A szerzetesi élet kinyit és nem bezár

Olvasási idő: 10 perc

Krisztivel/ Teréz nővérrel a gimnáziumban találkoztunk és azóta is nagyon jó barátnőm. Mindig is életvidám, nyitott volt és benne volt a kalandokban. Ahogy követem az életét, nem változott ez az oldala semmit. Beszélgetésünk elején körbe mutatja a szobáját: tele van kedves, saját készítésű tárggyal, emlékkel. Sugárzik belőle a melegség.

Mesélnél arról, hogy honnan jössz, milyen családból? 

Budapesten nőttem fel, egy vallásos családban. A szüleim előttünk jártal  a hitben a saját példájukkal. Együtt mentünk a templomba, aktív szerepet vállaltunk az egyházközség életében. Heten vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb.

_{Teréz nővér a családja körében}

Különleges családod van, hárman is szerzetesek lettetek! 

Igen. Az egyik öcsémnek két hónapja volt az örökfogadalma a szaléziaknál. Egy másik testvérem már évek óta szalézi szerzetes.  Nagyon nagy ajándék, hogy így még jobban tudunk egymáshoz kapcsolódni. Egyfelől, hogy vérszerinti testvérek vagyunk, másfelől, hogy hasonló életformát élünk, és erről is tudunk mélyebben osztozni és beszélgetni. Ez támogat és hordoz. De igazából azt hiszem, hogy ez igaz a többi testvéremre is: támaszai vagyunk egymásnak, imádkozni is szoktunk egymásért, és ez nagy erőt ad. A szüleink a mai napig mögöttünk állnak, imádkoznak értünk minden nap. Egyre jobban látom, hogy ez egyáltalán nem természetes és nem magától értetődő, a környezetemben ezt nem mondhatja el mindenki magáról.

Ez a kapott ajándék arra hív meg, hogy tudatosan továbbadjam: tudjak másokat támogatni a szeretettemmel és imáimmal.

Gimiben egy időben én is gondolkoztam szerzetességen, te akkor egyértelműen tudtad, hogy családot szeretnél. Érdekes, hogy végül a fordítottja lett.

Igen, én valóban nem gondoltam, hogy szerzetes leszek. De arra emlékszem, hogy voltak olyan időszakaim, amikor gyakorlatoztam, hogy egyébként, hogy ha az Isten szerzetesnek hívna, akkor tudnék-e igent mondani neki.Tudtam, hogyha erre meghívást kap valaki, akkor úgy lesz a legboldogabb, hogyha ő azt az utat járja. De nem éreztem akkor, hogy ez lenne az utam.

És ha jól emlékszem, az Egerszalóki Ifjúsági Találkozón jött a hívás, ott ért téged egy különleges élmény. Elmeséled?

Utólag visszatekintve elég jól látom, hogy ezt , megelőzték más események. Például egyszer egy előadáson nagyon szíven ütött egy hétköznapi mondat: „hiába lép valaki jobbra kettőt, ha utána balra hármat”. Mert bár valóban ezt kommunikáltam, meg ezt is éltem meg, hogy én mindenképpen családos életre vágyok, mégis, mintha valami kiskapu nyitva lett volna előttem folyamatosan. Úgy éreztem, hogy döntést kell hoznom. Mivel egyértelmű volt, hogy az megy szerzetesnek, akit az Isten szerzetesnek hív, én pedig nem érzem ezt,  akkor teljes nyugalommal és békével induljak el a családos úton. Így aztán elkezdtem azért imádkozni, hogy megtaláljam azt a fiút az életemben, aki aztán a férjem lesz, meg a gyermekeim édesapja.

Arra az Egerszalóki Ifjúsági Találkozóra is így érkeztem. Emlékszem, hogy fel kellett írni, egy papírra az első kis csoportos beszélgetésen, hogy mit vársz a találkozótól.. Én azt írtam, hogy hátha az Isten itt készíti nekem „azt” a fiút, itt találkozok a nagy „Ő”-vel. Becsületességet, korrektséget és őszinte keresést éltem át az Istennel. És éppen egy ilyen állapotban azt ismertem fel, hogy az Isten engem szerzetesnek hív, méghozzá egy egyszerű találkozásból. Összefutottam valakivel, aki korábbról ismert engem, ráadásul azt is tudta rólam, hogy családos életre készülök, és ahogy kérdezgetett, azt éreztem, hogy visszatükrözi nekem azt, ami bennem van.

És ahogy ebbe a tükörbe belenéztem a legmélyén azt láttam, hogy az én legnagyobb vágyaim mégis arra irányulnak, hogy szerzetesként szolgáljam az Istent.

Először persze teljesen lefagytam, meg nem értettem, hogy most mi van. Bementem a templomba, hogy akkor ezt beszéljük meg az Istennel, hogy mit akar, mert ezt egy nagyon határozott meghívás élménynek éreztem. Csak azt kérdeztem tőle a csendben, hogy biztos-e, nehogy valami félreértés kerüljön a dologba, és nagyon megható, hogy ott a templomban, a szívem csendjében ezt az egy szavas választ hallottam, hogy „Biztos!”. Megismételtem jó néhányszor ezt az egyszerű kérdést, és mindannyiszor egy belső hangon nagy szelídséggel, de mégis határozottsággal hallottam ezt a választ. Azt is egyértelműen kiéreztem belőle, hogy Isten szabadon hagy. És amikor már eleget kérdeztem őt, akkor válaszoltam neki, hogy rálépek erre az útra, amin azóta is vagyok és látom, ahogy szépen kibontakozik.

Nahát, de szép, ahogy Isten ismerve téged tényleg személyre szabottan tudott hozzád szólni és várni a válaszodra!

Ebben a tükrös képben nekem benne van még az is, hogy ha belenézek akkor látom azt, amit korábban is láttam, például ott van a tükör felszínén ugyanúgy a családi életre irányuló vágyam, az nem tűnt el, de a tükör mélyén látszik egy még erősebb vágy. Ebben a mélységben Isten hívása és az én legmélyebb vágyam ugyanaz.

Ha már a családi élet szóba került. Nem volt olyan, amikor elbizonytalanodtál a hivatásodban? Például amikor sorra házasodtak a barátnőid és gyerekeket szültek?

Ezzel kapcsolatos konkrét nehézséggel nem találkoztam. Utólag úgy látom, hogy az Isten, mintha megajándékozott volna több mindennel abból, ami  anyaként az osztályrészem lehetett volna. Például, hogy a kisebb testvéreimmel már tizenévesként foglalkoztam, és nagyon szerettem velük lenni és gondoskodni róluk a pótanyukájukként. Nyilvánvalóan teljesen más, amikor ezt az ember anyaként teszi, és együtt él a házastársával. Mégis sok hasonló élmény bepótol bennem hiányokat. És tisztában vagyok vele, hogy lehetnek még nehéz pillanatok.

Amikor nálunk vagy, akkor hihetetlen az, ahogy ösztönösen, pár másodperc alatt kapcsolódsz a kisgyerekeinkhez, és egyből egy nyelvet beszéltek! És hogy alakult tovább ez a hivatás benned? Miért pont a Szent Ferenc Kisnővéreit választottad?

Először nem tudtam merre-hogyan tovább. Nem volt kedvem az összes nyíltnapra elmenni, mert attól tartottam, hogy mi van, ha pont arra nem jutok el, ahol a helyem lenne. Azt viszont éreztem, hogy még ott a találkozón valakivel meg kell osztanom ezt az élményemet. Nagy nehezen odamentem egy nővérhez beszélgetni. Olyan különös, mert

azt tanácsolta, hogy nyugodtan hallgassak az érzéseimre, azzal kapcsolatban, hogy melyik közösséghez menjek

(pedig nem is beszéltem még neki arról, hogy ezen gondolkozom). Az első gondolatom  a Szent Ferenc Kisnővérei voltak, velük már több ponton találkoztam az életem során. Több apró dolog megerősítette bennem ezt a döntést, így nem gondolkoztam sokáig, még azon a nyáron megírtam nekik a felvételi kérelmemet. Azt a választ kaptam, hogy csak egy év múlva vesznek fel, amit elsőre nehéz volt elfogadni, de utólag látom, hogy jó volt az az egy év: lezárni azt, amit épp csináltam és a környezetemnek is volt ideje megérteni, elfogadni így a dolgot.

_{Teréz nővér a nővértársaival}

Ti tartotok időnként hivatástisztázó nyílt napot. Hogyan zajlanak ezek?

Van egynapos nyíltnap és három napos hivatástisztázó lelkigyakorlat is. Akik eljönnek egy ilyen programra, találkoznak egymással, velünk, meg természetesen az Istennel is. Lehetőség van ilyenkor arra, hogy kérdezzenek, beszélgessünk arról, ami érdekli őket. Egy ilyen napon  velünk imádkoznak, együtt eszünk, belenézhetnek az életünkbe. Ez egy jó találkozási felület. Iyenkor még teljesen szabadok. Lehet, hogy valaki eljön egyszer, és utána soha többet, ez is teljesen oké.

Október 5-én lesz az örökfogadalmad. Nekem nagyon tetszik, hogy még lánybúcsúd is volt előtte!

Így van, de ennek nincs hagyománya nálunk. A barátaim, akik időközben férjhez mentek, már évek óta kérdezgetik, hogy csináljanak-e nekem is majd lánybúcsút. Az elején nem tudtam ezzel mit kezdeni, aztán rájöttem, hogy ez arról is szól, hogy amikor valaki elköteleződik, az egy nagy és fontos lépés az életében és van annak tere, hogy a barátnői ott állnak vele és kifejezik a támogatásukat. Azelőtt is ott voltak, ezután is ott lesznek. Számomra erről szólt ez a program, és megható volt, hogy ilyen barátaim vannak.

Honnan érezted és mikor, hogy kész vagy az örökfogadalomra?

Az utam a közösségnél úgy alakult, ahogy annak rendje van: egy jelölt időszakkal kezdődött, aztán jött a próbaidőszak, a noviciátus, aztán következtek a fogadalmas évek. Ezek nálunk mindig csak 1 évre szólnak, ami után szabadon lehet újra dönteni. Én már több fogadalmas éven is túl vagyok, azt gondolom, ismerem a közösségemet, nagy meglepetésre már nem számítok, viszont igaz az, hogy az élet mindig tartogat újabb és újabb helyzeteket. Az is lehet, hogy egyszer majd olyan valaki lesz az előljárom, akit most még nem is ismerek, mert majd csak pár év múlva fog belépni a közösségbe. Én így is vállalom ezt a fogadalmat. Valami nagy szépség van számomra ebben, mert

arra irányítja a figyelmemet, hogy ne az emberi részére helyezzem a hangsúlyt, hanem az istenire. Egyedül az Isten miatt jöttem ide, utána kerestem, hogy melyik közösségbe. Nekem Ő az út az életemben, és Őmiatta tudom ezt a döntést meghozni.

Képzeld el, hogy Jézus hogyan gondoskodik rólam, meg a kapcsolatunkról, hogy pont az örökfogadalmam utáni héten várják a Szent év kapcsán a szerzeteseket Rómába. Ezt sem én rendeztem így.  Sokszor élem meg, hogy Jézus meglep, megajándékoz valamivel.

_{Közös zenélés}

Mi segít, hogy ne gyepesedj be, hogy rugalmas maradj és fiatalos lelkületű?

Azt hiszem, hogy pont  a közösségi élet. Ahogy a papokat, minket is egyik házból a másik házba helyeznek időről időre. Néha ezekkel a nővérekkel élünk együtt, néha azokkal. Ez folyamatos rugalmasságot igényel: új környezethez, új nővértársakhoz, vagy éppen másfajta feladathoz kell alkalmazkodni. Engem ez abban segít, hogy mindig visszatérjek a lényeghez, a figyelmemet mindig visszairányítsam Istenre, aki mindennek a kiinduló pontja, és vele találjam meg a kapcsolódást újra és újra, és  ebből fakadjon az életem.

Ahogy az én kapcsolatom minél stabilabb Istennel, mindinkább rátámaszkodom, annál inkább tud gyümölcsöző lenni az életem.

Mi egyébként meg is fogalmazzuk: a mi karizmánk a szemlélődésből és a testvériségből fakadó evangelizáció.

Szerinted mi segít a mai kaotikus világban megmaradni a helyes úton? 

Az Istennel való személyes kapcsolat kell, hogy az alapja legyen az életünknek, hogyha stabilitásra és hitelességre vágyunk. Nagyon sokféle hatás ér mindannyiunkat, és ezek között nem mindig könnyű eligazodni. De az, hogy én az Istennel való személyes kapcsolatot hangsúlyozom, az nem jelenti azt, hogy csökkentené bizonyos vallásgyakorlatok, vagy egyházhoz való tartozás értékességét számomra, inkább csak azt gondolom, hogy pusztán ez utóbbiak nem tudnak megtartani. Hiszen minden vallásgyakorlat, ahogy kialakult, az mind az Istennel való kapcsolatból született, és ezért oda kell, hogy visszavezessen, és arra kell, hogy irányítson. Ha ez nem történik meg, akkor szerintem szinte szükségszerűen egy idő után kiüresedik és nem tölti be a funkcióját.

Mit javasolsz annak, aki keresi Istent, vagy nincs vele élő kapcsolata?

Nem tudom, hogy milyen egy élő Istenkapcsolat és milyen az, amikor nem élő. Vajon ki mit ért ezek alatt?

Én hiszem, hogy az Isten létezik, és azt is, hogy mindenki, kivétel nélkül, az ő szeretete miatt létezik. Tehát, a vele való kapcsolat az ő részéről adott, a mi részünkről meg gyakorlatilag bármikor elérhető lehetőség.

Az, hogy ezt mikor és hogyan érezzük meg, vagy miből tapasztaljuk meg, az egy másik kérdés, de hogy az Isten létezik, és hogy az ő szeretetéből vagyunk mi, ezt olyan alapnak tekinthetjük,  amire építkezhetünk, akkor is, hogyha a nehézségek között nem érezzük az ő közelségét. Ettől nem szabad megijedni. Most eszembe jut  a tanpélda, hogy valaki visszatekint az életére, és lábnyomokat lát, és pont azt látja, hogy ahol a legnehezebb volt az élete, ott csak egy lábnyom van, egyébként meg kettő, mintha ketten sétálnának és azt mondja, hogy „Istenem, hát pont abban a nehéz időszakban elhagytál? Hol vannak a te lábnyomaid?”. Azt a választ kapja erre, hogy „Felemeltelek és az ölemben hordoztalak.”

Apró pici gyakorlatnak azt javaslom, hogy csak egy rövid mondatot mondjak minden este, amivel megszólítom az Istent, akkor is, hogyha érzem, hogy ott van, és válaszol, de akkor is, hogyha egyáltalán semmilyen kapcsolódást nem érzek. De ha tudom, hogy van, akkor szólítsam meg. És ebben legyek kitartó, és mindig figyeljek, mert szerintem egyszer válaszolni fog. Erről is eszembe jut egy történet: egy ember bemegy az orvoshoz, elsorolja a problémáit, és utána ahelyett, hogy meghallgatná, mit válaszol rá az orvos, kimegy. Szóval, ha minden nap azt mondom, hogy ma este is elmondtam, de nem hallottam semmit, ma este is elmondtam, de megint nem szólsz és tudom, hogy holnap este se fogsz szólni, így nem megy. Muszáj teret, időt adni az Istennek, hogy beléphessen az életembe!