Város és természet harmóniája

„Nem e bolygó lakóinak való, hogy egyre inkább betonnal, aszfalttal, üveggel és fémmel körülvéve éljenek, megfosztva a természettel való fizikai kapcsolattól.” Ferenc pápa^[1]

Ha nyitott szemmel járjuk városainkat, gyakran azt látjuk, hogy sok új épület körül minden szilárd burkolatot kap, s a növényzetnek esetleg a lapos-tetőn jut némi hely – ott se földben, hanem minimális ültető-közegben, egyedül szárazságtűrő (pozsgás) növények néhány centiméteres magassággal. Terek újulnak meg úgy, hogy faltól falig szilárd burkolatot kapnak, jobb esetben néhány sorfa kerül a terek szélére. A magántelkeken is egyre több a beton, a térkő, az aszfalt – hiszen kellenek a parkolóhelyek, a bejárati utak. A bevásárlóutcák „beköltöznek” a plázák zárt világába, lassan a sport is műanyag felületeken folyik.

Pedig az embernek, a társadalomnak szüksége van a természetre, még a települések legsűrűbben beépített, mesterséges részében is. Nem pusztán azért, mert a zöld és a kék szín nyugtatóan hat ránk: szemünkön túl bőrünk is érzékeli a színeket, s e két szín hatására pulzusunk csökken (a vörös és a narancsvörös szín hatásának kb. kétharmadára). Nem véletlenül festik évtizedek óta a kórházi szobákat, a munkahelyi pihenőket zöld színűre. Az élő természet sokféleségével, újjáéledésével, dinamikájával életkedvünket is növeli, és a levegő tisztításában is nagy szerepet tölt be.

_{Zöld folyamok Párizsban}

A városokról Illyés Gyula Párizs szíve vagy a tegnapi és holnapi városok c. írásában, 1965-ben így ír: „Párizs csábjai közt nem a legkisebb vonzású az, ami benne vidéki. Városoknak kétféleképp lehet benső viszonyuk a vidékkel, a természettel. Az első, ha nyüzsgő-bozsgó tereikről is a szem emberközeli gyümölcsösökre, lehetőleg szőlőhegyekre szállhat pihenni, ha a tekintet lábbal elérhető présházak közt tétovázhat, mint például Firenze, Eger, Angoulême – s amit szerénységből nem elsőül említettem –, Szekszárd és Pécs tereiről. A másik, amidőn a természet jár be a városba, a számára valaha elkészített s azóta is gondosan karbantartott nyílt és rejtekutakon.”

Az elsőhöz szakmai szempontból hozzá kell tennünk az erdőket, általában a hegyek látványát is. Talán nincs annál szebb, mint a szőlőhegyek látványa, ahol a geometrikus, szabályos ültetvényt szertelennek tűnő természeti formák kereteznek, koronáznak meg, mint a tokaji borvidéken.

Ez a láthatóság azt is jelenti, hogy érzékeljük a város vagy városrész határait, kiterjedését, ami emberi mértékűséget, áttekinthetőséget – ezáltal otthonosságot – kölcsönöz a településnek, településrésznek. Így volt ez a ’70-es években Egerben is, ahol az akkor majd’ hatvanezres városnak ez sajátos vonást kölcsönzött. Egy jeles várostervező, az akkori átfogó tervek készítője hívta fel erre a nagyszerű adottságra, őrzendő értékre a város vezetőinek figyelmét.

A második fajtából, a természet „bejárásából” Illyés egyet kiemelten is említ írásában – az 1920-as években a város központjába behatoló kecskenyájon kívül: „… hasonlóan a természetnek más elemei is bejárnak – évezredek óta otthonosan bejártak – a városokba. Így például a patakok és a folyók. Az utóbbiak fogadtatása, az életmenetbe való beillesztése éppoly jellemző egy városra.

Idézd föl, olvasó, mit tudott csinálni egy város a folyójával – Róma a Tiberisszel, Firenze az Arnóval, Szolnok a Tiszával –, s előtted a kép, mi fűzi ezeket még lelkileg is a földhöz, amelyen állnak. A néphez, amelynek létük köszönhetik.

A Szajnán például még a legutóbbi esztendőkben is megérződött, hogy valamikor oly természetesen fordult be Párizsba, és oly meghitten fogadtatott…”

_{Körülöleli a tenger Dubrovnik (Ragusa) ősi városát}

Az ősi városok némelyike, pl. Dubrovnik, az egykori Ragusa magas falakkal övezett városában szinte csak elvétve találunk valamit a természetből: az egyik kapun belüli téren egy narancsfa, s két kicsiny kolostorkert apró, zárt világa. De ez a város – Pilinszky szerint – „nemcsak gyönyörű, de az elemezhetetlenségig elmélyíti bennünk azt a képet, fogalmat is, hogy: mi is egy város?” 400×400 méter, s körülötte a természet uralkodott mindenütt: „Partjait a tenger mossa. Ez az elem kétségtelenül a legjobb ihletője a városépítőknek. Az égbolttal párosulva nemcsak a végtelen teret kínálja föl keretül, hanem az időt, a mulandóságot is, hullámainak szakadatlan lüktetésével. Ahol a tenger, ott állandó partnerként a világ anyagi törvényei a legszebb és a legnyíltabb formában vannak jelen, a víz felülmúlhatatlan megfogalmazásában.” A tengerrel átellenes oldalon meg a hegyek magasodnak, rajtuk hajdan erdőkkel.

A mai, gyakran szétterült városokban már drasztikus hőszigetek alakulnak ki, ahol a természetes környezetnél öt-hat fokkal magasabb hőmérsékletet is mérhetünk. Így a sok burkolt felületen a lefutó csapadék miatt a klíma sivatagi – félsivatagivá válik. Tapasztaljuk, hogy sok építkezést kezdenek úgy, hogy a területen minden fát kivágnak, s a növényzet többi elemét sem kímélik; vagy a természetes növényzet helyett födémeken mesterséges ültetőközegben nevelt, korlátozott minőségű „zöldfelülettel” pótolják a kiirtottat – mint azt a bevezetőben már említettük.

_{Reitter Ferenc csatornaterve a pesti Duna-ágról, amely többnyire a Nagykörút mai nyomvonalán húzódott}

Budapest a múltban sem jeleskedett – írja Illyés: „Pest egykori városrendezőinek első gondolata az volt, ha egy patakba ütköztek, hogy a föld alá nyomni, ha egy szép facsoportba: kivágni, ha egy kisvárosias negyedbe: lerombolni. Ez a szemlélet ölte meg a Tabánt, a budai Ördögárkot. Képzeljük el, hogy a pesti Margit-híd és Boráros tér között megvan a Duna-ág, derekán, a Nemzeti Színháznál, vadkacsa kedvelte tóval!”

Európa városai különböző „utakat” választottak: ahol kevés a bérlakás (hazánk városaiban is ez a helyzet), s elvétve is alig akad szociális bérlakás, ott a szegényebbek kiszorulnak a városból. A szegénysorból származó, szociálisan érzékeny író ma alighanem elszomorodna Párizson, ahonnan lassanként a középosztály is a város peremére szorul – amint az olvasható Szirmai Viktória: Városok és városlakók (a befogadó és a kirekesztő városok) c. könyvében.

Más, a városokkal behatóan foglalkozó tudósok – pl. L. Mumford: A város a történelemben c. művében – is figyelmeztetnek a szerves élet, a természet szerepére: „Az életért és az egészségért való felületes aggodalom mögött mélységes megvetés húzódik meg az olyan szerves folyamatok iránt, amelyekben benne foglaltatik az, hogy fenn kell tartani a szerves forma komplex társas viszonyát, méghozzá az élet minden megnyilatkozásának kedvező környezetben. Napjaink népszerű technikája, ahelyett, hogy az ember kapcsolatát a levegővel, a vízzel, a talajjal és valamennyi szerves partnerével a legrégebbi, legalapvetőbb kapcsolatának tekintené (…), arra törekszik, hogy kiagyaljon eszközöket, melyek segítségével az önálló szerves formákat leleményes mechanikai (szabályozható, hasznot hajtó!) pótlékokkal helyettesítheti.” Mindezt nem ma írta, hanem 1961-ben! Mondandója napjainkra aktuálisabb lett, mint valaha.

Az embert mélyen ismerő Viktor E. Frankl is figyelmeztet – az élet értelméről szóló művében –, hogy az ipari, technikai kor városai és társadalma az ember legalapvetőbb igényére nem válaszolnak, jelesen az élet értelmére. A természet jelenléte ebben is segít, segíthet legalább emlékeztető voltával.^[2]

_{Eger látképe: zöld fák, kék hegyek}

Gondolhatják, hogy a címtől egy kissé elkanyarodtunk, de a város egyszerre fizikai és társadalmi valóság, s e kettőssége nem választható el egymástól; illetőleg a külön szemlélés éppen céljától, az emberhez méltó élettől foszthat meg bennünket. Arisztotelész megállapítása ma is igaz (kell legyen): „A város nem a puszta együttélés kedvéért alapíttatott, hanem az emberhez méltó élet céljából.”

Ma városainkban még több helyet szükséges biztosítani a természetnek, az ún. zöld- és kékinfrastruktúráknak: a városi, városrészi és lakóterületi közparkoknak, közkerteknek, fasoroknak, udvaroknak, intézménykerteknek, erdőknek, vízfolyásoknak és tavaknak…

Elisabeth Lukas pedig egyik könyvében, Viktor Frankl gondolataihoz fűzött kommentárjában ekként fogalmaz: „Kant azt írja, hogy a csillagos ég fölötte és az erkölcsi törvény benne indítják arra, hogy higgyen Istenben.

Talán (az internet helyett) gyakrabban felpillanthatnánk a felettünk ragyogó égboltra. Vagy megcsodálhatnánk az óceán vizének csillogását. Vagy a villámokkal csapkodó vihart.

A befogadás olyan pillanatai ezek, amelyek során elmerülünk a lenyűgöző élményben, és amelyek nyomán – szétárad bennünk a hit.”^[3]

Ha a Kant szavainak igazságát ki akarjuk próbálni, akkor városainkból sok helyről ki kellene látnunk a csillagos égre. A Lukas által ajánlott gyakori felpillantáshoz nem elegendő, hogy a városon kívülre utazva megtehessük ezt. Ez az „igény” a többszintes, magas-házas beépítés ellen szól: a magas beépítés eltakarja az eget, s nem csupán a közterületekről, hanem a házak alacsonyabb szintjeiről is.

_{Burjánzó fal a városban is lehetséges!}

Bőven lenne tehát tennivalónk városaink egészségesebb, harmonikusabb kialakításának eléréséhez. Álljunk ellen a kísértésnek, hogy építési területnek tekintsük szabad területeinket, parkjainkat, tereinket. Egy patakpart, egy kiserdő akkor is áldás, ha kevesen látogatják, ha nem „hajt hasznot”. Mi magunk is tehetünk ezért (nem csupán azzal, hogy segítjük munkájukban a település vezetőit), hanem pl. azzal, hogy virágokkal ékesítjük ablakainkat, erkélyeinket, teraszainkat, vagy befuttatjuk a csupasz tűzfalat, s szárazság idején meglocsoljuk a házunk előtti utcai fákat, fűsávot is.

^{[1] Laudato si’ Ferenc pápa Áldott légy kezdetű enciklikája 44. pont. Szent István Társulat, Budapest 2015.}

^{[2] Viktor E. Frankl: Az élet értelméről. Libri Könyvkiadó, 2020.}

^{[3] Elisabeth Lukas: Viktor Frankl gondolatai hitről és Istenről. Ursus Libris Bp. 2021. 138. lap}