A kortárs kultúra válsága 3.

Folytatjuk Giuseppe Zanghí írását, melyben a mai kultúra válságát és annak egy lehetséges értelmezését rája elénk. Az első részben a válság mibenlétéről írt, a másodikban és a mostani részben pedig egyes fogalmak és problémakörök mentén elemzi a válságot és a benne rejlő megújulást.

A tudomány

Gondoljunk most arra, hogy az emberi tudás számtalan, egymással kommunikációra képtelen nyelven szólal meg, és ezért széttöredezik. A filozófus és a fizikus nem értik meg egymást; sőt a filozófián belül az analitikus filozófus és a metafizikus is két külön világ. A kifejezésmódok sokasága között teljesen szem elől tévesztjük az ember egységét. A pszichés betegségek az ember mint egyetlen valóság széttöredezéséből, meghasonlásából származnak. Ha az embereknek megosztott tudást adok, akkor a megosztottságot fogják érezni magukban. Az ember azonban képtelen arra, hogy – ha kétségbeesetten is – de ne törekedjen az „egy”-re: innen származik a belső rossz érzése.

Az ember szem elől tévesztheti saját magát a tudás különféle formáinak labirintusában.

Igaz azonban az is, hogy a tudás fejlődött, új tudományterületek nyíltak meg és mélyültek el. A valóság ilyen szintű ismerete egykor elképzelhetetlen lett volna.

Ki lehet ma képes arra, hogy e tudásokat a régi korok nagy elmeóriásaihoz hasonlóan szintézisbe foglalja?

Csak a köztünk lévő Jézus egyesítheti ezt a sok tudást egy új tudásba: abba a Bölcsességbe, mely minden ismeretek anyja: ez annak az egységnek az alapja, mely az ismereteket önmagukká teszi, és kinyitja őket egy teljes igazság felé. A köztünk lévő Jézus ez a Bölcsesség. Jézus, aki mindannyiunkban jelen van. Különböző Jézusok az egyetlen Jézusban. Idézem Chiara Lubich egy mondatát: „Minden problémát Jézus old meg, de nem a történeti Jézus, vagy a Misztikus Test feje, aki most a Mennyországban van, hanem Jézus-mi, Jézus-én, Jézus-te.”

A szabadság

Gondoljunk végül arra a kifejezetten erős szabadság-érzékre (Pico della Mirandola), melyben lehetőséget láttak arra, hogy az ember azzá váljon ami lenni akar (Sartre). Innen ered a „bűn” fogalmának elvetése, amit úgy értelmeznek, mint a szabadság tagadását. Ezért szörnyű szembesülni a szabadságomnak ellenszegülő „valósággal”: a természet valóságával, a társadalom valóságával, Isten valóságával. A szabadság ekkor a pusztulásba taszítja az embert.

De nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy éppen a szabadságban nyílik meg a Szeretet-Isten és az ember szeretetként való felfedezésének lehetősége, mert Istent és az embert így nem ellentétben látjuk egymással, hanem egyetlen egymásban létezőként, felülmúlva ezzel azt a kívülállást, ami kikezdi a szabadságot.

Az árnyak a fényre utalnak

Árnyakról és fényekről beszéltünk, és egy nagy fény ígéretét sejtettük. Ezért Isten halálának (és az ember halálának) korszakos eseménye, ha az elhagyott, feltámadt és köztünk élő Jézus fényében tekintjük, nem komor elkeseredettséghez, sem az ember ál-felmagasztalásához vezet, hanem éppen egy olyan hatalmas reményre ad okot, amely legalább olyan nagy mint maga a válság.

A nagy ortodox teológus, Bulgakov 1919-ben így írt: „Tételezzük fel, hogy a mai kor lelkét problémák és kétségek sebzik, de szívéből nem fogy ki a hit, és újraéled a remény. Ebben a gyötrő összetettségben talán ott rejlik a vallásosság lehetősége is; talán van ennek az egésznek valamilyen sajátos küldetése, (…) és a mi egész problematikánk (…) nem más, mint annak az árnyéka, Aki érkezik.”

Isten csendjének éjszakáját, mely kultúránkat jellemzi, a Húsvét hajnala követi. (ld. Martini bíboros: „A Szűzanya Nagyszombat napján” című lelkipásztori levelét.) Isten halálát az élő Istennel való találkozás követi.

Már itt van Húsvét hajnala?

Szerintem igen. A róla alkotott különböző elképzeléseken túl már felsejlik Isten valódi arca: Ő végtelenül szerető Atya. Ezért jelenik meg az egyetemes testvériség, egy világméretű civil, sőt politikai társadalom lehetősége.

Szükséges tehát, hogy a válságba jutott világgal megismertessük a Feltámadottat, és az Ő kultúráját. Ezt a döntő kihívást a mai egyház magáénak érzi, de nem mindig tudja, hogy mit tegyen. El kell tehát érnünk, hogy a válságba jutott világ találkozzon a Feltámadottal és az Ő kultúrájával.

Vajon azok a karizmák, melyeket a Szentlélek korunkban életre hív, nem éppen azoknak az angyaloknak a szerepét töltik be, akik hírül adják, hogy Jézus már nincs a sírban? Vajon nem arra ösztönöznek, hogy a világban keressük Őt?

Ebben az összefüggésben Mária Művének karizmája is – a maga egészen különleges módján – segít, hogy túljussunk a válságon. Kultúrájában, ami Krisztusnak a közösségben való jelenléte által születik, már ott van a jövő kultúrája.

Hiszen az eszkaton (végső dolgok) már nem csak a folytonosan távoli, és egyre távolabbra helyezett horizont, s még kevésbé a szív képzeletbeli álma. Az eszkaton bizonyos mértékben már itt van, mert Jézus közöttünk, a Feltámadott itt és most a megvalósult eszkaton. Ennek a feltétele csak annyi, hogy az itt és most-ot az Atya ölén éljük meg, azon a helyen, ahová Ő vezetett be minket. Ez a feltétel.

Ez az egység az Atya ölén, ahol mindenki egyenként Jézus, és együtt egyetlen Jézus, már maga az új kultúra, a felkelő nap. Minél inkább megvalósul ez, annál inkább – hogy Chiara kifejezését használjam – delelőn van a nap, magasról, árnyék nélkül süt.

Ha „egyetlen lélek” vagyunk, vagyis leghitelesebb módon Egyház, akkor a fény szívében vagyunk.

Eggyé vált szíveinkből a fény kisugárzik minden minket körülvevő dologra, és a Bölcsesség vizébe meríti őket. Az egyre sűrűsödő sötétség, amit érzékelünk, olyan mértékben fog kivilágosodni, amilyen mértékben mindent el tudunk árasztani ezzel a fénnyel. Ezt a fényt kell árasztanunk életünk szépségével, hiszen az egység szép; szívünk szeretetével, és értelmünk bölcsességével.