A hit öröme

Olvasási idő: 2 perc

Részlet 15 nap imádság Madeleine Delbrêl gondolataival című könyvünkből

Tizenhat évesen Madeleine Delbrêl ateista volt;  húszévesen, miután kitartóan kereste, megtalálta Istent, majd megadta magát, és elkezdett imádkozni.
Ez a felfedezés az öröm kiapadhatatlan forrása lett számára egész életében, olyan kincs, amely kifogyhatatlan. Annyira lenyűgözte ez a találkozás Jézus Krisztussal, hogy nélküle már nem tudta elképzelni az életét: a barátjává vált. Az olvasót elkerülhetetlenül megérinti Madeleine szövegeinek radikalizmusa, mely azzal magyarázható, hogy ez a találkozás milyen különleges helyet tölt be az életében. Hiszen élete során sok nehézségen és szenvedésen kellett átmennie, sok akadályba ütközött, ez a mély öröm azonban soha nem csökkent benne.
milyen különleges helyet tölt be az életében. Így ír:

“Mivel a szavak, ó Uram, nem arra valók, hogy élettelenül bezárva maradjanak a könyveinkben, hanem arra, hogy ne hagyjanak nyugodni minket és végigfussák bennünk a világot; engedd, hogy az örömtűzből, amelyet valaha te gyújtottál azon a bizonyos hegyen, boldogságtanításod szikrái belénk hulljanak, belénk marjanak, feldúljanak minket; tedd, hogy ez a belül izzó parázs űzzön minket „mint tűz a tarlón”, fussunk végig a város utcáin, járjuk végig a hullámzó tömeget, terjedjen ez a boldogság, terjedjen el mindenhol a ragályos öröm.

Mert annyira elegünk van már a sok kikiáltóból, akik mindig rossz hírt, szomorú hírt hoznak. Akkora zajt csapnak, hogy a te szavad nem hallatszik. Érd el, hogy kitörjön végre a csend ebben a zajongásban, és a te üzeneted lüktessen benne.
Terjeszd áhítatos örömünk az arctalan sokaságban, mely hangosabb, mint a rikkancsok kiáltásai. És áthatóbb, mint a tömegek szétterülő szomorúsága.”
(O.C. III. 79-80.)

De semmi esetre se higgyük, hogy Madeleine naiv lett: a valóságot nem tagadja, ott a munka, a szenvedés, a nyomor. A szíve mégis könnyű, mert ráhagyatkozik Istenre, Isten karjaiban engedi magát vinni a tánc ritmusára. Megtanuljuk „mindennap felölteni emberlétünket, mint egy báli ruhát, így megszeretjük sorsunk minden részletét, mint hozzá tartozó ékszert”. (O.C.III. 31-32.)

Az élet már nem valami, amit megtervezünk, hanem kaland, de

„hagynunk kell, hogy Isten kitaláljon minket, így tudunk vidám, örömteli emberek lenni, akik táncolják az életüket Vele”.

Már nem folyamatos és kemény küzdelem, ahol újra és újra összeroppanunk a terhek súlya alatt, már nem egy rejtély, egy „tétel, amelynek a bizonyításán törnünk kell a fejünket”. Inkább olyan, „mint egy vég nélküli ünnep, ahol újra és újra találkozunk, mint egy bál, mint egy tánc, kegyelmed karjai között a szeretet egyetemes zenéjére”.(O.C. III. 32.)

Madeleine soha nem gondolta, hogy a Krisztusba vetett hit enyhítené az emberek fájdalmát, de lehetővé teszi számukra, hogy megértsék a szenvedést, és másképp éljék meg: „A világ megváltása nem azt jelenti, hogy Isten boldoggá teszi az embereket. Azt jelenti, hogy értelmet ad a szenvedésnek, és olyan örömet az embernek, amit senki sem rabolhat el tőle.” (O.C. III. 187.)

Így Madeleine arra emlékeztet minket, hogy ha sokszor nehezen viseljük az életünk terheit, az azért van, mert elfelejtkezünk a kincsről, ami bennünk él, és hagyjuk, hogy betemessék a gondok és bánatok, „ez a kincs, amit mi megkaptunk, ami hiányzik a világnak, és amit el kell vinnünk a világba”. (O.C. IX.
163.)

A könyv megrendelhető itt.