A kortárs kultúra válsága 2.

Az elmélkedésünk első részében a szerző felvázolta a mai kultúra általános válságát. A második és a harmadik részben néhány konkrét problematikát elemez a válság és ígéret kettősségének szempontjából. Ezúttal három olyan fogalmat jár körbe, amelyek a mai közgondolkodásnak is a középpontjában állnak: a demokráciát, az egyén értékét és a természeti környezettel való kapcsolatunkat.

A demokrácia eszméje

A demokrácia egyrészről érvényre juttatta a „népszuverenitást”, amely kétség kívül a modern kor egyik nagy vívmánya, ugyanakkor árvaságra juttatta a népeket, megfosztotta őket egy igazi vezetőtől, attól az egytől, amely „politikai értelmet” tud adni a sokaságnak, és a társadalom testét vitális egységbe tudja forrasztani. Ezért van az, hogy a politika ezer részérdekre szakad, és képtelen erőteljes terveket felmutatni, hiszen hiányzik az egy, mely összegyűjtené, és a közjóba felemelné ezeket. Ez az „éjszakára” jellemző.

De ne feledjük azt se, – és ez az újdonság ígérete –, hogy a demokrácia megtisztította a régi értelemben vett társadalompolitikai egyet attól a fajta szakralizációtól, mely eltávolította őt a többi embertől, és ami miatt a társadalmi valóság elvesztette valós tartalmát, hiszen a társadalmi vezető, az egy, kívül rekedt azon. A demokrácia visszaadta az embernek társadalmiságát, s ezzel gazdag kibontakozási lehetőségeket nyitott meg előtte a történelem során.

Az antik kultúrákban az ember vertikálisan képzelte el önmegvalósulását. Indiában az önmegvalósulás azt jelentette például, hogy miután valaki családot alapított, tanult és dolgozott, végül Isten keresésének szentelte magát a magányban. A modern demokrácia evilági jövőt adott az embernek: az időben való fejlődés lehetőségét, mely egy egészen más dolog.

Bizonyos azonban, hogy nem lehet nélkülözni az Egyet.

De az az Egy, amelyre most várunk, az nem lehet egyetlen személy, egyetlen egyén, mert ezzel újra a hatalom szakralizációjának hibájába esnénk. De nem lehet egy kollektív képződmény sem, legyen az párt vagy bármilyen rezsim, hisz a kollektivitás mindig kevesebb, mint az azt alkotó egyének valósága. A kollektívum soha nem ér fel az őt alkotó személyek értékével.

Ennek az Egynek természetesen egy személynek kell lennie, de olyannak, aki minket személlyé tesz, és egyben magába foglal, önmagában Eggyé forraszt. Ez tehát nem lehet más, csak az Ige Személye. Chiara Lubich így mutatja ezt be nekünk: Isten végtelen sok tónussal mondja: szeretet. Mi mindannyian egy-egy Isten által elgondolt tónus vagyunk. Az Ige, aki az Atya ölén van, mivel szeretetből semmivé lett, visszaadja az Atyának a szeretet-Ige végtelen sok tónusát. Mindannyiunkat Önmagaként ad vissza az Atyának, ugyanakkor saját magunkként is. Ez az, amit az Ige örökkön tesz a Szentháromságban, és ezt teszi megtestesülve a világban is.

Ez Jézus közöttünk, akit a mi kölcsönös szeretetünk tesz jelenvalóvá.

Ezért nem félek kimondani, hogy Jézus jelenléte a közösségben a teljes demokrácia megvalósulásának kulcsa.

Az egyén értéke

Gondoljunk arra az erőteljes fejlődésre, amely az individualitás értékelésében bekövetkezett. Ez a szemlélet az egyént nem személyként jeleníti meg – úgy ahogy azt Isten mutatja meg nekünk, olyan lénynek, aki szeret, aki ajándékozza magát –, hanem individuumként, aki falat emel maga körül, amely távol tartja a másikat, mint tőle idegent, gyakran ellenséget, bárki legyen is az.

Sartre, ennek a korszakos sötét éjszakának egyik legjelentősebb hírnöke, ezt mondta: „A másik ember számomra a pokol.” Ezeken a falakon belül az én rabként sínylődik, és hiába próbál kiszabadulni ezer módon – a kábítószer, a féktelen fogyasztás, a szex vagy az erőszak által. Ez az „éjszaka” vonása.

Az is igaz azonban, hogy ez az individualizmus felhívta a figyelmet minden ember megismételhetetlen értékére, és arra, hogy Istennek mindenkiről egyedi és egyszeri terve van. Az archaikus kultúrákban, ide értve a görög-római kultúrkört is, az egyénnek nem volt értéke. Itt azonban az egyén értéket képvisel, Isten tervét hordozza. Meg kell tehát menteni az individuumot.

De hogyan? Ki kell őt vezetni önmagából, és bevezetni Jézus Személyébe, ahol önmagára talál, amennyiben teljesen ajándékozza saját magát és megéli a közösséget a többi individuummal is.

Szent Pál azt mondja a Galatákhoz írt levélben, hogy „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28). A görögben Pál nem a semleges en (egyetlen dolog) szót, hanem az eis (egyetlen személy) kifejezést használja. Vagyis Jézusban egyetlen személy vagytok! Az Ő személye! Ezért az individuumnak meg kell nyílnia, hogy megértse, Jézusban válik személlyé. Jézus az, aki engem személlyé tesz.

Környezet és ökológia

Gondoljunk ezenkívül a természetről alkotott felfogás összezavarodására: már nem úgy tekintünk rá, mint Isten végtelenül gazdag benső világának külső megnyilatkozására. Isten végtelen gazdagság, ezt az egy, és egyben sokféle gazdagságot az ortodox teológiában sokszor nevezik Sophiának. Márpedig a természet nem más, mint Isten végtelen gazdagságának ad extra (kifelé való) megnyilatkozása. Ez az a földi mennyország, amelyet a bűn megronthat bennünk, de el nem törölhet, az a földi mennyország, melynek kapui Jézusban nyíltak meg újra számunkra, mert Benne a természet újra visszanyerte szeplőtelenségét. A földi mennyországot természetesen azért kaptuk, hogy rajta túljutva elérjük az „égi” mennyországot, hiszen a földi mennyország csak átmeneti fázis az égi mennyország eléréséhez.

A természet ma már nem az embert világra hozó és védő meleg anyai öl, nem az a biztos hely, ahová mindannyian gyökeret ereszthetünk (mennyi bizonytalanság van korunkban!); nem az az anyaföld, mely véd minket a biztos cél felé vezető úton, ahol nem fenyeget minket az emberi önkény. A technika napjainkban jellemző használata erőszakot tesz a természeten és ezzel együtt az emberen is, aki így elveszti gyökereit.

De nem felejthetjük el a másik szempontot sem: a természetben rejlő lehetőségek látványos feltárulását, amit a modernség tudományos forradalma hozott. Az antik ember számára a természet zárt ékszerdoboz volt, amit a modern ember kinyitott, és felfedez, kidolgoz minden benne rejlő gazdagságot.

Ezek a lehetőségek, ha helyesen élünk velük, Jézus akarata szerint visszaadhatják a földnek az Édenkert arculatát, jóllehet ekkor is megmarad az az átmeneti állapot, mely a teljességet még el nem ért létet jellemzi.

A természet anyaságát éppen a helyesen felhasznált tudományos gondolkodás tudná méltóan érvényre juttatni.

Jézus azt akarja, hogy újra beköltözzünk a földi mennyországba, bár természetesen ebben az életben mindig lesznek problémák és fájdalmak. Mindez csak akkor valósulhat meg, ha Jézus közöttünk él, ha úgy szeretjük egymást, ahogy ő szeretett minket, és szeret most is. Ez a titka annak, hogy a földi mennyország illatát vigyük a világba. Ezt a földi paradicsomot nem téveszthetjük össze az égi mennyországgal, de nem is tagadhatjuk fontosságát.