Határ a csillagos ég

Egy üde, felhőmentes estén, naplemente után, ha nincs telihold sem, olyan, mintha egy nagy-nagy függönyt húztak volna el odafönt: csupaszon tárul elénk a világűr. Megannyi halványan pislákoló csillag hunyorog ránk, vagy éppen vadul veri vissza a Nap fényét a hajnali Vénusz.

Egyre többször, egyre jobban bele tudok feledkezni a csillagos égbe. Valahogy úgy tűnik, mintha ez lenne a világegyetem igazi arca, a valóság: nem vagyunk egyedül, Isten ezzel a csodálatos boltozattal üzeni nekünk, hogy itt van, vár ránk. Pont úgy hívogat minket, mint ahogy a távoli csillagok és galaxisok várják, hogy fölfedezzük őket…

Az emberiség mindig is nagyon szerette nézegetni az éjszakai égboltot. Számtalan csillag közül jópárnak létezik saját elnevezése a különböző kultúrákban. Nálunk is: Esthajnalcsillag, Göncöl-szekér, Kaszahugya (az Orion régi neve, a hugya vagy húgy ősi, elavult szavunk, jelentése ’csillag’) vagy a Hadak útja, ami a Tejút másik, kevésbé ismert neve. A Tejutat a latin Via Lactea kifejezés után hívjuk így, egyébként költőibb megnevezéseit látjuk más nyelveken: finnül Linnunrata, észtül Linnutee, vagyis „Madarak Útja”. Svédül Vintergatan, „Téli Út”. Egyik kedvencem a japán 天の川, Amanogawa, vagyis „Mennyei Folyó”.

A mennyei folyam, amely áthömpölyög az égen… Gyakran a világ népeinek mitológiájában ezen a „folyón” vagy „úton” vezetett az ösvény a Túlvilágra.

Különösen ilyenkor, a tél felé közeledve bukkannak föl a kedvenc égitesteim: a magasra törő, az éjszakai égbolton sokáig fényeskedő Jupiter és a Mars, a különös rajzolatként előtűnő Orion-csillagkép, benne pedig a népnevén Boszorkány szemeként emlegetett vörös Betelgeuze. Ott van még a többnyire fölöttünk ívelő Kassziopeia, és föltűnik az állandóan villogó, az éjszakai világ legfényesebb távoli napja, a Szíriusz is. A világmindenség gyönyörűségét hirdetik, és a tényt, hogy a Teremtő mennyire magasságos!

Még belegondolni is nehéz, hogy amibe belerévedünk, milyen óriási valójában, ráadásul mennyire messze, messze, messze, messze is helyezkedik el tőlünk…

Az egész univerzum egy folytonos tükör a tükörben. Ha a legapróbb, legparányibb részecskéktől indulunk el és csak az ember szervezetéig jutunk, láthatjuk, hogy mi is egy rengetegnyi csillagrendszer vagyunk. Az élőlények a Földhöz képest is hangyányik, hát még ha kizúmolunk az űrbe…!

Elképesztő, iszonyatos méretek várnak ránk odakint!

Gigantikus csillagóriások, roppant feketelyukak, tágas csillagködök és hatalmas galaxisok.

Az univerzum mérhetetlen, terebélyes és sosem fogjuk teljes egészében fölfedezni…

Olyan idegfeszítő távolságokkal találjuk szembe magunkat, hogy nem véletlen, milyen sok ember nem mer belegondolni a világegyetem felépítésébe és működésébe.

Ha csak kilométerekben számolunk, a Naprendszer bolygóit a legmodernebb űrhajózási technológiáinkkal is csupán évek alatt tudnánk elérni. Két év csak a Mars (legalább 54,6 millió km). Mennyit kéne utazni akkor mondjuk a Neptunuszig (4,3 milliárd km)? Vagy a Naprendszer legszélén kódorgó törpebolygókig (le sem merem írni)?

Ha pedig fényévekben mérjük (vagyis amekkora utat a fény egy év alatt képes megtenni), akkor is megközelíthetetlennek tűnik a 4,24 fényévre lévő Proxima Centauri, a Nap után hozzánk legközelebb eső csillag.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=02Kgf9dCgME&ab_channel=HarryEvett[/embed]

A Tejútrendszer, a mi galaxisunk a maga 120 000 fényévnyi átmérőjével pedig nem is olyan kiadós méretű más galaxisokhoz képest, sőt, van olyan része az űrnek (az Ökörhajcsár-csillagképben), amely 330 000 000 fényévnyi átmérőjű, csillag és galaxismentes tér!

Ezek a fölfoghatatlan nagyságok segítenek jobban megérteni, közelíteni a gondolathoz, hogy Isten végtelen…

Véget nem érő. Lehet, hogy az univerzumnak vannak határai, de Isten határtalan. Egyedül és kizárólag az Ő nagyságához illik egy ilyen kiterjedt világmindenség! Ha az egész univerzumot egy labdának képzeljük, az is elférhetne Isten tenyerén? Csak ő képes átlátni, átívelni és átölelni ezt a tekintélyt parancsoló beláthatatlanságot, átívelhetetlenséget, átölelhetetlenséget.

A gondolatmenet visszafelé is működik: az univerzum rettenetes méreteit könnyebb leképeznie az elmének, ha tudjuk, hogy Isten ehhez képest végtelen. Ha a Földön kívül tényleg nem létezik más lakható bolygó, ha az emberiségen kívül nem létezik a mennyeken innen értelmes lény, akkor mivégre van ez a roppant hatalmas valóság körülöttünk? Az ezermilliárd csillag és tengernyi részecske csak azért lépett kölcsönhatásba, hogy mi, porszemnyi emberek itt a magunk kis planétáján eléldegélhessünk? Hogy Isten kapcsolatba léphessen velünk? Hogy Jézus megszülethessen közénk, eggyé válhasson velünk, és megválthasson minket? És ehhez kellettek az atomok, a szén, a víz, a Nap energiája és még miegymás, hogy mozogni, élni, gondolkodni tudjunk a fizikai valónkban.

A karácsonyi csillag legendája sem feltétlenül fantáziálás, hiszen aki csak látta már a téli éjszakákon a Jupitert, könnyen el tudja hinni, micsoda jelenés volt, amikor más égitestekkel összeállt (bármelyek is legyenek azok)! Hiába nem sikerült még megfejtenünk a betlehemi hírnök titkát, elhihetjük, milyen szép és fényes lehetett.

_{(Forrás: ESA/Hubble, Wikimedia Commons)}

Az égboltot figyelve az ember néha arról álmodozik, hogy a mennyek angyalai és a szeretteink lelkei valahol a szférákon túl lakoznak, és éjszakánként énekelnek nekünk Isten dicsőségéről. Én abban reménykedem, hogy halálom után, ha Isten országába kerülök, akkor megengedi nekem, hogy berepüljem a kozmoszt… De egy moziszerű planetárium-élménnyel is nagyon szívesen megelégednék.

Addig is beérem az éjszakai mennyezet bámulásával és a folytonos sóvárgással a csillagok után.

***

Mennyezet

A csillagok

az éji égen

nekünk elrejtett

hímestojások.

Aki rátalál és

közelebbről szemügyre veszi,

talán elhiszi, milyen hatalmas az,

aki a hunyorgó távoli mennyezetet ilyen

szemfárasztó magasságokban alkotta meg.

(2021)