A megváltás gyümölcse

Jézus, amikor feltámadt és a sírnál megjelent az asszonyoknak, azt mondta nekik: „Ne féljetek, menjetek és adjátok hírül testvéreimnek…” (vö. Jn 20,17).

Lám, a döntő pillanatban Jézus végleges nevükön nevezte tanítványait: testvéreinek. Túl a halálon, a dicsőségben ekként határozta meg az emberekkel való kapcsolatát. Akkor is és azóta is így mutatkozik be, testvérként: ő az elsőszülött. Feltámadásával legyőzte a halált és visszaállította a testvériséget. Azért jött a földre, hogy helyreállítsa az Atya apaságát, alászállt a poklokra, hogy legyőzze az ember ellenségét; és íme most bejelenti a gyermekek helyreállított testvériségét, Isten családjáét.

Mindannyian részesültünk a megváltásban, ezért testvérek vagyunk. Ha nem testvérekként viselkedünk, kívül vagyunk a megváltáson.

A mai világot a félelem és az egoizmus uralja, ez a halálos kettős, ami elutasítja a testvériséget. És mi ennek a következménye?

Az emberiség, mint öreg Ádám kiterítve fekszik a műtőasztalon, a reflektorok vakító fényében és vizsgáló tekintetetek kereszttüzében. A beteg számos sebből, friss amputációkból vérzik, karjait alig tudja mozgatni a hevederek szorításában.

A sebekkel és gennyes kelésekkel borított szegény test olyan, mint Krisztusé a kereszten. A vérkeringés lelassul, már-már megszűnik, az üszkösödés megindul, és az élet a halállal küzd. A számtalan vizsgálódás egyetlen eredményre jut:

Az emberiség azért szenved, mert nép és nép, rassz és rassz, osztály és osztály, egyén és egyén között az élet nem áramlik, vagy éppen csak akadozva folyik.

Az élet pedig a gazdaság, a vallás, a tudomány, a technika, a filozófia, a művészet… Azonban a filozófia, a művészet, a technika, a tudomány, az anyagi javak nem áramlanak, ha a szeretet nem ösztönzi őket, nem nyit előttük utat és nem múlja felül a megosztottságot. Ez pedig a vallás feladata, mert az a leplek felfedése (a kinyilatkoztatás). Magának a vallásnak is meg kell azonban szabadulnia: folyamatosan meg kell szabadulnia azoktól a megkövesedésektől, beszűkülésektől és törésektől, melyek a hívők bűnéből létrejöttek.

A javak pedig azért nem úgy, és nem annyira áramlanak, mint kellene, mert az emberek már nem tekintik egymást igazán testvéreknek, inkább idegennek, riválisnak vagy ellenségnek, és ezért nem szeretik egymást.

Azt az embert, aki lökdös minket a villamoson, aki a járdán megvetően, szórakozottan vagy titokzatosan elsiet mellettünk; akit kihasználunk az irodákban, a földeken vagy az igazságszolgáltatás és a pénzvilág palotáiban, nem tekintjük testvérünknek. Konkurensnek, zavaró tényezőnek, szolgának tekintjük: vagy idegennek vagy ellenségnek. Azt az embert, akit azért taszítunk el, mert másik társadalmi osztályhoz vagy más bőrszínhez vagy más valláshoz tartozik, nem tekintjük a mi Atyánk gyermekének, legfeljebb sajnálatra méltó törvénytelen fiúnak. Az az ember, akire rálövünk a háborúban vagy aki miránk lő, nem tűnik testvérünknek: gyilkos bombává válik. A nő, akit saját kéjünk számára adunk-veszünk, nem nővérünkként él: eladó hússá válik, aki kevesebbet ér mint a pénz, amit adunk érte. Ha így nézzük, a társadalmunk lepratelephez vagy börtönhöz hasonlít.

Minden megosztottság, minden egyet nem értés akadály a szeretet áramlásában: a szeretet pedig Isten, és Isten az élet. Ha megáll az élet, beáll a halál.

* * *

Igino Giordaniról bővebben április 18-i írásunkban olvashat.