Városok a múltból

Olvasási idő: 4 perc

Barátaink jóvoltából egy hetet töltöttünk velük az Adria partján, egy üdülőtelepen – két történelmi város között. A két nevezetes hely: Zadar (magyarul Zára) és Nin (olaszul Nona). A dalmát városok egészen különleges helyet foglalnak el a szívemben; elég itt Dubrovnikra – az ősi Raguzára és Splitre – Spalatóra, Diocletianus palotájára – gondolnunk. Dubrovnikra Pilinszky János óta úgy tekintek, mint ami „az elemezhetetlenségig elmélyíti bennünk azt a képet, fogalmat is, hogy: mi is egy város”. S ugyancsak tőle tudom, hogy „egy város, azt hiszem, legalább annyira tudás, tehetség és kegyelem műve, akár egy remekmű”^[1].

A baráti beszélgetések, az esti séták és a tengerben való lehűlés, felfrissülés mellett a legemlékezetesebb az ősi városrészekben való időzés volt. A kisebbikről, Nin óvárosáról mondok néhány gondolatot.
A kerekded sziget egy hosszan elnyúló félszigetbe harapó kikötő (öböl) közepén terül el; minden oldalról víz veszi körül (bár ez az egyik oldalon mindössze egy kis csatorna – rajta túl egy só-lepárló teleppel); két régi, több évszázados gyalogos kőhídon közelíthető meg. (Ezeken túl egy gépkocsival járható híd is szolgálja az ellátást.) Néhány keskeny utca, terek, parkok, két oldalon hosszan elnyúló kertek. A házak földszintesek vagy egyemeletesek, kicsinyek. Nincsenek előlépcsők, a földszintek nem emelkednek ki, hisz pincéket nem lehet építeni a víz miatt.

A templomok is ilyenek: emberléptékűek, egyszerűek, s beléjük inkább levezetnek a lépcsők, minthogy fel kellene kapaszkodni a templomtérbe lépve. Kőből épültek, érződik rajtuk a középkori eredet, s a későbbi korokban sem díszítették túl ezeket.
Az utcákon sétálva (vagy éppen egy koraközépkori templom körül) helyenként római házak alapfalait, alaprajzát csodálhatjuk. A sziget lapos, és alig emelkedik ki a tengerből, mégis a romok a mai utcáknál általában mélyebben fekszenek: valamelyest itt is emelkedett a város szintje a „kultúrtörmelékkel”.
Egészen elvarázsol a hely. A keleti (ún. Alsó-) kapu közelében kis park padjaira telepszünk le. Megpihenünk, gyönyörködünk. A látnivalók között fontos szerepet töltenek be a növények: az olajfák, az óriási, televirág leanderek, a rozmaringok, eperfák, platánok, virágok…

A déli, ún. Felsőkapu felé indulunk vissza, de gondolunk egyet, s egy mellékutcába kanyarodunk, hogy még ezt a részt is felfedezzük. Egy kert magas kőfalát elhagyva megdöbbentő látvány fogad: egy a templomtoronnyal vetekedő magasságú, erőteljes római kőoszlop (lehet vagy 12–15 méter magas) tör az ég felé. Ráadásul egy másfél méteres térszinten áll. A tájékoztató tábla szerint a város Capitoliuma, azaz a Jupiter templom portikuszának maradványa. A régiségek iránt vonzódó építészben (bennem) szárnyra kél a vágy: milyen jó lenne, ha ma is állna ez az épület! A második gondolat viszont az: milyen jó, hogy nem maradt meg, mert agyonnyomná az egész környezetét, az annyira tetsző későbbi városkát.

Majd itthon – készülve ezen emlékek leírására – újra meglep a gondolat: jó lenne, ha megmaradtak volna a római kor városi házai? Az építészeti oktatásban és szabályozásban az ún. „korszerű, csoportos beépítések” között – sorház, láncház, átriumház – szerepelt a római udvar köré szervezett lakóházak térszervezését idéző átriumház. A mai családok nem olyan méretűek (létszámúak), mint a sok rabszolgával együtt élő, tágabb ókori családok, ezért a házak is kisebbek. Így a házak már nem is veszik körül az udvart, általában annak csak két oldalát „kerítik”. (Ezért Meggyesi Tamás, a városépítés nagy öregje, ezeket udvarkertes beépítésnek is nevezi.) Ezekből a házakból a terveken remek „szőnyegminták”, beépítési konfigurációk születtek.

Egyszer Bécs egyik új negyedében láttunk diákjainkkal – leendő településmérnökökkel – egy ilyen mai átriumházas beépítést. A házak a gyalogos utcákat zárt falakkal kísérték, amiket csak házanként egy, tömör bejárati ajtó tagolt. Számomra megdöbbentő, riasztó volt. Elképzeltem, hogy valamelyik gyerekünk egy ilyen utcán tart haza, s nincs egy ablak sem, ahonnan valaki láthatná, hogy érkezik, vagy utána lehetne integetni. Esetleg a szomszédnak köszönni, vele a konyhaablakból szót váltani. Ez az emlék segített rádöbbennem, hogy óriási változás történt az ókortól máig, hogy a totálisan bezárkózó, védelemre épülő városi házak nyitottabbá váltak, megszületett és erősödött a városi polgárok közössége, ahogy egy művészettörténész – Forgács Éva – fogalmaz: az európai városban a lakók között kialakul valamiféle szolidaritás.

Arra gondolok, hogy ebben a változásban milyen fontos, meghatározó szerepet játszott, játszhatott a kereszténység: a rabszolgaság felszámolásával, az emberek istenfiúságába vetett hitével, a testvériséggel.

Már nem vágyom a római városra, a zárt falakra, a rideg utcákra. Boldog vagyok, hogy ma élhetek. Hogy láthatom a kétezer éves jeleket, előzményeket, a középkor csodáit és a mai élet egyszerűségét, báját, nyitottságát ezen az emberléptékű kis településen.

^{[1] Pilinszky János: Egy város ürügyén. In P.J.: Publicisztikai írások. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.}