„Egyetlen reményem, hogy találok odafenn egy zongorát” – Ennio Morricone zeneszerzőre emlékezünk

Négyszer „találkoztunk”. 2016-os koncertje alkalmával a kedvenceket hallgathattam meg tőle, 2017-ben kedvére kalandozott, kevésbé ismert alkotásait kínálva fel a közönségnek. Utolsó, 2019-es budapesti hangversenyén pedig mindenből adott egy kicsit. A tévéfilmes zenék, a hatvanas évek muzsikái ugyanúgy megjelentek, mint az Oscar-díjas szerzemények és a nagy klasszikusok.

Július 6-án, hétfő reggel érkezett a hír, hogy Ennio Morricone már nincs közöttünk. Az elmúlt száz év talán legnagyobb hatású filmzeneszerzője az égi kórusokat vezényli tovább. 2004-es koncertje mai napig legnagyobb zenei élményem. Ennek az élménynek felidézésével búcsúzom most tőle.

Koncertbeszámolót írni nem könnyű feladat. A szerző ilyenkor csak a saját szubjektív élményeit képes megosztani, de van, amikor még ezek se ragadhatják meg azokat az érzéseket, amiket az ember két óra alatt átélt.

16 évet ugrunk vissza az időben. Nyár eleji időjárásnak örült április utolsó hétvégéjén Győr lakossága. A pályaudvar közelében sétáltam néhány ismerősömmel, amikor egy barátunk fantasztikus hírrel szolgált. Bár pontosabb lenne azt mondani, hogy úgy kiabált át nekünk az 1-es főút másik oldaláról, hogy zengett tőle az egész utca. Húsz perc múlva kezdetét veszi Ennio Morricone nyilvános főpróbája a Richter János Hangversenyteremben! Belépő nincs!

Ez olyan információ, amire még a nálam kevésbé elvakult mozifanatikusok is eszeveszett rohanásba kezdenének. Futottam, ahogy csak tudtam. Ez olyan kivételes alkalomnak ígérkezett, hogy nem tudtam ellenállni a lehetőségnek. A legjobb helyre akartam ülni, oda, ahonnan a legjobban láthatok, ahol a legközelebb lehetek a mesterhez.

Megérkezve rögtön beültem az első sorba, közvetlenül a zenekar elé. Különös volt a szituáció, mert az első 10-12 sor üres volt, nem ült oda senki, csak a hátsó régiókban, ill. a páholyokban teltek meg a székek. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ám mivel nem tessékeltek odébb, ezért maradtam. Kezdés előtt öt perccel mintegy varázsütésre megteltek az első sorok is, és feltűnt az a férfi, akire mindenki várt.

Ennio Morricone bámulatos ügyességgel, szinte felugrott a színpadra, miután kedvesen, de határozottan elutasította az elsőhegedűs segítségnyújtó jobbját.

Emlékszem, amikor először megpillantottam végtelenül egyszerű ruhájában, jellegzetes szemüvegében, leginkább egy embernek tűnt a sok közül. Aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Már az első taktusoknál érezhető volt, milyen egyedülálló jelenséggé válik Morricone, ha csak ő és a zenéje birtokolja az étert. Nekünk, halandó földi közönségnek – főpróba lévén – a csendes szemlélődés lehetősége jutott, nem szabadott beszélgetni, bármilyen zajjal zavarni a munkát.

Először a Maléna dallamai kerültek terítékre, s mivel az egyik fuvolásnak nem ment túl jól, ezért – a közönség nem kis örömére – ezt többször is elpróbálták. Hamarosan a Cinema Paradiso zenei anyagából következett egy csokorra való, majd ismét a Maléna. Aztán szünet. Új kották kerültek elő, Ennio Morricone pedig egyre élénkebben edzette csuklóját és a hangerejét is, miközben a próba első részében tapasztaltakat osztotta meg a zenészekkel. Összességében elégedett volt, a jelentkező hibákat pedig hihetetlen profizmussal vette észre és kezelte.

Elcsodálkoztam, mivel a szünet végére az első sorban olyan egyedül maradtam, mint a kisujjam. A magyar emberek ennyire idegenkednének Morriconétól? Sopánkodásra nem volt idő, mert egyik gyönyörűség jött a másik után. Csodálatosan szólt a zenészek játéka. Amikor pedig már teljesen belefeledkeztem a muzsika adta élvezetbe, történt valami, ami igazán éteri magasságokba emelt. Az egyik zenemű előadása közben a második sortól kb. a tizedik sorig minden ember fogta magát, előkapott egy kottát és felállt. Megijedtem. Biztos, hogy a nézők számára fenntartott részen ülök? Kellett néhány pillanat, amíg rájöttem, hogy ez a 180-200 ember a kórus, akik még teljesebbé teszik ezt a fantasztikus élményt.

A misszió című film finálézenéje következett. Kísérletet teszek érzelmeim körülírására, de nem hiszem, hogy sikerrel járnék.

Közvetlenül előttem Ennio Morricone és a zenekar, mögöttem a kórus. És A misszió magával ragadó dallamai egy katartikus élményben. Tele lett a szemem könnyel. Arra gondoltam, ilyen lehet az örökkévalóság is.

A közönség sem bírta tovább a csendet. Hatalmas ováció fogadta a kiválóan teljesítő zenészeket, a kórust, és mindenekelőtt Ennio Morriconét, aki szerény meghajlással konstatálta a közönség örömteli véleménynyilvánítását. A próba végén szerettem volna valami emléket erről a nagyszerű eseményről, de már annyian állták körbe Morriconét, hogy esélytelennek látszott mindenféle próbálkozás. Végül egy kis cetlit tartottam oda a közelébe, amit valaki kivett a kezemből és már csak arra ocsúdtam, hogy visszakaptam, rajta Ennio Morricone aláírásával! Kimondhatatlanul boldog és hálás voltam!

Morricone néhány évvel később a Famiglia Cristiana nevű olasz családi hetilapnak így nyilatkozott az Oscar-díj átvétele után:

„A zene egészen biztosan közel van Istenhez. Ugyanakkor a zene benne van az ember lelkében, elméjében is. Lehetővé teszi számára, hogy elmélkedjen. A discantus és az ellenpont a gregorián ének első polifón próbálkozásaiból ered. Ott született meg a nyugati zene. A zene egy egyetlen igazi művészet, amely valóban az örök Atyához, az örökkévalósághoz közelít. Magamban azt gondolom, néha a feleségemnek is elmondom, hogy a zene, úgy ahogy van, mindig is létezett. Az a zene, amit leírtak, és az is, amit később fognak leírni. A zeneszerző pedig megragadta, vagy meg fogja ragadni a jövőben. Oly módon ragadja meg, amilyen a kor, amelyben él, az idő, amelyben alkot, amilyen korának civilizációja, a zenei kutatásának állapota. A zene létezik, akkor is, ha még nincs!”

Mindent köszönünk, Ennio!