Kortársunk, Illyés Gyula (1.)

„Amikor egy nemzetközi írótanácskozáson Illyés Gyula mint hozzászóló fellépett a szószékre és franciául elmondta az első mondatot, a széksorokban ülő franciák viharos tapsban törtek ki. Ez a külföldi nemcsak otthonosan beszélt franciául, hanem olyan hiteles hangsúllyal, olyan párizsi utcát idéző franciasággal, hogy aki csak francia volt abban a teremben, egyszeriben szívébe fogadta. Ez a külföldi valóban tud franciául – ezt jelentette a tapsban megnyilvánuló elismerés. – Ez a franciásan franciául beszélő, kitűnő megjelenésű, nagyon szép hangorgánumú, mértéktartóan elegánsan öltözködő férfi a magyar Dunántúlnak egy uradalmi pusztáján született, 11 éves koráig még kisebb városban sem volt, ifjúságától mindhaláláig úgy tartotta nyilván magát, hogy a puszták paraszti népének fia.” (Hegedüs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka)

Nem vagyok irodalmár, sem történész, sem filozófus; s nem foglalkoztam sose művészetelmélettel; de az a sok-sok kincs, amit Illyés Gyula műveiből kaptam, arra indít, hogy dadogva bár, de írjak valamit ezekből, ezekről – remélve, hogy ajándék lesz, lehet másoknak is.

1965 és ’69 között végeztem a gimnáziumot, s akkortájt a kortársakról vajmi keveset tanultunk (vagy az én emlékezetem likas). Illyés műveivel házasságkötésünk után kezdtem ismerkedni, mert feleségem könyvei között találtam néhányat.

A Gyorsuló idő sorozatban megjelent Anyanyelvünk könyvecske alapélményemmé vált. Módosította addigi ismereteimet, amikor ilyesmiket olvastam: „Rosszul mondtam, hogy a nyelvújítás korában élünk. Nyelvet éppúgy nem lehet újítani, akár a fát. Csak nyesni lehet, fattyazni, mívelni. Oly mélyre bocsátja gyökereit, oly ősi életet él, hogy rajta az embernek csak alakító hatalma van. Ez volt a „nyelvújítók” tévedése, ez a szerénytelenség. De arról, hogy a nyelvtisztítás kora még nem fejeződött be, arról épp a nyelvtisztító könyvek tanúskodnak.”

^{Nyelvet éppúgy nem lehet újítani, akár a fát. Csak nyesni lehet, fattyazni, mívelni. (Fotó: Pixabay/ GordonL)}

Ugyanitt, egy másik esszében – A költői nyelvről írottban – csodálkoztam rá arra, hogy egy „magyartalanul” megírt sornak is helye lehet egy versben. Arany János híres mondatáról van szó: „Állata őrzeni négy alabárdost.”  Ide kívánkozik néhány sor, amivel magyarázza a varázslatot:

„Látom a fogást, János bácsi, és azt a goethei mondást akartam kizsákmányolni, hogy ‘látom a szándékosságot, és meghidegszem’, kiábrándulok. De nem. Hiába látom s elemzem a műfogást, el vagyok ragadtatva. Azok az alabárdosok keményen állnak ott, az a parancs az őrzésre pattogva hangzott el, tömören s egy kis idegenes hangzással, ahogy az akkori olvasók fülében a vezényszavak. Ez a sor tehát remek.”

Arra is figyelmeztetett, hogy „A sok gyönyörű hangzat után az emberek emberi hangra vágytak.” Babits betegen írt versében „recsegni kezdett a rím, zihálás lett az ütem. Azért mert írójuk emberi módon akart szólni. S ez nehezebben eltanulható, mint az alliteráció.” A gégerákkal küzdő, a levegőért kapkodó költő éppen meg-megbicsakló sorokkal szól hitelesebben. Műtétje előtti hónapokban írta Balázsolás c. versét, benne a híres sorokat: „Te ismered a penge élét, vér izét,/ a megfeszített perceket,/ a szakadt légcső görcseit, s a fulladás/ csatáját és rémületét.”

^{Bartók Béla népdal archiválása közben (Fotó: nyest.hu)}

A népdalok, népballadák „adatközlői” nem egyszer mondták a gyűjtőknek (amikor azok rákérdeztek egy-egy énekre), hogy „azt én nem énekelhetem, mert nem éltem át”.

Az átélés, a személyes megtapasztalás hitelt ad a szavaknak.

Nekem, a zenei analfabétának, elementáris felfedezés volt hallani Illyés Bartók c. versét. Nem állítom, hogy értem vagy élvezem a modern zenét, de gondolatai segítettek a megértésben, az elfogadásban; annak felfogásában, hogy „– ne legyen béke, ne legyen derű/ a bearanyozott, a fennen/ finom, elzárt zeneteremben,/ míg nincs a jaj-sötét szívekben! … Egymásra csikorított/ vasnak s kőnek szitok-/ változatait bár a zongora/ s a torok fölhangolt húrjaira,/ ha így adatik csak vallania/ a létnek a maga zord igazát,/ mert épp e „hangzavar”,/ e pokolzajt zavaró harci jaj/ kiált/ harmóniát!! Mert éppen ez a jaj kiált/ mennyi hazugul szép éneken át –/ a sorshoz, hogy harmóniát,/ rendet, igazit vagy belevész a világ;/ belevész a világ, ha nem/ a nép szólal újra – fölségesen!”

Sőt a vers messze túlmutat a zenén, magába foglalja a képzőművészetet is,

még akkor is, ha leírja, hogy vannak dolgok, amiről csak a zene nyelvén lehet szólni.

Amikor az Uralon túl jár távoli nyelvrokonok között, rácsodálkozik egy ottani szólásra: „Hol jársz itt, ahol a madár se jár?” A szavak természetesen egész mások, de a mondatfűzés, a gondolat kifejezése, a költőiség ugyanaz. Pedig ha volt kapcsolatunk velük, az évezredekkel ezelőtt lehetett. Számomra Nekem, az építésznek bátorságot adtak e sorok, hogy merjek régi építészeti, városépítési megoldásokat használni – túl minden divaton, „korszerűségen”. Pilinszky is arra figyelmeztet, hogy

„a divat felgyorsított mulandóság”.

Sőt, Illyés a Szíves kalauzban megítélésem szerint némi iránymutatást is ad a város építéséhez.

„Párizs csábjai közt nem a legkisebb vonzású az, ami benne vidéki.

A tudat, hogy egy világváros kellős közepén kilométereken át járhatsz ősszel bokáig érő avarban, tavasszal úgy rügyillatban, hogy kedvesed csacsogásának szüneteiben okos vízcsobogás veszi át a szót – minden egyéb vonatkozásban is kellemesebbé teszi az ottlétet, még az avartiprás és rügyillat-szívás korszakain túl is.”

Szófiában járva alapvető igazságokat fogalmaz meg:

„Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami/ magánál többnek akar látszani!

Ne nagyra nézzetek, hanem igazra,/ nem az oromra, hanem az alapra!

Hány „világváros”: tojás üres héja/ s még több hány olyan, mint a felfútt béka!

Tudományával akadémia/ hány férne el egy parasztputriba,

igazával hány büszke Kúria/ egy lyukba!…”

Később, New Yorkban, Manhattanben járva „fölmerül bennem a vágy, hogy felhőkarcolók őrjöngő versenyének eredményeként magam elé idézzem a legmagasabb épületet, melyet világéletemben láttam.

^{New York, Manhattan felhőkarcolói (Fotó: surfingtheplanet.com)}

A párizsi Institut képe tolakodik a szemhéjam belső falára, hasztalan próbálom elhessenteni. Az Institut de France-nak az a képe, melyet a Mesterségek hídjáról érkezve kap az idegenföldi utas. A kiérdemesült egyemeletes épület így valósággal gödörben fekszik, első pillantásra csaknem a lábunkhoz szerénykedve. Nyilván ennek is része van benne, hogy sasszárny-biztos arányai emlékezetünkben – a lelkünkben, a tudatunkban – az egekig emelik.”

^{A párizsi Institut de France, a Francia Akadémia központi székháza (Fotó: institutdefrance.fr)}

A „legmagasabb” épület felfogásában már benne él egész világlátása, a szellem emberéé.

Haza, a magasban c. költeménye mondja el igazán ezt:

„Már meg is osztom, ha elmondom,

milyen e biztos, titkos otthon.

Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,

köréd varázskör teremtődik.

…

te mondd magadban, behunyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.”

^{Illyés Gyula (moszkvater.com)}

Kortársunk oly sok mindennel. Azzal is, hogy hitet tesz a közösség erejében, sokak összefogásában. Ezt olvashatjuk tőle Hálóm – halam c.- költeményében:

„Nagy pénz árán itt a paraszti

tapasztalat:

nem fog a háló egy-egy

szeme halat.

Tisztulni akartam, ragyogni,

akár külön,

égjek naponta bátor

próba-tüzön.

Volt balga biz csak már azért ez

igyekezet:

ki rakja s fujja, míg égsz

a tüzedet?

Zuhanni magad is elég súly

vagy már, de – fel,

egy centit, ahhoz szívek

százezre kell!”

Bárhol felütöm köteteit, ily gyönyörűségekre találok, még műfordításaiban is. Egy négysorosban, Huang Csien-csu (1934-1952) kínai költő Az őszibarackfa szirmáról című versében meglelém az élet törvényét:

Szép nő pirosra festett képe.

Mámorosan leng a tavaszi szélre.

Mit pityeregsz, hogy sárba ejti ága?

Attól lesz gyümölcs a virága!