Minden fotó egy találkozás. Claudia Andujar képei a Néprajzi Múzeumban

Ki Claudia Andujar?

Claudia (akkor még Claudine Haas) 1931-ben született Svájcban, zsidó származású magyar apa és svájci protestáns anya gyermekeként. 13 éves koráig apja szülőföldjén, a romániai Nagyváradon élt, habár a szülők közben elváltak. Az 1940-es 2. bécsi döntéssel Erdély újra Magyarország része lett, ám a magyar katonákkal együtt az első zsidótörvények is megérkeztek. Claudia átélte, ahogy az apja és annak családja, az osztálytársai, barátai (köztük az első szerelme is) előbb sárga csillagot hordtak, majd gettóba kerültek és végül deportálták őket. A többségük sosem tért vissza, a Dachau-i koncentrációs táborban lelte halálát.

Claudiában örök lenyomatot hagytak e súlyos élmények, s az a tény is, hogy ő megmenekülhetett: 1944-ben édesanyjával Svájcba emigrált. Itt nem érezte jól magát, ezért New Yorkba ment, ahol apja egyetlen megmaradt orvos testvére élt, aki valahogy elkerülte a deportálást. Itt dolgozni kezdett és közben bölcsészeti tanulmányokat folytatott a Hunter College-ban, amit végül nem fejezett be, mert a lázadó, művészeteket szerető, függetlenségre vágyó 18 éves lány életébe betoppant egy spanyol polgárháborús menekült család sarja, akihez egy éven belül feleségül is ment. A Julio Andújarral kötött házasság nem tartott sokáig, a név viszont maradt. Az 1950-es évek közepén először csak látogatóba ment az édesanyjához São Paulóba, de annyira megszerette Brazíliát, hogy itt telepedett le, és felvette a brazil állampolgárságot. Ekkortájt kezdett el szenvedélyesen és hamarosan már hivatásosként fotózni.

A budapesti kiállítás ezekből a korai évekből is mutat be sorozatokat, de a tárlatnak ez csak egy igen szűk része. (Rögzítsük viszont a tényt, és ezzel a groteszk hazai közállapotokat, hogy épp a kiállítás ezen része kapott kétes értékű publicitást a magyar sajtóban, miután a szóban forgó szakaszt fekete szalaggal elkerítették és kétnyelvű tábla figyelmeztet: „A kiállítás ezen része csak 18 év feletti személyek számára látogatható.” A korai munkák között van ugyanis egy sorozat egy homoszexuális párról, ahol a két férfit hétköznapi élethelyzetekben (vásárlás, séta az utcán, ebéd egy étteremben) mutatja be. A „legdurvább” képen a férfiak meztelen felsőteste látszik.)

Andujár tehát magazinok számára készített fotósorozatokat, így találkozott először a janomamikkal, amikor a Realidade Magazin 1971-es Amazónia különszámához felkérték a törzs fotózására. E találkozás döntő fordulatot hozott az életében.

Kik a janomamik?

Egy 30-35 000 fős indián közösség Észak-Brazíliában, közel a venezuelai határhoz, akik a határ két oldalán élnek, a Parima hegységben és annak környékén, és a 70-es évekig egy nagyon elzárt hagyományos életmódot folytattak. A janomamik egy nagy tisztáson körbe épített közösségi házban élnek. Néhány évente, amikor kimerül a föld a környéken, a sok eső, a természet erői már megviselték a házat, akkor tovább vándorolnak. Ilyenkor a házakat teljesen felégetik és újat építenek a közelben. A janomamik halászó, vadászó, gyűjtögető nép: bogarak, lárvák, különféle bogyók kerülnek a kosarukba, de termelnek a ház körüli kertben főzőbanánt, maniókát, dohányt, édesburgonyát. Ún. mérgező halászatot folytatnak: az elkerített patakba mérgező növényt tesznek, amitől a halak elkábulnak, s így könnyedén kifogják őket. Az egész közösség egy szoros rokonsági viszony, ahol a vezető egy az egyenlők között. A száraz évszakban hosszasan járják az erdőt és a következő szálláshelyet keresik és készítik elő maguknak.

A 70-es évekre bekövetkező brazíliai népességrobbanás következtében a tengerparti sávok túlnépesedtek, társadalmi feszültségek keletkeztek, s a brazil társadalom ekkor kezdte felfedezni az Amazonas hatalmas, érintetlen területét, ahol néhány száz vagy több ezer fős elzárt közösségek élnek a hatalmas amazóniai esőerdőben. Ekkor kezdődött meg a terület feltérképezése azzal a céllal, hogy oda telepesek költözhessenek, és hogy az ottani természeti kincseket kiaknázhassák.

Claudia Andujar és a janomamik

Ebben a történelmi helyzetben találkozott tehát Claudia Andujar a törzzsel. Az első róluk készült sorozata fotóriporteri munka: diafilmre készült felvételek, meleg színek, portrék, emberi arcok. Egy távoli paradicsomi elzárt világot látunk, ami kontrasztban áll a mellé írt szöveggel, amiben a népirtás rémisztő képe sejlik fel: a civilizáció hamarosan ideérkezik és elpusztíthatja ezeket az indiánokat. Itt kapcsolódik össze a történet az ő személyes holokauszt élményével. Ez fordulópont a számára. Megtalált valamit. Otthagyta a sajtófotózást és 1971-től kezdve a Guggenheim Alapítvány ösztöndíjai segítségével elkezdett művészi fotókat készíteni a janomamikról. Harminc évig ez lett a témája. Az erdő c. sorozata abból született , hogy ment velük az említett hosszú erdei felfedező utakra. Ez a vonulás felélesztette benne a deportáltak vonulásának emlékét. Egy helyen azt írja, hogy ahogy ment velük, eltűnt a halálfélelme, ami gyerekkorától kezdve kísérte. Az indiánokban családra talált, ahol befogadták, ahol jól érzi magát és akikért küzdhet: egy folyamatos lelkiismeret-furdalás gyötörte ugyanis azért, hogy végignézte a deportálásokat, de 13 éves gyerekként nem tudott ellene tenni.

A kiállítás kronologikus sorrendben mutatja be az életművet és a janomamik sokféle arcát és életmódjuk színes lenyomatát. Lakhatásuk, hiedelmeik, családi szokásaik mind előkerülnek a képeken és aztán szépen fokozatosan a civilizáció betörése és fenyegetése is. Így válik fokozatosan Andujar fotóművészből aktivistává: képeit már nem a szépség öröméért készíti, hanem nagyon is tudatosan azzal a céllal, hogy bemutassa őket a külvilágnak, hogy elmesélje a történetüket és ezzel segítsen nekik megmenekülni a pusztulástól. Az aktivizmus és fotózás különleges módon kapcsolódik össze a Megjelöltek c. sorozatban: a portrékon olyan indiánok láthatók, akiket 1981 és 1983 között egy egészségügyi kezdeményezés keretében számokkal jelöltek meg (többek között azért, mert a törzs egyik tilalma a név leírása is). A koncentrációs táborokban a halálra jelölték, ebben az egészségügyi projektben az életre jelölték őket. Andujar aktivista törekvései végül is célt értek: az általa alapított szervezet munkájának és a fotóinak is fontos szerepe volt abban, hogy 1992-ben a brazil kormány kijelölte a Janomami Őslakos Terület határait, ami lehetőséget ad kultúrájuk és az amazóniai esőerdő megvédésére.

Claudia Andujar fotográfusi tevékenysége határterületen mozog, hiszen ő nem antropológus, hanem fotóművész, de az antropológusokhoz hasonlóan több évtizedet töltött el a janomami indiánok között és fényképei is ezt a mély, belső megismerést tükrözik. Képeiben tehát egyszerre van jelen a művész érzékenysége és látásmódja, és a mély, egészen közelről szerzett ismeret egy népről. Ez a komplexitás adja képeinek egyik legfőbb erejét.

Amit itt leírtam, amit online képekben megmutattam, töredék. Ezt látni kell! Odamenni, szemébe nézni az indiánoknak, engedni, hogy hasson egy-egy pillantás évtizedek és kontinensek távolából is.

Az Indiánok. Lelkek. Túlélők. című kiállítás 2024. június 30-ig tekinthető meg a budapesti Néprajzi Múzeumban.