Ki írja a Fekete pontot Palkónak?

Ismét egy magyar film a magyar iskolarendszerről – gondolhatnánk és talán nem is vagyunk távolabb az igazságtól ezzel a megállapítással. A Fekete pont ugyanis minden látszat ellenére nem a napról napra hajmeresztőbb állapotba kerülő magyar közoktatásról szól, sokkal inkább a napról napra hajmeresztőbb állapotba kerülő magyar mentális és szociális állapotokról. Szimler Bálint az iskolát használja díszletként ahhoz, hogy megmutassa: a mindennapos közöny, a – nem csupán a magyarokra, de az egész jelenlegi emberiségre vetített – mentális összeomlás nem a küszöbön áll, hanem már elkezdődött.

Az alaptörténetet a Berlinből, a „liberális nyugatról” hazatérő, tízéves Palkó beilleszkedésének témája adja. Vajon képes-e egy más iskolarendszerből hazatérő gyerek belesimulni az itthoni abszurd szabályok rengetegébe, és ha nem, milyen sors várhat rá? Vele párhuzamos történet az iskolába visszakerülő Juci nénié, aki telve ambícióval és az egyénisége adta érzékenységgel, ötletekkel és kreativitással szeretné kiteljesíteni tanári hivatását. Mindkettejük kérdése általános és örök érvényű:

milyen szabadsága van annak, akitől már az elkülönülés szabadságát is elveszik?

A természetes, kiskamaszos vagánykodással a tanárok figyelmét magára felhívó, majd minden létező helyzetben megbüntetett, társaitól végül elszeparált Palkó végső elkeseredettségében egy kört húz maga körül a homokba. Juci néni ugyanilyen látványosan jelöli ki a határait, amikor – hiába kérve segítséget az intézményvezetőtől – kifakad gyerekverő kollégájával szemben az egész tantestület előtt. A sorsuk ugyanaz: a felnőtt- és gyerektársadalom éppúgy nem tartja tiszteletben a határokat, ahogy Palkót megveri addigi legjobb cimborája az egész osztály támogatásával, úgy veszik semmibe Juci nénit a kollégái – még az is, akiben addig megbízhatott.

A Fekete ponttól nem lesz jó kedvünk, kissé talán mazochista módon tapad a szeptember 19-i bemutató óta egyre több néző a mozivászonra, ezzel az utóbbi idők egyik legsikeresebb magyar filmjévé téve az alkotást. Hogy mi a titka? Nincs itt titok. Szimler Bálint nem másokat akar megmutatni. Nem a „borzasztó magyar állapotokról”, nem is az „elnyomó iskolarendszerről”, nem a „mindent átható árulásról és szolgalelkűségről” mesél nekünk. Nem engedi, hogy tisztának érezzük magunkat. Sokkal inkább egy tükröt tart elénk: mindannyian alakítjuk ezt a valóságot, akkor, amikor legyintünk, amikor sóhajtva betartjuk az értelmetlen szabályokat, amikor nem állunk bele az igazságtalan helyzetekbe, amikor nem szólunk a rendszerabúzus és a rejtett erőszak láttán, hiszen – ahogy az egyik tanárnő ki is mondja – „mit érsz vele, csak magadnak ártasz”.

A történetnek éppen ezért nincsen vége. Nem tudjuk meg, mi lett végül Palkó sorsa, nem tudjuk meg, Juci néni keresett-e más tanári állást. Ez a végső feszültség azonban nem hagyja nyugodni az embert: vajon a mindannyiunkba beleplántált „itt élned, s halnod kell” érvényes-e akkor is, ha se élni, se meghalni nem engedik az embert?

A 2024-es Locarnói Filmfesztiválon bemutatott és a legjobb alakítás (Mészöly Anna, Juci néni), és a „filmmakers of the present” rendezői díját (Szimler Bálint) elhozó film különlegessége, hogy a rendező hagyta, hogy a szereplők – akik közt sokan amatőrök – saját szavaikkal és megoldásaikkal legyenek jelen a történetben. Ez hihetetlenül autentikussá és szinte intimmé tette a filmet, hiszen akár saját szülői, gyermeki vagy akár tanári mondatainkra is ráismerhettünk. Ezek a közhelyszerű, az egész magyar társadalom által ismert és generációról generációra ismételt mondatok hozták olyan fájóan közel a szereplők által megformált alakokat.

Szimler Bálint alacsony költségvetésű, független és állami támogatást nem kapott filmje a hétköznapjainkat mutatja be. A „bárhol, bármikor” lakóteleppel, mindannyiunk számára ismerős szülői értekezlettel, bunkó és szakmai döntéseket megkérdőjelező szülői gárdával, iskolaudvarra kiabáló gyerekutáló nénivel illusztrált helyzeteit csak helyenként, egy-egy utalással – egyházi személy jelenléte az évnyitón, tankerületi bürokrácia – töri meg a történetmesélés, épp annyira, hogy ne távolíthassuk el magunktól, hanem kénytelenek legyünk állást foglalni.

A Fekete pont nem akar bántani minket: elnéző a rendszert fenntartó pedagógusokkal, gyerekekkel és szülőkkel egyaránt. Minden szereplőt meg tudunk érteni, miközben érzékenyen kirajzolódik, hogy éppen ez a megértés az, ami miatt semmi nem fog változni. Dacára annak, hogy a tananyagban a hősiesség, a szabadság, a hűség olyan fennkölt módon jelenik meg, ahogyan a film szövetétől olyan hangsúlyosan elváló iskolai előadás bemutatja. Cervantes Numantia bukása a 2. századi tragédiát mutatja be: az ibériai városlakók, amikor a római seregek legyőzték őket, kollektív öngyilkosságot követtek el, hogy szabadságukat megőrizhessék. Bár Cervantes az egyes sorsokon keresztül mutatja be ezt a hősi tettet, a 18. századi – egyesek szerint a legnagyobb spanyol – dráma a közösséget emeli hőssé.

Éles kontrasztban van ez az egyéni érdekeket szem előtt tartó, a közösség problémáit tabusító, igazságtalanul kirúgott pedagógustársuk mellett ki nem álló Fekete pont-beli tanári karral, de számunkra is felkiáltójel: mi vajon a vélt vagy valós személyes szabadságunkat választjuk vagy kilépünk az árnyékból, és megpróbálunk valamit változtatni a rendszeren?

Meddig tartozunk hűséggel egy közösség felé? A szabadság és a hűség hogyan kapcsolódhat egymáshoz? Mi az a pont, ahol egymással szembekerülnek? Kihez kell hűségesnek lennem? A közösséghez vagy önmagamhoz? Mennyit szükséges, mennyit kell, és mennyit nem szabad már feladnom a személyes szabadságomból ahhoz, hogy a közösség része maradhassak?

Ezekre a kérdésekre nem ad választ a film, mert ezekre nekünk magunknak kell meghoznunk a saját – fájdalmasan nehéz – válaszainkat.