A plébánián is szentté válhatunk: egy 16 éves lány példája

„Hajlandó lennék az életemet adni azért, hogy a fiatalok megértsék, milyen szép dolog Istent szeretni.” Egy tizenhat éves lány szavai ezek a plébánosához, melyeket később, 1988-ban, II. Szent János Pál hatvanezer fiatalhoz szólva idézett, példaként arra, hogyan ajándékozhatjuk másoknak életünket.

Ez a lány Maria Orsola Bussone, aki 1954. október 2-án született Észak-Olaszországban, egy összetartó és nyugodt családban: Umberto, a kisiparos édesapa, Luigina, a varrónő édesanya és Giorgio, az öccse, akivel egész életében mély lelki kapcsolat fűzte össze.

Ebben a családban indul Maria Orsola keresztény élete, majd középiskolás korában két esemény ad neki új, jelentős lökést.

Az első egy 1966 áprilisában, a plébánosa által tartott lelkigyakorlat volt, mely „Isten dicsőségéről” szólt. Ettől fogva fiatal életének állandó mottójává és ösztönzőjévé vált: „Mindent azért, hogy dicsőséget adjunk Istennek”, még a legapróbb dolgokban is.

Naplójában feljegyzi: „Vasárnap reggel lázasan készülődtem a találkozóra; hirtelen azonban ráébredtem, hogy nem Istenért teszem a dolgokat, ettől fogva arra törekedtem, hogy még az öltözködés és az indulás is Isten dicsőségére szolgáljon.” (1969. 10. 12.)

A másik esemény – szintén a plébános meghívására – a Fokoláre Mozgalom plébániai tagozatának első kongresszusa volt 1967 júniusában. Maria Orsola családjával és a plébániájáról további 44 emberrel vett részt rajta.

A Fokoláre Mozgalom lelkiségének hatása a plébánián személyes és közösségi megújulást hozott, és hozzájárult a II. vatikáni zsinat és a püspökök lelkipásztori iránymutatásainak megvalósításához. Ettől fogva konkrétabb és intenzívebb módon fordulnak más plébániai közösségek, ifjúsági csoportok felé és közös apostoli tevékenységeket indítanak.

„Úgy gondolom, hogy a jövő egyházában a testvéri lelki közösség, az együtt megélt lelkiség meghatározóbb szerepet játszhat, és hogy lassan, de határozottan tovább kell haladnunk ezen az úton.”[1] – Karl Rahner e meglátása világosan kirajzolódik azon az úton, amelyet Maria Orsola, együtt barátaival, bejárt a plébánián. Életszentsége nem lenne magyarázható a plébániai közösségbe való aktív bekapcsolódás nélkül. Az, hogy 13 éves korában találkozott az Egyházban egy új karizmával, egy közösségi lelkiséggel, lehetővé tette számára, hogy mélyebben belemerüljön az evangélium szívébe és megújuljon általa.

Így írt erről: „Nekünk, fiataloknak szükségünk van a plébániai közösségre, méghozzá nagy szükségünk, mert

szükségünk van egy családra, ahol mindenki szereti a másikat és megérti a problémáinkat. Természetesen nem a természetes családról beszélek: egy lelki családról beszélek,

ahol a nehézségeinkre választ kapunk, segítve egymást az Élet Igéjének megélésében és a megfeszített és elhagyott Jézus szeretetében.”

A plébánián ebben a légkörben különböző csoportok jönnek létre azzal a céllal, hogy segítsék egymást az evangélium megélésében és a kölcsönös szeretetben való növekedésben, amely megtapasztalhatóvá teszi Jézus jelenlétét két vagy több, az ő nevében egyesült ember között (vö. Mt 18,20). Ahhoz, hogy ezt az egységet megtapasztaljuk, megfelelő lelki képzésre is szükség van.

„Bele akartam vetni magam a szeretetbe – írja Maria Orsola a naplójában –, és teljesen elfelejteni a minket, lányokat érintő múltbéli ítéleteket és konfliktusokat, azt mondtam: újnak kell látnom őket, mintha soha nem ismertem volna őket, következésképpen nem ismerem sem a hibáikat, sem az erényeiket, csak azt tudom, hogy olyan emberek, akik Istent akarják szeretni.” (1969. 10. 12.)

1968 áprilisában, Rocca di Papa-ban Maria Orsola részt vett a Gen mozgalom (a Fokoláre ifjúsági tagozata) I. Európai Kongresszusán. Chiara Lubich üzenete mélyen megérintette.  Személyes levélben köszönte meg neki és ebben megosztotta vele életprogramját: „Megértettem, hogy az öröm kulcsa a kereszt, az elhagyott Jézus. Tudod, Chiara, én szeretni akarok, szeretni mindig, mindenekelőtt szeretni, anélkül, hogy bármit is várnék, hagyni akarom, hogy Isten úgy használjon, ahogyan ő akarja, és szeretném teljes erőmmel tenni a dolgomat, mert csak ez számít az életben, és hogy minden fiatal tudja, mi az igazi boldogság, és szeresse Istent.”

Jézus szeretetének felfedezése az Atyától való elhagyatottságának megtapasztalásáig olyan egyetemes szemléletet ad neki, amely a tanúságtevésre ösztönzi őt, különösen saját korosztálya előtt. Számára a keresztény ember küldetése, hogy „Istent adja másoknak”, és ezt az életprogramját példamutatással, szavakkal, levelezéssel és a különböző egyházközségi tevékenységeken keresztül valósítja meg.

Az evangélium továbbadásában nagy szerepet játszik az együttes, amelynek Maria Orsola a szólistája. Barátnőjének, Mariának írja: „Mi az együttessel továbbra is különböző helyeken lépünk fel, hogy elvigyük, átadjuk másoknak felfedezésünket, hogy Isten a Szeretet.” (1969. 4. 10.)

Maria Orsola hétköznapi lány, szereti a zenét, a sportot, a tengert, a hegyeket, a barátokat, szerelmes lesz, vannak szomorú pillanatai, dühös lesz, elesik, de az Istennel való barátság mindig segít neki, hogy ne adja fel, és új lendülettel álljon fel.

Barátnőjének, Enricának írta: „Persze nehéz újrakezdeni, de elég, ha egy kicsit hiszünk Isten szeretetében, vagyis abban a szeretetben, amelyet Isten folyamatosan érez irántunk. Mert még ha hibázunk is, még ha napokig nem szeretjük is Istent, még ha gyávák, kicsinyes teremtmények is vagyunk, Isten rendkívüli módon szeret minket.” (1970. 4. 5.)

„De újrakezdek” – ezt mondta 1970. július 10-én késő délután a plébánia nyári táborában. Rájött ugyanis, hogy nem szeretett eléggé. Néhány órával később egy meghibásodott hajszárító miatt halálos áramütés érte. 16 éves volt.

1996 májusában kezdődött boldoggá avatásának egyházmegyei szakasza. Ebből az alkalomból a torinói érsek, Saldarini bíboros méltatta Maria Orsola modernségét, normalitását, hűségét és örömteli példamutatását, és többek között kijelentette:

„Ha boldoggá nyilvánítják, a plébánián megélt életszentségre lesz példa, és ez, azt hiszem, különösen korunk számára fontos.” 19 évvel később, 2015. március 18-án Ferenc pápa tiszteletreméltóvá nyilvánította.

Maria Orsola élete tanúskodik arról, hogy egy olyan plébánián, amelyet erős lelkiség éltet, szentté lehet válni. Öröksége nem csak egykori társaiban élő, hanem ma is sokak szívében ott él, és generációkon átívelően egyesíti a felnőtteket és a fiatalokat, akik hozzá hasonlóan akarnak élni.

„Maria Orsola példáját követni egyszerre könnyű és kihívás. A táborban azon az utolsó nyáron kempingágya mellett találtunk egy feljegyzést. Három pont, három lépés a Mennyország felé:

1. Lásd meg Jézust másokban,

2. Add Istent másoknak,

3. Tedd Isten akaratát.

Ez nem egy végrendelet, ez egy útiterv a Mennyországba jutáshoz.”

A cikket az Ekklesia Magazin 22. (2024/1) számából fordítottuk.

_{1. K. Rahner: A lelkiség elemei a jövő egyházában. In. A lelkiség problémái és kilátásai. Szerk: T. Goffi–B. Secondin, Queriniana, Brescia 1983, pp. 440–441.
2.  Gianni Bianco: Evviva la vita. San Paolo, Torino, 2006. p. 193.}