Momo idővirágai

Michael Ende 1973-ban megjelent közismert könyvének már a címe (Momo – momento) utal a témájára: a szempillantás, a mozzanat, a perc tört része. A kislány, aki a Momo nevet viseli, lehet akár százéves, majd százkettő. Vidám játékok kezdődnek, barátságok szövődnek egy elhagyatott amfiteátrumban, a dél-olasz városban. Mert: „Momo… úgy tudott figyelni, hogy tanácstalan, határozatlan emberek egyszeriben pontosan tudták, mit akarnak. A félénkek hirtelen szabadnak s bátornak érezték magukat. A boldogtalanok és szorongók bizakodók és boldogok lettek.”

Míg meg nem jelennek egy láthatatlan, megfoghatatlan, de nagyon is valóságos hatalom ügynökei. Ők fondorlatosan vadásznak a szabad időre, amit az emberek egymásra szánnak. Kicsikarják a férfifodrászból, a barátságos vendéglősből, a segítőkész kőművesből – ki-ki a maga módján válik hajszolttá. A szürke urakat, szürke táskáikkal az tartja fenn, hogy a másoktól elrabolt perceket szippantják fel szürke szivarjaikban.

Az időrablás rejtett harcmodora már-már győzedelmeskedik a világ felett, csak Momót kell még ártalmatlanítani. Momó azonban egy teknősbéka, a félórával előbbre látó Kassziopeia segítségével a Soha utcán át eljut a Seholsincs-házba, Hóra mesterhez. Ő hívja magához Momót, hogy beavassa az idő titkába.

„Csodálatos virág volt, Momo ilyet még soha nem látott. Mintha semmi másból, csakis fényességes színekből állt volna. Momo nem is sejtette, hogy ilyen színek egyáltalán vannak. A csillaginga kicsit megállt a virág fölött, a kislány teljesen elmerült a látványban, s mindenről megfeledkezett. Már maga az illat olyan volt, mintha soha másra nem vágyott volna, csak eddigi életében nem tudta, hogy erre vágyik…”

Hóra mester szavára Momó belevág az „üldözők üldözésébe”. Míg meg nem nyitja az elorzott töméntelen óra tárházat, ahol a „számtalan idővirág állt üvegkehelyként sorban a polcokon”.

Miről is szól ez a meseregény?

A jelenlétről, hogy üresen, szabadon, áttetszően álljunk a másik elé.

A pillanatról, ami vagy kinyílik, vagy elfonnyad.

A lehetőségről, ami mindig felkínálkozik, mint új, még újabb, és a legújabb esély.

A munkáról, ami csak robot, ha nem válik szolgálattá. Ami fölemészt minden harmóniát, ha pusztán hajsza. Ha nincs játék, nincs felüdülés… ha hiányzik az ünnep – abba csak torzulni lehet!

A kapcsolatokról, melyek kiüresednek, ha a dolgokat választjuk, ha az önérvényesítést hajtjuk. Amikor egyre gyarapodunk, ahelyett, hogy a kölcsönösségbe lépnénk.

A barátságról, ami – akaratlanul is – útjelzőnk, kísérőnk, bátorítónk.

Hóra mester hol fiatal, hol öreg, és nála ketyeg az összes óra.

„A fényoszlop, amely a kupola közepéből aláragyogott, már nemcsak látható volt – Momo egyszeriben hallotta is! Zene volt, s egyben valami egészen más. Momo hirtelen rádöbbent: azt a zenét hallja, amit olykor halkan s nagyon messziről hallott, ha a villódzó csillagvilág alatt a csöndre fülelt.”

Vannak szent pillanatok, percek, órák, amikor az időszirmocskák úgy mutatoznak meg, mint a kegyelem alázatos küldöttei.

„Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.”