyunk. És akkor otthon érzi magát, vagy elmegy”, szól a szubkontra. Az „ultis licitben” Fedák Sáriig nem jutunk el, mert Juditnak muszáj indulnia, de a kiadói ars poetica – meg a fenti „kártyaparti” – jegyében megkérdezi tőlem, hogy elvinném-e Zsoltot egy darabig. „Akkor az autóban még beszélgethettek, ameddig bírjátok.” Egyértelmű a válaszom, viszem. „Egész életünkben meghatározó, hogy milyen poszton játszottunk gyerekkorunkban”, mondja Zsolt a kocsiból kiszállva. Ő kapus volt. Jól sejtem, hogy nézni fogod a portugál-magyar meccset? Széles mosollyal integetve igennel felel.