Családi karácsony az ökumené jegyében

Hogyan alakítottátok ki a saját, családi hagyományaitokat, így, hogy különböző felekezetekhez tartoztok? Nehéz volt egyezségre jutni, vagy könnyen megtaláltátok az összhangot?

Enikő: Mivel mindkettőnk eredeti családjában meghatározó ünnep volt a karácsony, így az ünnep váza elég hasonló. Nálunk gyerekkorunkban kimaradt ugyan a szentesti templomba menetel – ez a konfirmációnk (testvérem és én egyetemre jártunk már) után vált családi szokássá. Viszont a 24-e este meghittsége, gyerekként megélt titokzatossága hasonló volt a családjainkban.

Géza: Nálunk több hitéleti hagyomány van, ezért ezeket beemeltük a közös ünneplésbe. Enikő is vágyott ezekre az ünnepnek tartalmat adó gyakorlatokra, kezdve a mindennapos adventi készülettel. A Szenteste hagyományait is így tudjuk mélyebben megélni a gyerekekkel együtt: a karácsonyfához csengőszóra lehet bemenni, addig az angyalok dolgoznak, az ajándékokat bibliaolvasás és ima után adjuk át egymásnak. Szeretnénk, ha a gyerekek megértenék az ünnep üzenetét, amiben lényeges a csoda, Isten közelsége, amit a nagy angyalforgalom is jelez. Nagylányunk fogalmazta meg egyik évben: „barátnőméknek a szüleik veszik az ajándékokat, de én úgy örülök, hogy nekünk az angyalok hozzák.”

_{A Farkas család a karácsonyfa előtt}

Ildikó: Nem okozott gondot, hogy különböző felekezetekhez tartozunk. Az természetes volt, hogy ha év közben ez nincs is mindig így, az ünnepeken elmegyünk egymás szertartásaira. Ez tudatos döntés volt és a gyerekeket is igyekeztünk bevonni. Kezdetekben csak abból állt, hogy elmentünk a katolikus pásztorjátékra is, meg a református istentiszteleten is részt vettek a gyerekek, ahová általában a nagyszülők vitték őket. Praktikus, mert így az angyaloknak több idejük volt előkészíteni otthon a dolgokat.

Mindketten hoztuk az adventi gyertyagyújtás hagyományát is. Vasárnaponta mindig együtt gyújtjuk meg a koszorún a gyertyát, ez fontos. Az egyetemista nagyfiam például nem tervezte eredetileg, hogy hazajön a hétvégén, de aztán eszébe jutott, hogy advent első vasárnapja lesz és emiatt mégis hazajött.

Laci: Karácsony este, amikor együtt vagyunk otthon, akkor biztos, hogy felolvassuk az Igét, és ebben talán a reformátusoknak az Igéhez való ragaszkodása jelenik meg. Felolvassuk akkor is, ha nagyon jól ismerjük a történetet és már a gyerekek is mindenütt, mindig, minden változatban hallották. Aztán volt, amelyik évben a gyerekek otthon is előadtak egy pásztorjátékot, mert épp ezt a korszakát élték az életüknek, hogy mindent színdarabban adjanak elő, volt, hogy a lányok táncoltak, a fiúk szavaltak, szóval minden évben máshogy alakult. De mindig a Biblia van a középpontban.

_{A Bokor család a nagyszülőkkel}

Hová mentek templomba? Mindenki mindenhol részt vesz?

Enikő: Ebben inkább a praktikum a meghatározó. Mivel 24-én hagyományos pásztorjáték itt a katolikus templomban van, ezért este oda megyünk, a másnapi nagycsaládi összejövetel előtt pedig rendszeresen az evangélikus templomba. Az ökumené szempontjából praktikus az éjféli mise: Géza el tud menni úgy, hogy itthon vagyok a gyerekekkel. Bár fiatalon egy evangélikus csapattal rendszeresen jártunk éjféli misére.

Ildi: Laciéknál a Szenteste nem volt olyan hangsúlyos, mint nálunk. Náluk inkább 25-én az Úrvacsorás Istentisztelet, meg utána a 26-a is. Nálunk viszont a 24-e este volt a legfontosabb. A pásztorjátékra járás például az én családomból jött, és a szentestei együttlét fontossága, meg az éjféli mise katolikus hagyománya, de arra Laci is szívesen eljön. Az is, hogy este játsszunk, az én családomban volt inkább szokás.

Laci: Ez a családi körülményekből is adódott, mert az édesanyám hitoktató volt és rengeteg munkája volt ilyenkor, a gyülekezeti karácsonyon is nagyon aktívan részt vettünk. Persze családi körben is ünnepeltünk, de a gyülekezeti ünneplésen volt nagyobb hangsúly.

Ildi: Tehát 24-én részt veszünk az éjféli misén és utána 25-én vagy inkább 26-án elmegyünk a református templomba, általában otthon Kecskeméten az anyukámmal együtt. Nekem ugyanis az édesanyám is református, én is egy vegyes házasságból származom, csak ezt akkor még a történelmi helyzet miatt nem nagyon lehetett megélni. Anya tulajdonképpen bizonyos szinten áttért katolikussá és nagyon ritkán járt a reformátusokhoz, náluk még másképp volt az esküvő is. Én azt például nagyon sajnálom, hogy gyerekként soha nem tudtunk elmenni a református templomba, őt nem kísértük soha el.

És talán pont ezért fontos nekem, hogy Lacit mi is elkísérjük a református templomba, hogy a gyerekek átéljék azt, hogy a két egyház jelen van a családunkban.

Én gyakorlatilag felnőtt voltam, amikor Lacival együtt kísértük először anyát a református templomba. Tulajdonképpen a Laci vitt el engem, hogy anyát elkísérjük és a keresztanyámat, aki szintén református.

És az étkezési szokások? Főleg, hogy Laci erdélyi…

Ildi: Igen, persze töltött káposzta kontra halászlé, tyúkhúsleves kontra… Igen, megvoltak ezek a különbségek, de megtaláltuk a módját, hogy a nagymama, aki velünk él, elkészíthesse a töltött káposztát, de legyen halászlé is, kalács is. Nyilván nem egyszerre, meg egymással rivalizálva, de elég hosszú a karácsony, meg elég hosszú az advent is. Minden belefér.

Melyik felekezet énekei a meghatározóbbak?

Enikő: Nagyon szeretem az adventi, karácsonyi koráljainkat, szerencsére sok közös énekünk is van. Emellett mindketten magunkénak érezzük a modernebb (“gitáros”) énekeket, így ezeket rendszeresen kérik a gyerekek is.

Ildikó: Nálunk talán a klasszikus katolikus énekek vannak inkább, mert a gyerekek katolikus iskolákba jártak, ott tanulták meg ezeket. De nagyon sok a közös ének és egyébként se vagyunk egy énekes család, örülünk, ha a Cd-vel együtt szépen éneklünk.

A karácsony minden keresztény számára hasonlóan fontos ünnep és a teológiai megközelítésében sincsenek eltérések. Ti hogy látjátok, ez az ünnep inkább erősíti a családi ökumenét vagy inkább kihívást jelent?

Enikő: Ha csak a magunk hagyományait nézzük, valóban lehet felekezeteket eltávolító egy közös ünnep is. Viszont ha kifelé fordulunk, a körülöttünk élők felé, akkor kikristályosodhat az ünnep lényege. A kihívást inkább a világ felé tudnám megfogalmazni, hogy az egyházban nem benne élő ember fel tudja-e ismerni rajtunk keresztül, hogy az Isten közel jön hozzá annyira, hogy emberré lesz.

A közös tanúságtétel tudja csak erősíteni az ökumenét.

Soha nem érzitek azt, hogy nehézséget okoz, hogy nem egy felekezethez tartoztok?

Géza: Amit nem lehet összeilleszteni, az az úrvacsora, illetve szentáldozás, ez számunkra is nehézség. Fájdalomként, hiányként éljük ezt meg. Ami még nincs jelen, azt ne fejezzük ki. És az egyházaink között még nincs meg ez az egység.

Enikő: Ennek súlya, fontossága van, jó, ha ebben is komolyan vesszük a hitünket. Egy imaalkalmon mondták nekünk: addig örüljünk, amíg ez fáj.

Ildi és Laci: Ez mindig igaz, de karácsonykor különösen, amikor a szeretetet is ünnepeljük. Fájdalmas, hogy az asztalközösséget együtt nem élhetjük meg. Mindketten szeretnénk, hogy együtt mehessünk áldozni.

Ennek a fájdalma az ünnepeken élesebben előjön, amikor együtt veszünk részt a szertartáson.

Ott ülsz és nem mész ki, kívülállónak érzed magad… Nem is amiatt, hogy esetleg a többiek mit gondolnak rólad, hogy te csak eljöttél, mint egy tisztességes ateista, aki elkíséri a társát a templomba, hanem az fáj, hogy kívülállónak érzed magad, ott vagy, érted a szertartást, tudod, mi miért van és mégse mehetsz ki. Szóval ez az életmód azért nem egy semleges valami, hogy szuperul megoldjuk, megyünk ide is, oda is.