Szociális munkás és feminista bajnok, de mitől szent? – Cabrini Szent Franciska

A hazánkban januárban bemutatott A szabadság hangja című filmet követően máris itt van Alejandro Monteverde következő alkotása, amely az emigránsok védőszentjére, Cabrini Szent Franciskára fókuszál. A film világpremierjét a nemzetközi nőnapra időzítették és láthatóan megpróbálták bevonzani a mozikba azokat, akiket Monteverde előző, hatalmas sikert hozó filmje megszólított. S bár még nem telt el hosszú idő a bemutató óta, az már kijelenthető, hogy a Cabrini – A szent nem hozta azt a sikert, amit a film mögött álló stúdió remélt volna. Pedig éppen ott aratott meglepő diadalt, ahol arra kevéssé lehetett számítani. A filmkritikai portálokon tisztességes az átlaga, pedig a keresztény ihletettségű filmek általában itt szoktak leginkább elhasalni. Az ok talán abban keresendő, hogy a Cabrini Szent Franciskáról készült életrajzi film igen erősen próbálja megszólítani XXI. századi nézőjét, a hívőket és a nem hívőket egyaránt.

Az intézményes vallásosság látványos hanyatlásának korában széles tömegekhez szólni, érvényes üzeneteket eljuttatni a nézőkhöz, komoly alkotói kihívás.

Szent Franciska története pedig azért alkalmas arra, hogy egy filmrendező vászonra adaptálja, mert minden megvan benne, ami ma sikerre vihet egy életrajzi filmet.

Cabrini Saverio Franciska 1850-ben született egy tehetős lombard parasztcsaládba. Tizenhárman voltak testvérek, az idősebbek közül csak néhányan maradtak életben. Mivel koraszülött volt, mindjárt a világra jötte után őt is megkeresztelték. „A család légköre mély keresztény áhítattal és felebaráti szeretettel átitatott volt” – írták róluk a korabeli beszámolók. Franciska egészen kicsi korától kezdve arról álmodott, hogy messzi országokba fog menni és ott térítő, hithirdető, Isten embere lesz. Azonban úgy tűnt, ez nem valósul meg. Gyenge egészsége miatt a szerzetesrendek kétszer is elutasították felvételi kérelmét. Ő azonban nem hátrált meg, és miután megbizonyosodott hivatásáról, hamarosan fogadalmat tehetett Isten előtt. Először akkor figyeltek fel tehetségére, amikor az itáliai Codogno városának lánygyermekeket befogadó árvaháza zűrzavaros, fenntarthatatlan állapotba került, és sürgősen új vezetőre volt szükség. A mindössze 24 éves Franciska értett hozzá, hogy megnyerje az árva gyermekek ragaszkodását és figyelmét. Hamarosan olyan sikereket ért el nevelésük terén, hogy heten közülük később – hozzá hasonlóan – szerzetesi fogadalmat tettek. Tizenöt évvel később úgy tűnt, nagy álma megvalósulhat.

1889-ben XIII. Leó pápa kérésére Amerikába utazott, hogy segítséget nyújtson a rossz körülmények között élő, sok elutasítást szenvedő olasz bevándorlóknak.

Monteverde filmje itt veszi fel a fonalat.

Sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, de nem csupán Magyarországról „tántorgott ki másfél millió emberünk” az Amerikai Egyesült Államokba, az olasz nemzet fiai és lányai is tömegesen keltek át az Atlanti-óceánon egy jobb élet reményében. Ott azonban többnyire keserves csalódás várt rájuk. Nem voltak ugyanis angolszászok és még csak protestánsok sem. Rosszabb helyzetbe kerültek, mint otthon voltak. Olasz papok és szerzetesek egyáltalán nem kísérték vagy támogatták őket. A legtöbb bevándorló azért ment Amerikába, hogy kiszabaduljon abból a nyomorból, amelyben a frissen egyesített, még saját magát keresgélő Olaszország régióiban éltek. Az „új világ”-ban aztán a nagyvárosok nyomornegyedeiben telepedtek le, ahol csak a legrosszabbul fizetett munkákhoz juthattak hozzá. A legtöbbeknek nem is állt szándékában, hogy örökre ott maradjanak. Pénzt akartak szerezni, hogy rendezzék adósságaikat, majd hazájukba visszatérve új életet kezdhessenek. Ráadásul úgy tűnt, hogy küzdelmükben az Egyház is magukra hagyta őket. A püspökök akkoriban nagyrészt ír születésűek voltak, és a XIX. század utolsó éveiben éppen az irányba tettek komoly erőfeszítést, hogy bizonyítsák az állami vezetők és az amerikai társadalom felé, a katolikusok is hasznos, megbecsülendő tagjai a nemzetnek. Éppen ezért ezek az újonnan érkezett idegenek kínosan érintették őket (is). Ebben a súlyos helyzetben érkezett kis csoportjával New York városába Franciska nővér.

„Ma van itt az ideje, hogy a szeretet ne rejtőzködjék, hanem aktívvá, élővé és valódivá váljon” – vallotta, és ennek jegyében szolgált, tevékenykedett. Nehéz lenne vitára kelni ezzel az állítással, ahogy az is nehéz, hogy egy filmkészítő megfelelő arányt találjon a cselekvő szeretet bemutatása és annak aláhúzása között, hogy miből forrásozik ez a szeretet. A Cabrini – A szent alapján felemás összkép bontakozik ki. A címszereplő – missziójának sikeréért – már-már a Jóistennel is dacol, kitartóan és bátran küzd olyan területeken, ahova más addig nem merészkedett. Inkább harcosnak, szinte politikusnak látjuk az alakját. Egyszer-egyszer imádkozik is, de a vívódását egyáltalán nem érzékeljük. Monteverde filmjében ő egy dicső szociális munkás, egy feminista bajnok és mindenekelőtt az egyenlő jogok mozgalmának úttörője. A levelei alapján kibontakozó kép arról, mennyire fontos volt számára a hitre nevelés, a közösségi ima, egyáltalán az istenkapcsolata, sokkal kevésbé jelenik meg. És itt kanyarodhatunk vissza ahhoz, hogy az alkotók valószínűleg kapaszkodót szerettek volna adni azoknak, akik Afrikáig rohannának egy ezredik, ájtatos szentről szóló filmtől.

Így, hogy a konkrét tettek kerülnek előtérbe, talán valami megszólítja őket. Csak nem biztos, hogy a lényeget értik meg.

Valóban sokszor tapasztaljuk, hogy az evangélium szavainak megélése, magunkévá tétele, szabályos forradalmi hevületet okoz és konkrét szeretet-gesztusokra hív. Csak nem mindegy, hogy ez az aktivizmus miből táplálkozik. Persze szó sincs arról, hogy minden vallásos elemet kivettek volna a történetből, csak meglepően kevés jelenik meg.

Ezek mellett érdemes megemlíteni, hogy Alejandro Monteverde elsőosztályú stábot irányíthatott. A 145 perces film nemzetközi szereplőgárdája igen jól csengő nevekből áll. A címszerepet az Isten keze című filmből és a Gomorra című sorozatból ismert Cristiana Dell’Anna alakítja. Ott találjuk mellette a hatszoros Emmy-díjas John Lithgow-t, és a Halálsoron és a Kapcsolat című filmekből ismerős David Morse-t is, aki a helyi érseket, Michael Corrigant játssza. Szerepet kapott továbbá az olasz színészlegenda Giancarlo Giannini, aki XIII. Leó pápát formálja meg. A gyönyörű felvételekről Gorka Gómez Andreu gondoskodik, aki néhány éve a legígéretesebb debütálásért járó díjat vehette át az Amerikai Filmoperatőrök Szövetségétől. Nagy névből tehát nincs hiány. A játékidőt sem érezzük túlságosan hosszúnak a tempó és az érdekfeszítő, fordulatos történet miatt. Épp csak az hiányzik, ami igazán kiemelhette volna ezt a filmet a szentek mozgóképes adaptációi közül.

Ez a gyenge egészségű nővér, akit testi állapota miatt nem fogadtak fiatal korában a kolostorban, Szent Páltól vette jelmondatát: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.” Fontos lett volna ennek gyökerét képileg is megmutatni, hogy valóban katarzist hozzon a film. Hiszen maga az igaz történet csodálatos és felemelő: amikor 1917. december 22-én Franciska nővér meghalt, konventjeiben 1500 szerzetesnővér élt, akik ötezernél is több árva gyermekről gondoskodtak, és több mint százezer beteget kezeltek kórházaikban. Huszonegy évvel később, 1938-ban avatták boldoggá, majd 1946. július 7-én XII. Piusz pápa szentté avatta. Cabrini Saverio Franciska volt az első nő a tengerentúlról, akinek ez a megtiszteltetés osztályrészül jutott. 1950-ben az emigránsok védőszentje lett. Liturgikus emléknapját az Egyesült Államokban november 13-án, a világegyházban december 22-én ünneplik. Egész Amerikában tisztelik (nem csupán) katolikus körökben. Amerikai szentnek érzik, állampolgárságot is kapott. A tengerentúlon Cabrini anyaként ismert Szent Franciskának néhány éve szobrot állítottak a New York-i Ellis-sziget közelében, ahova egykor a bevándorlók, köztük a szegénység elől menekülő honfitársaink is érkeztek.