Éreztessük az időseinkkel: „Nem hagylak el”

A nagyszülők és idősek 2024. július 28-án tartott világnapjának Ferenc pápa a magányosság témáját választotta, és mottójául a 71. zsoltár egy sorát jelölte meg. „Ne hagyj el öregkoromban” (vö. Zsolt 71,9). Mielőtt a pápa üzenetét elolvastam, néhányszor végigolvastam a zsoltárt, amiből idézett. Javaslom, kezdjük ebben a rövid lelki heti indítóban is azzal, hogy belemerülünk az együttsóhajtásba ezzel a rendkívüli emberséggel átitatott ősi imával, melyben feltárul az ókori szerző évtizedek során megérlelt kapcsolata Istennel. Szavaiban egyszerre van jelen az őszinte kitárulkozás, a bizalommal teli ráhagyatkozás és a dicsőítés:

Hozzád menekülök, Uram, ne szégyenüljek meg soha! 

Ments meg, szabadíts meg irgalmasan! Fordítsd felém füledet, és segíts meg! 

Légy erős kősziklám, ahova mindig mehetek, melyet segítségemre rendeltél, mert te vagy az én sziklaváram. (…)

Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta. 

Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen. 

Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam. 

Szám dicséreteddel van tele, dicsőítlek mindennap. 

Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el! 

Mert ellenségeim azt mondják rólam, akik életemre törnek, így tanácskoznak: 

Elhagyta őt Isten, üldözzétek, fogjátok meg, mert nincs, aki megmentse! 

Ó Isten, ne légy távol tőlem, Istenem, siess segítségemre! (…)

Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat. 

Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat,

 nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. 

Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez.

Van-e hozzád hasonló, Istenem? 

Sok nyomorúságot és bajt láttattál velem,

de újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is újra fölhozol engem. 

Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz, és megvigasztalsz. 

Én is magasztallak hárfával, hűségedért, Istenem!

Lantot pengetve éneklek neked, Izráel Szentje! 

Ujjong az ajkam, ha tenéked zenghet, lelkem is, amelyet megváltottál. (…)

A zsoltáros tapasztalata, hogy Isten „sok nyomorúságot és bajt láttatott vele”, és költői énekével saját magában is erősíti a bizonyosságot, hogy az Úr nem hagyja el, sőt, újra és újra megeleveníti őt, hűséges hozzá. Fáj neki, hogy mások a bajban és a magára maradottságában – magányában – azt látják, hogy az Isten is elhagyta, de Ő mintha magát akarná meggyőzni, hogy tudja, ez nem igaz, és Istenhez fordul, fohászkodik segítségért. Visszatérő motívum e zsoltárban a dicsőítés, a magasztalás, hisz Izrael Szentje „hatalmas dolgokat vitt véghez” népének történetében, és az ő személyes életében is, születése óta.

Ferenc pápa is emlékeztet az idei világnapra írt üzenetében arra, hogy Isten mindig mellettünk marad, és idézi az Új- és Ószövetség erről szóló sorait. Íme néhány részlet az argentin származású egyházfőtől, aki maga is egy küzdelmekkel, felelősséggel teljes élet 88. életévében jár, és emberek százai mellé szegődött lelkipásztorként:

»Isten nem hagyja el gyermekeit, soha! Akkor sem, amikor életkorunk előrehalad, és erőnk megfogyatkozik, amikor hajunk megőszül, és társadalmi szerepünk csökken, amikor életünk kevésbé termékennyé válik, s akár hasztalannak is tűnhet. Ő nem a külsőt nézi (vö. 1Sám 16,7), és nem átall olyanokat választani, akik sokak szemében jelentéktelenek. Egyetlen követ sem vet el, sőt, a „legrégebbiek” adják azt a biztos alapot, amelyre az „új” kövek támaszkodhatnak, hogy együtt építsék a lelki házat (vö. 1Pét 2,5).

Az egész Szentírás az Úr hűséges szeretetének elbeszélése, amelyből egy vigasztaló bizonyosság válik nyilvánvalóvá:

Isten folyton megmutatja nekünk irgalmát, mindig, az élet minden szakaszában, minden körülmények között, még árulásainkban is.

A zsoltárok tele vannak az emberi szív ámulatával Istenen, aki elégtelenségünk ellenére is gondunkat viseli (vö. Zsolt 144,3–4). A zsoltárok biztosítanak bennünket arról, hogy Isten az anyaméhtől kezdve szövi életünket (vö. Zsolt 139,13), és hogy az alvilágban sem hagyja el (vö. Zsolt 16,10). Így biztosak lehetünk abban, hogy öregkorunkban is közel lesz hozzánk, annál is inkább, mert a Bibliában az öregkor elérése az áldás jele.

A zsoltárokban azonban ezt a fájdalmas könyörgést is megtaláljuk: „Ne vess el öregkoromban” (Zsolt 71,9). Erős, igen kemény megfogalmazás. Jézus rendkívüli szenvedését juttatja eszünkbe, aki így kiáltott fel a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) A Bibliában tehát ott találjuk annak bizonyosságát, hogy Isten közel van az élet minden szakaszában, ugyanakkor az elhagyatottságtól való félelmet is, különösen öregkorban és fájdalom idején. Ez nem ellentmondás. Ha körülnézünk, könnyen meggyőződhetünk arról, hogy ezek a kijelentések több mint nyilvánvaló valóságot tükröznek. A magány igen gyakran keserű társa életünknek, az idősek és nagyszülők életének. Buenos Aires-i püspökként sokszor ellátogattam az idősek otthonába, és láthattam, milyen ritkán látogatják meg az ott lakó embereket: egyesek hosszú hónapok óta nem látták szeretteiket. (…)

Ha belegondolunk, az öregekkel szemben megfogalmazott vád, hogy tudniillik „ellopják a jövőt a fiataloktól”, ma mindenhol erősen jelen van… Például ma már széles körben elterjedt az a nézet, hogy az idősek a fiatalokra terhelik az általuk igényelt gondozás költségeit, s ily módon forrásokat vonnak el az ország fejlődésétől s így a fiataloktól. Ez a valóság torz felfogása. (…)

A generációk közötti ellentét a megtévesztés és a szembeállítás kultúrájának mérgezett gyümölcse.

A fiatalok és az idősek szembeállítása elfogadhatatlan manipuláció: „Az életkorok egysége forog kockán, vagyis az a valódi viszonyítási pont, amely az emberi életnek a maga teljességében történő megértéséhez és értékeléséhez szükséges.” (Katekézis, 2022. február 23.)

A fentebb idézett zsoltár – melyben az ember azért könyörög, hogy Isten ne hagyja magára öregkorában – egy olyan összeesküvésről beszél, amely az idősek élete köré szövődik. Túlzónak tűnhetnek ezek a szavak, de érthetővé válnak, ha figyelembe vesszük, hogy az idősek magánya és eltaszítása nem véletlen és nem elkerülhetetlen, hanem olyan – politikai, gazdasági, társadalmi és személyes – döntések eredménye, amelyek nem ismerik el minden egyes ember végtelen méltóságát „a körülményektől függetlenül, bármilyen állapotban vagy helyzetben legyen is” (Dignitas infinita nyilatkozat, 1). Ez akkor történik meg, amikor mindenkinek elvész az értéke, és az emberek csak költséggé, egyes esetekben túlságosan magas költséggé válnak.

Ami még rosszabb, hogy gyakran maguk az idősek is alávetik magukat ennek a mentalitásnak, tehernek tekintik magukat, és ők maguk kívánnak félrehúzódni.

(…) A magány és a leselejtezés visszatérő elemeivé váltak annak a közegnek, amelyben élünk. Ezeknek többféle gyökerük van: egyes esetekben programozott kirekesztésnek, egyfajta szomorú „társadalmi összeesküvésnek” az eredménye; más esetekben sajnos az egyén saját döntéséről van szó. Megint máskor úgy szenvedjük el őket, hogy úgy teszünk, mintha önálló döntésünkről lenne szó. Egyre inkább „elvesztettük a testvériség ízét” (Fratelli tutti enciklika, 33), és már az is nehezünkre esik, hogy valami mást képzeljünk el.

Sok idős embernél láthatjuk azt a lemondó csüggedést, amelyről Rut könyve szól, amikor elbeszéli az idős Noémi történetét, aki férje és gyermekei halála után arra biztatja két menyét, Orpát és Rutot, hogy térjenek vissza saját hazájukba és otthonukba (vö. Rut 1,8). (…) A bibliai elbeszélés két különböző választási lehetőséget mutat be Rut kérésével s így az öregséggel szemben. Az egyik meny, Orpa, aki szintén szereti Noémit, szeretettel megcsókolja, de elfogadja a számára is egyetlen lehetséges megoldásnak tűnő döntést, és elindul a maga útján.

Rut viszont nem szakad el Noémitől, és meglepő szavakkal fordul hozzá: „Ne kényszeríts, hogy elhagyjalak” (Rut 1,16). Rut arra tanít mindannyiunkat – akik hozzászoktunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a magány elkerülhetetlen végzet –, hogy

a „Ne hagyj el!” kérésre lehet azt válaszolni, hogy „Nem hagylak el!”

Rut úgy döntött, hogy közel marad Noémihez, és áldást nyert: boldog házasságot, utódot, földet. Ez mindig és mindenkire igaz: ha közel vagyunk az idősekhez, és elismerjük a családban, a társadalomban és az Egyházban betöltött pótolhatatlan szerepüket, mi is sok ajándékot, sok kegyelmet, sok áldást kapunk!

Ezen a nekik szentelt negyedik világnapon fejezzük ki gyengéd szeretetünket a nagyszülők és az idősek iránt családjainkban, látogassuk meg a csüggedőket, akik már nem reménykednek abban, hogy lehetséges másfajta jövő! A leselejtezéshez és magányhoz vezető önző magatartással állítsuk szembe annak az embernek a nyitott szívét és örömteli arcát, akinek van bátorsága kimondani: „Nem hagylak el!”, és elindulni egy másfajta úton!«

Eddig Ferenc pápa sorai. A bennünket körülvevő társadalom gazdaságosságra, hatékonyságra, és a fiatalsággal járó szépség- és egészségeszmékre alapoz. Fontos tehát újra és újra ráállítanunk lelkünk iránytűjét az emberi méltóság abszolútságára. Legyen szó magunkról vagy más emberről, beteg, fogyatékossággal élő, idős vagy szenvedő személyről, mindenki egyformán becses. Amit még ezen kívül közeli és tágabb kapcsolatainkban egyaránt megtehetünk, hogy mi is ezt fejezzük ki tetteinkkel: „Nem hagylak el!” , és elkísérjük egymást az élet változó helyzeteinek vizein. Erre segíthetnek a 71. zsoltár szavai és Bergoglio pápa gondolatai is.