Mi lesz veled, emberiség? – 5 film ősz végére

Az ősz vége a borongós hangulatot idézi, és ha kedvünk támad filozofikus merengéshez, a következő 5, időtálló, értéket képviselő filmet ajánljuk megnézésre!

Ötödik pecsét

A Sánta Ferenc regénye alapján készült film állócsillag a magyar filmtörténetben. A nyilas rémuralom idején egy józsefvárosi társaságnak nem marad más menedéke, mint közösen átbeszélgetett estéik egyikük kocsmájában. Egy újonnan érkező vendég azonban kívül reked a társaságon, majd aljas döntést hoz, és ez a többiek életében erkölcsi válaszúthoz vezet.

Fojtogató, paranoid miliőt teremt Fábri Zoltán a filmben használt történelmi háttérrel: az élettér leszűkül, hőseink biztonsága tünékeny. A zaklató képsorokat Hieronymus Bosch festményrészleteivel és Vukán György zenei futamaival teszik még nyugtalanítóbbá, de egy idő után rájöhetünk, hogy mindezek csak kellékek. Kellékek, hogy fókuszba helyezhessük azt, amiről szó van és beszélgetnek; a szavakból előtörő erkölcsi dilemmák az emberiség örök kérdéseire keresik a választ. Zsarnokság és lelkiismeret, önfelmentés és áldozatvállalás, cinikus szavak és merész tettek. Feltartóztathatatlanul záporoznak felénk a kérdések, és ezúttal bizonyos, hogy nem rekedünk kívül, hanem teljesen bevonódunk a filmbe. Az egyik népszerű kritikus szavaival élve: a legjobb magyar film száz év múlva is ez lesz. Becsüljük meg…

Az ötödik pecsét. Magyar filmdráma, 1976, rendező: Fábri Zoltán

(Gőbel Ágoston)^[1]

Isten városa

Isten városa az évek során a köznyelvben Rio de Janeiro egészével azonosult, pedig valójában ez csak egy kerülete az óriási metropolisznak. Még a hatvanas években kezdték felépíteni ezt a sajátos „települést” a szegényebb falvakból a városokba áradó vidékiek számára, akiket – filmünk főszereplőjének szavai szerint – „Rio képeslapszépségű, tökéletes tájaival” és a munkalehetőséggel csábítottak el. Az igazság azonban az, hogy a környék a tengerparttól a lehető legmesszebb helyezkedik el és munka is alig van.

Két különböző utat bejáró fiú sorsát követhetjük nyomon a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig. Egyikük túl törékeny és félős ahhoz, hogy bűnöző legyen, ugyanakkor túl okos is, hogy megelégedjen valamilyen alulfizetett munkával. Az erőszakos környezet, amelyben felnő, nem sok esélyt kínál az érvényesülésre. Azonban rájön arra, hogy más módon, egy művész szemével láthatja és láttathatja a valóságot: ez indítja el, hogy profi fotós legyen. Számára ez jelenti az egyetlen kiutat a nyomorból. Társát azonban magával ragadja a bűnözés és a drogok világa, amiből szinte lehetetlen kivergődni.

Két utat követünk tehát Fernando Meirelles filmjében, ami kendőzetlenül mutatja be azt a brutalitást, erőszakot és nyomort, amivel Isten városában naponta szembesülnek az ott élő fiatalok. Az események lesújtó bemutatása nem maradt hatástalan. Az Isten városa premierjének évében megválasztott brazil elnök személyesen mondta el a rendezőnek, milyen óriási hatással volt politikájára a film. A tartós változás és a remény azonban még mindig várat magára. És pont ezt húzza alá elemi erővel az Isten városa.

Isten városa. Brazil–francia filmdráma, 2002, rendező: Fernando Meirelles

(Gőbel Ágoston)^[2]

Nauszika – A szél harcosai

Mijazaki Hajao az egyik kedvenc rendezőm, 1984-es alkotása, a Nauszika pedig egy igazi remekmű. Rajzfilmként az embernek a gyermeki énjét is képes előhozni, ám rendkívül aktuális és komoly, felnőtteknek szánt üzenete van. Egy poszt-apokaliptikus háború sújtotta, az emberek által agyonszennyezett bolygón egy különös méreg terjed, amelyet a Pusztulás mocsara (egy növény-, gomba- és állattársulás) bocsát ki magából.

Az óriás lápi rovarok veszélyt érezve mindenkit megtámadnak maguk körül. Az emberek utolsó mentsvárai a még érintetlen vidékek, ezek közül a Szél völgyében él Nauszika hercegnő maroknyi megmaradt népével. Nauszika kapcsolatot jelent az emberek és a természet világa között, hiszen rajong a mocsárban élő különös rovarokért, és védőfelszerelésében igyekszik kikutatni működését és titkait. A békésebb időknek egy uralomra törő birodalom harci repülőgépének lezuhanása vet véget, mikor is a Szél völgyét elözönlik a betolakodók – hataloméhes katonák és mérgezett spórák egyaránt. Már az első megnézés után tanulságok egész sora tárul elénk: mitől gonosz az ember, mi hajtja, mindenki megváltozhat-e, miért vezérel minket annyiszor a félelem a megismerés iránti vágy helyett? A legaggasztóbb viszont az a jelenség, amelyet az ember katasztrófák közelében tanúsít: ahelyett, hogy fölismerné a lehetőségeit és képes lenne beáldozni a gazdagságát és hatalmát a többiekért, az emberiségért, inkább a saját irháját menti. Döbbenetes a filmet nézve ráébredni: nem a Föld van veszélyben, hanem az emberiség.

Nauszika – A szél harcosai. Japán animációs kalandfilm, 1984, rendező: Mijazaki Hajao

(Antal M. Gergely)^[3]

Tökéletlen lét

„Tekintsd meg az Istennek cselekedetit; mert kicsoda teheti egyenessé, amit ő görbévé tett?” (Prédikátor könyve) Adott egy fiatalember. Azon kevesek egyike, akik még „természetes úton” született egy új, genetikailag megtervezett világban, ahol már a születéskor meg tudják adni a várható élettartamot és betegségeket. Hősünk a diagnózisa szerint nem tökéletes, és előreláthatólag csupán 30 éves koráig fog élni, ezért nincs esélye arra, hogy karriert csináljon egy olyan társadalomban, ahol elfogadott a gének meghatározta diszkrimináció. Ő azonban űrhajós akar lenni. Hogy ennek mi az ára? Ezt és még sok egyéb kérdést boncolgat a Gattaca című film, mely műfaját tekintve tudományos-fantasztikus alkotás ugyan, de nem az űrben játszódik, hanem nagyon is a Földön.

Érdekesség, hogy a Gattaca bemutatásakor csalódást keltően szerepelt, megbukott a mozik pénztárainál, alig érdekelte a közönséget. A kritika lelkesedve fogadta, de nézője nem akadt, hamar le is vették a filmszínházak vásznairól. A DVD, a Blu-ray és a bővített kiadás megjelenését követően azonban egyre többen fedezték fel, hogy milyen reális veszélyekre, lehetőségekre mutat rá, milyen örökérvényű gondolatokat fogalmaz meg a film. Egy olyan jövőről, amiben csakis a tudomány csodái, a genetikailag manipulált tökéletes emberek rúghatnak labdába. Vagy mégsem? Van másik út is?

Gattaca. Amerikai sci-fi thriller-dráma, 1997, rendező: Andrew Niccol

(Gőbel Gergely)^[4]

A végtelen nyomában

A hűvös őszi időben lélekmelengető visszagondolni a csillaghullásos nyári éjszakákra. Hol bukkan fel? Mennyi idő telhetett el a végtelen kozmoszban attól a perctől, hogy a csillag alászállt…? A szemlélődés megállásra késztet. Olyasmi érzés keríthet hatalmába, mintha a Földön jelentéktelen lenne minden, csupán kis porszemekként kapaszkodunk össze itt a teremtett valóság bolygónyi szeletében. Honnan jövünk, hová tartunk, mi a másodpercnyi szerepünk ebben a grandiózus játékban?

A filmek közül kevés merészkedett a tudományosság és a filozofikusság összetett útvesztőjébe, de az 1968-ban készült 2001: Űrodüsszeia letette a névjegyét. Stanley Kubrick rendező páratlan, mai szemmel is székbe szögező vizualitással gondoskodik arról, hogy képeit megjegyezzük és gondolkodjunk rajta. A majd fél évszázados sci-fi nehezen adja magát, nem nézőbarát, mégis érdemes rászánnunk a 149 percet.

Időn és téren átívelő történet az emberiség eredetéről és jövőjéről, az idegen értelemmel való első találkozásról és a világűr kapujának kitárulásáról. Az emberiség hajnalán különös, fekete monolit jelent meg, s új útra terelte a történelmet. Amerikai kutatók egy hasonló oszlopra bukkannak a Holdon, mely rejtélyes rádiójelet sugároz a Jupiter felé. És az utazásunk elkezdődik… ablak nyílik a végtelenre.

2001: Űrodüsszeia. Amerikai epikus sci-fi film, 1968, rendező: Stanley Kubrick

(Gőbel Gergely)^[5]

^{[1] Új Város XXX. évfolyam, 2018/1. szám: 38. oldal}

^{[2] Új Város XXX. évfolyam, 2018/3. szám: 38. oldal}

^{[3] Új Város XXX. évfolyam, 2018/6. szám: 38. oldal}

^{[4] Új Város XXVIII. évfolyam, 2016/6. szám: 30. oldal}

^{[5] Új Város XXVIII. évfolyam, 2016/10. szám: 30. oldal}