Simon András: „Nem a magam dicsőségére kaptam a tehetséget.”

Ahogy belépek a galériába, az otthonosság érzése fog el. Csodálkozva kapkodom a fejem a kifüggesztett grafikák között, amelyek mind-mind ismerősek valahonnan, talán még azok is, amelyeket valószínűleg akkor látok először. Boldogan felismerem azt, amelyik a szobám falán is lóg, de a többivel is találkozhattam már ismerős családoknál, plébániákon, könyvekben vagy az interneten. Mintha az egész műterem egy harmonikus, végtelenül letisztult imádság lenne: a képek külön-külön és együtt is Isten gyengéd simogatását adják tovább a látogatónak.

Hogyan találkozott Istennel?

Az élő Jézussal egy kisközösségben találkoztam, amelyet kamaszkoromban a szüleim szerveztek, és az élére meghívtak egy lánglelkű papot. Annyira szépen és lelkesítően tudott beszélni, hogy Jézus alakja elkezdett kirajzolódni előttünk. Az ő szavaiból kiderült, hogy ezzel a Jézussal szövetséget lehet kötni, Ő a barátunk, és egy nagyszerű életút elindítója lehet. Mi – mint minden radikális nézetre érzékeny kamasz – persze belelkesedtünk. Én is ekkor találkoztam Jézussal, de ez még nem jelentette a megtérésemet.

Mi kellett akkor ahhoz, hogy megtérjen?

A megtérésemnek a gyökere az önmagamban való csalódottság volt, amikor is szorgalmas templomba járóként és kisközösségi tagként – aki kívülről nézve nagyon buzgó volt – rá kellett arra jönnöm, hogy a szívemet egyáltalán nem adtam át Istennek. Az egyik kisközösségi alkalmon nem tudtam beszámolni a számonkért anyagból, és olyan módon megszégyenültem, hogy megutáltam a saját kétszínűségemet. Ebben utólag Isten gyógyító kezét fedeztem fel. Azzal, hogy összetörte az énképemet és rávilágított arra, hogy mennyire aranyifjúként élem a kereszténységemet, elindított a megtérés felé. Rögtön másnap elmentem az ismerős papunkhoz azzal, hogy cselekedni szeretnék. Ő megadta egy mozgássérült fiatalember címét, aki nagyon nagy mértékben segítségre szorult. Ezzel a fiatalemberrel én összebarátkoztam, és rajta keresztül megtanultam, hogy mit jelent valakit odaadó szeretettel, önzetlenül szeretni. Öltöztettem, tolókocsiba raktam, fürdettem, sétáltattam, etettem, itattam, mindent csináltam vele, mintha a saját gyerekem lett volna. De ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy megtérjek.

A megtérésem egy színdarabhoz köthető, amelyben a kisközösségünket vezető pap kérésére alakítottam a főszerepet: a pápát. A darab végén urbi et orbi áldást adtam a jelenlévőkre. A szöveget Pilinszky János írta, és én mondtam el. Utólag tudtam meg, hogy ott állt valaki a templom végében, akinek a lelkét annyira megindította az a jelenet, hogy ő aznap meg is tért. Később találkoztam ezzel az emberrel, Tóth Endrével, aki, miután bemutatkozott és köszönetet mondott nekem a színdarabért, nekem szegezte a kérdést: András, te vajon megtértél-e már? Azt mondta, hogy belőlem már csak egyvalami hiányzik: hogy a szívemet is átadjam Istennek. Én persze zúgolódtam és nem fogadtam könnyen, mert azt hittem, hogy már egy megtért ember vagyok. De aztán némi gondolkodás, imádság és belátás után rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Néhány további találkozás és beszélgetés után elvitt ahhoz a karizmatikus, református paphoz, Bereczki Sándor bácsihoz, aki ma a Mindenki Templomának a vezető lelkésze. Végül ennél a papnál tértem meg, és adtam át az életemet Istennek.

_{Simon András a galériájában, 2018.}

Az alkotói korszaka hajnalán volt egy komoly krízise. Ebben hogyan volt jelen Isten?

Az egy olyan időszak volt, amikor egyedül Isten volt életem vezérlő csillaga. Egy mérhetetlenül kiszolgáltatott, megszorított helyzetben arra kértem Istent, hogy az Ő végtelen gazdagságából adjon nekem tehetséget. Ez egy csodálatos istenélmény volt: kértem, és megkaptam. Utána meg az volt az istenélmény, hogy óriási szeretet és hála töltött el Isten iránt, amiért megtarthatom a Neki tett ígéretemet – ami úgy szólt, hogy ha megkapom Istentől ezt a tehetséget, akkor azzal nem a magam dicsőségét fogom szolgálni, hanem az Övét. Aztán később, amikor nem volt, aki megrendelésekkel lásson el, hiszen senki nem ismert, akkor kértem, hogy küldjön embereket, akiknek szükségük van az én tehetségemre. És az Isten küldött embereket. De ahhoz is Isten adott motivációt, hogy mit csináljak, hova menjek, kinek szóljak. Soha nem hagyott magamra.

Hogyan tudja eldönteni, hogy egy ihlet Istentől érkezett vagy saját magától?

Hadd mondjak egy hasonlatot: ha Isten adja a járás képességét, akkor utána bárhova megyek, alapvetően Istennek vagyok hálás, hogy tudok járni. Ha Istenre figyelő lélekkel élem az életemet és beugrik egy ötlet, akkor nem töprengek, hogy ez vajon az én ötletem volt-e vagy Isten küldte. Ha jó ötlet, és érzem, hogy van benne szeretet, akkor megrajzolom. Volt, aki feltette nekem a kérdést, (amit én soha nem tettem fel magamnak), hogy miért vagyok olyan biztos abban, hogy Istentől kaptam a tehetséget. Ezt mondtam: azért, mert Tőle kértem. Azt hiszem, ezt csak az önmagában bizonytalan ember kérdőjelezi meg. Aki kérte és elfogadta a tehetséget, mint ahogy én is, az tulajdonképpen tiszteletlenül jár el Istennel szemben, ha állandóan kétségbe vonja, amit Tőle kapott: tényleg ez az a tehetség, amit nekem szántál? Jó úton haladok?

_{A Simon galéria: a falakon és a polcon a művész alkotásaival.}

Hagyja, hogy az élet negatív tapasztalatai is megihlessék?

Persze. Csalódott és szomorú is voltam nagyon sokszor, és ezek is meg vannak említve a munkáimban. Ha a honlapomon megnézi a „szív”, a „megtérés” vagy az „imádság” címszó alatti grafikáimat, ott sok olyan talál, amelyek nem annyira a szív gazdagságáról szólnak, hanem az összetört szívekről. A szomorúság vagy a nehézségek, a csalódás akár önmagamban, akár más emberekben: ezek részei a mindennapjaimnak.

Mit mondana egy olyan fiatalnak, aki keresi a hivatását?

Ahhoz, hogy az életben eligazodjunk, először is fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy miért érdemes élni. Lehet, hogy az ember ezt saját magától nem tudja megtalálni, de engem Isten valamilyen titokzatos módon arra a gondolatra juttatott el, hogy az emberi életnek egyetlen értelme van: szeretetet adni és szeretetet kapni.

Szeretetet tanulni és tanítani. Az emberi életnek ez az egyetlen értelme. Hogy ki mit dolgozik, mennyit keres, milyen hírnévre vagy vagyonra tett szert, teljesen másodlagos.

A Jóisten azért küldött minket erre a földre, hogy bármilyen úton-módon továbbadjuk azt a szeretetet, amit Tőle kaptunk, és amit Ő rajtunk keresztül szeretne közölni a világgal, a mi személyiségjegyeinkkel gazdagítva. Nemrég egy tanárral beszélgettem. Nem egy gazdag ember, a világ szemével nézve nem egy sikeres valaki. Egy gépész tanár, aki technikát tanít egy ökumenikus iskolában. Elmondta nekem, hogy őt mennyire boldoggá teszi, amikor a gyerekek reagálnak az ő szeretetteljes tanítására. Életek alakulnak a keze között. A gyerekek visszajelzik, hogy hálásak azért a tudásért, amit kaptak. Ez az ember boldog, mert nyomot hagy a világban.

_{Alkotás közben.}

Majd negyven éve házas. A házasságából is merít inspirációt?

A házasságomban megélt örömök, bánatok, és olykor a magammal vagy a párommal kapcsolatos fájdalmas felismerések és tapasztalatok nagymértékben befolyásolták a művészetemet. A „szerelem, szeretet, házasság” kategóriában látható, a férfi és nő kapcsolatát ábrázoló rajzok a megélt szeretetből vagy épp szeretethiányból táplálkoztak. De maga az a tény, hogy a feleségem feláldozta az életét a családért – hiszen 33 éve otthon dolgozik és a gyerekeket és az unokákat nevelte – és hogy ő feltétel nélkül elfogad engem mint férfit és mint családfőt, egy szavakkal ki nem fejezhető stabilitást és biztonságérzést nyújt, ami nélkül én biztosan nem lennék az a művész, aki vagyok.

Ki van előbb, Simon András, grafikusművész vagy Simon András, férj és családapa?

A fontossági sorrend szerint elméletileg a legelső helyen Isten áll, utána jön a család, és végül a munka. Az én életemben is Isten van a legmagasabb helyen, minden más fényévekkel utána következik. De a második nálam a munka, mert ha a gyakorlatot nézem, mégis csak reggeltől estig a galériában vagyok, a legtöbb napon 12 órát dolgozom, és – sajnos itt kerül ellentétbe az elmélet és a gyakorlat – a feleségem, aki a családot képviseli, a harmadik helyre került. De úgy került a harmadik helyre, hogy amikor rá gondolok, átszövi a mindennapjaimat a hála és köszönet, hogy Ő mellettem van és gondoskodik a családról. Az Ő mindennapi odaadó háttérmunkájának köszönhetem, hogy az életem nagy részét a művészettel tölthetem. Ilyen értelemben Ildó, a feleségem, nagyon is jelen van a munkámban. Ő egy alkotó társ.