Ki nekem József Attila?

Elgondolkodtam, ki is nekem a 120 éve született költő, mit adott nekem költészetének töredékes megismerése. Sose tanultam külön irodalmat, csupán az általános iskola és a gimnázium magyar órái s a számomra oly nehéz memoriterek nyomait kerestem az elmúlt napokban.

A két első vers, ami azonnal megszólalt bennem, az az Altató és a Mama. Megdöbbentem: de hisz szó- és kifejezéskészletem fontos elemei a költő szavai, sorai. Az esti ég sötétedése, az ablakunkból látott távoli irdatlan panelház ablakait szemlélve élőn, bár inkább nem kimondva, de ott élnek a sorok: Lehunyja kék szemét az ég, lehúnyja sok szemét a ház… Ugyanígy az egyre ritkábban feltűnő hóval borított mezők képe előhívja a következő sort: dunna alatt alszik a rét… Nem ismerek ennél szebb leírást!

A csodás megszemélyesítések, szókapcsolatok ott rejtőznek bennem: alszik a zümmögés, szendereg a robogás, álmában csönget egy picit, alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás…

Ha egy munkát nem sikerül késő estig se befejezni, de ott a remény, hogy az biztosan megvár holnapig, akkor előtolul a fordulat: máma már nem hasad tovább. S hányszor eszembe jut egy-egy növekvő unokáról, kisgyermekről, aki számára most nyílik a világ, hogy: a távolságot, mint üveggolyót megkapod, óriás leszel, no meg a folytatás: Tűzoltó leszel s katona! (ez utóbbi egy kis szorongással vegyül: muszáj?); vadakat terelő juhász!

Hányszor eszembe jut egy kisgyermek dacos, erőteljes kirohanását, elégedetlenségét – s a felnőttek gyakran túl megfontolt, óvatos szavait hallva – : Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam…

Amikor belém hasít, hogy ezt még meg kellene kérdezni tőlük, meg kellene köszönni a rég örök hazába költözött szüleinknek, nagyszüleinknek, tanárunknak: Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő – szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében.

A középiskolához kötődik A Dunánál c. vers megismerése, de furcsa mód évtizedekkel később vált egy mély pillanatban néhány sora aktuálissá, kézzelfoghatóvá. Egy szakmai egyesület tisztújítására készültünk, s a legközelebbi munkatársakkal – többek között – arról beszélgettünk, hogy miként adhatunk ki a társaság nevében állásfoglalásokat közérdekű témákban, hiszen az idő szorításában aligha tudunk sok emberrel egyeztetni, és egyetértésre jutni. Hazafelé betértem egy templomba, s a miséig hátralévő fél óra csendjében tovább élt bennem a kérdés: kit képviselek én? A csendben – szinte senki nem volt ott – elősorakoztak nevelőim, tanáraim, lelki vezetőim, idősebb szakmabéliek sora, mindazok, akik alakították gondolkodásomat, emberi tartásomat, s rájuk gondolva ezek a szavak szólaltak meg: Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem. […] S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell. […] Verset írok – ők fogják ceruzámat,/ s én érzem őket és emlékezem.

Felnőtt fejjel olvasva az emberről, az emberi pszichéről megdöbbent, hogy milyen természetességgel és megdöbbentő erővel ír a költő a kollektív tudattalanról.

Egyszer meg a város szépségéről készültem egy hosszabb tanulmányt írni, s az öregedő épületekről, városrészekről, a pusztulás jeleiről, a régi házakon, falakon képződő „patináról” gondolkodtam, s újra a költő sorait véltem hallani: hazánk határát penész jelzi körben / a málló falon; nedves a lakás. (Munkások)^[1]

Egy egészen profán helyzetben, érzékelve a felgyülemlő piszkot, szemetet, az összetömörödő hordalékot ez bukik ki belőlem: puha szárnyakon száll a korom, / s lerakódik, mint a guanó / keményen vastagon. (A város peremén)

Talán még hosszan sorolhatnók az eseteket – pl. a Születésnapomra c. vers versszak-záró nyelvi játékait (csecse-becse, az ám, Hazám, fura ura, sekély e kéj, taní-tani) –, de most inkább lássunk két verset, amelyeket felnőtt fejjel hallottam – olvastam, s amelyek szíven ütöttek. Az egyik egy be nem fejezett vers, Az Isten itt állt a hátam mögött (ez nem is a címe, hanem az első sora).

Az erőteljes, sokatmondó kétsornyi felütés után hiányzik a versszak másik része. Talán nem véletlenül, mert e két sorban ott rejtőzik egy egész élet:

Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot 

Sokunk keresését idézi fel e két sor. Sokszor megyünk előre egy jónak tűnő nyomon, de nem állunk meg elcsendesedni, átgondolni a dolgokat, körültekinteni, új nézőpontot felvenni.

Érdemes tovább olvasni a verset, mert a következő sorok a szülőknek, nevelőknek, tanároknak is alapvető ismereteket tartalmaznak:

Négykézláb másztam. Álló Istenem

lenézett rám és nem emelt föl engem.

Ez a szabadság adta értenem,

hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.

Úgy segített, hogy nem segíthetett.

Lehetett láng, de nem lehetett hamva.

Ahány igazság, annyi szeretet.

Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Ezek a helyzetek sokak tapasztalata. Wiliam Blake hasonlóan közelít egy nehéz helyzetben, Isten c. versében: S ne hidd, míg száll sóhajod, / Hogy Teremtőd nincsen ott, / És ne hidd, ha könnyezel, / Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét: / Hogy bajunk ő zúzza szét, / És míg meg nem enyhülünk, / Mellénk ül és sír velünk.

A másik vers, ami sokat jelentett nekem az elmúlt években, A számokról c. költemény:

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,

Mintha sok 1-es volna az irkában.

Hanem ezek maguk számolódnak

És csudálkozik módfölött az irka,

Hogy mindegyik csak magára gondol,

Különb akar lenni a többinél

S oktalanul külön hatványozódik,

Pedig csinálhatja a végtelenségig,

Az 1 ilyformán mindig 1 marad

És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon

És legelőször is

A legegyszerűbb dologhoz lássatok –

Adódjatok össze,

Hogy roppant módon felnövekedvén,

Az Istent is, aki végtelenség,

Valahogyan megközelítsétek.

1924 tavaszán írta ezt József Attila, s mintha a mához címezte volna, oly aktuális. Az individuumokhoz fordul javaslatával, az összeadódás – az én olvasatomban – a kapcsolatban lét, a közös gondolkodás és cselekvés. Széchenyi Istvántól sokszor idézik: Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen, de eszembe jut Csányi Vilmos humánetológus, aki az Íme, az ember c. könyvében arról ír, hogy manapság sok ember egyszemélyes közösséget alkot, azaz, azokat a dolgokat, amiket régen az emberek közösen láttak, beszéltek meg, dolgoztak fel, azt ma sokan egyedül próbálják megoldani.

Végül ide kívánkozik egy kortárs, pályatárs néhány sora, aki a költőről, mint a legnagyobbról írt. Illyés Gyula ekként fogalmaz valami hasonlóról: Zuhanni magad is elég súly / vagy már, de – fel, / egy centit, ahhoz szívek / százezre kell! (Hálóm s halam)

Ez az összekapcsolódás, összeadódás Chiara Lubich ideáljának központi gondolata, s sokunk vágya és tapasztalata.

Röviden ezt tudom mondani; József Attila ezt jelenti nekem.

^{[1] Körmendy Imre: A szépség és a város egyes vonásai. 4D: tájépítészeti és kertművészeti folyóirat 2013 (31. szám 22-37. lap).}