A sebezhetőségben rejlő erő

Olvasási idő: 6 perc

Többször is feltettem magamnak a kérdést: miért mindig „a másik a hibás”? És ha elrontunk valamit, miért érezzük a késztetést, hogy magyarázkodjunk? A „törékenység”, és talán még inkább a „sebezhetőség” szavak elkerülhetetlenül a gyengeség, az alacsonyabb rendűség, a kényelmetlenség, a kockázat, sőt a veszély fogalmát idézik fel bennünk.

A sebezhetőséget úgy lehetne definiálni, mint „valaminek kitett érzékenység”. A francia vulnaribilité a latinból származik, ahol „megsebezhetőt” jelent. Első lélegzetvételünktől kezdve küzdenünk kell, hogy erősek legyünk. Az újszülött osztályon végzett munkám során^[1] nap mint nap láthatom, hogy valóban a legerősebbek maradnak életben. Az életre vagyunk teremtve. De milyen erőre van szükségünk?

A minket körülvevő társadalom is nagy hatással van ránk. Teljesítményre, versenyképességre, perfekcionizmusra ösztönöz. A gazdasági élet és az intézmények is a sebezhetetlenségen alapulnak.

Az ember sebeit és törékenységét megmutatni alkalmatlanságnak, hatékonysághiánynak számít, és bírálatot von maga után.

Ugyanez vonatkozik a magánéletre is: sikeresnek kell lenni, mindig jó formában kell lenni, nem szabad elfáradni, nem szabad sírni (főleg a férfiaknak), nem szabad megöregedni…  Megfigyelhető, hogy a beszélgetések során spontán szeretünk mesélni arról, amit elcégeztünk, a teljesítményeinkről. Ennek a hamis identitásnak az illúziójával támogatjuk meg az önbizalmunkat. Pedig igazi törékenységünk nem annyira a korunk, az egészségünk, az, amit mások miatt elszenvedünk… igazi törékenységünk az, hogy nehezen tudjuk ezeket megélni.

Tagadhatatlan, hogy a törékenység mindannyiunkat érint. Emberi természetünk miatt tökéletlen lények vagyunk. De vajon ez tényleg csak negatívum? A sebezhetőség, bár egyrészt „szenvedés”, másrészt csodálatos lehetőség is: lehetőség arra, hogy megnyíljunk, hogy őszinték legyünk önmagunkkal és másokkal az ítélkezéstől vagy az elutasítástól való félelem nélkül. Természetesen van jó és rossz sebezhetőség, ami attól függ, hogy milyen szándékkal tárjuk fel sebezhetőségünket mások előtt. A jó sebezhetőség az, amikor – feltétlenül jóindulatú emberek társaságában – meg tudunk nyílni, és merünk önmagunk lenni, megmutatni magunkat, beszélni és a szükségleteinkről, érzéseinkről, tapasztalatainkról, ugyanakkor a gyengeségeinkről és sebeitekről is. Igen, bátorság kell ahhoz, hogy meg merjük mutatni sebezhetőségünket. Brené Brown, a Houstoni Egyetem humán- és társadalomtudományi kutatója így írt: „A sebezhetőség bátorság arra, hogy tökéletlenek legyünk”, és még: „A sebezhetőség a bátorság legpontosabb mércéje.”

_{A cikk szerzője édesapjával Brüsszelben 2025 novemberében}

Emlékszem, hogy tinédzserkoromban egy világifjúsági napon mélyen megérintettek II. János Pál pápa híres szavai, amelyeket erővel intézett hozzánk: „Ne féljetek!”. A félelem kulcsszó: fel kell ismernünk, tudatosítani, és megvizsgálni az Úrral. Félünk. De mitől? A másik tekintetétől, az elutasítástól, a szenvedéstől, az elhagyatottságtól, attól, hogy nem szeretnek minket.

Tegyük hát fel a kérdést magunknak: hogyan élhetjük meg jobban saját sebezhetőségünket, és hogyan segíthetjük ebben egymást is?

Először is meg kell találnunk, miben vagyunk törékenyek, és ezt elfogadni.

Ferenc pápa egy 2020 februárjában tartott általános kihallgatáson azt mondta:

„Az életben az egyik legnehezebb dolog beismerni saját sebezhetőségünket”. Majd humorral hozzátette: „Nincs olyan smink, amivel el lehetne fedni. […] Mindenki jól tudja magáról, hogy bármennyire is igyekszik, alapvetően mindig hiányos és sebezhető marad. Nincs rá módszer, hogy ezt a sebezhetőséget elrejtsük. Belül mindannyian sebezhetőek vagyunk. De meg kell találnunk, hol, miben.”

A pszichológia sok jó tanácsot adhat nekünk saját sebezhetőségünk elfogadásához, például: fogadjuk el érzelmeinket anélkül, hogy elnyomnánk vagy kontrollálnánk őket, adjunk fel a tökéletességre való törekvést, és fogadjuk el, hogy normális bizonytalannak lenni, nem tudni mindenre a választ, hibázni. Hogy jó megtanulni kifejezni az igényeinket, nem abszolút azonosulni mások véleményével, elfogadni, hogy megsérülhetünk vagy elítélhetnek minket, és szeretni önmagunkat…

A keresztény számára a sebezhetővé válás azt jelenti: elfogadja gyengeségeit és sebeit, és engedi, hogy Isten átjárhassa és alakíthassa ezeket. A 139. zsoltár 1-2. verse így szól: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, hogy ülök-e vagy állok. Gondolataimat látod messziről”. 

Egy ifjúsági hétvégén egyik nap tartottunk egy gyakorlatot, amit felnőtteknek is ajánlok, még ha több élettapasztalatunk is van, mint a fiataloknak: egy este álljanak meg, csendesüljenek el, és írják le egy papírra mindazt, amit másmilyennek szeretnének önmagukban, mindazt, amire tényleg nem szívesen gondolnak önmagukkal kapcsolatban. Írják le mindezt egyszerűen, őszintén! Aztán tegyenek meg egy konkrét gesztust: gyújtsanak meg egy gyufát, és égessék el a teleírt papírt! Közben pedig adjanak hálát Istennek, sajnálattal a hibák miatt, de teljes bizalommal, mintha a mi Atyánk kinyújtott karjaiba vetnék magukat, aki újra kimondja: „Én teremtettelek, mert határtalanul szeretlek. Szeretlek, és olyannak szeretlek, amilyen vagy”.

Isten, aki tökéletesen ismer minket, segít abban, hogy ne féljünk a sebezhetőségünktől, hogy merjük neki törékenynek, olyannak mutatni magunkat, amilyenek valójában vagyunk.

Így finoman belép a szívünk ajtaján, beszél hozzánk, kinyilatkoztatja magát, és betölti legmélyebb szükségleteinket. Ő csecsemőként jött e világra, egy istállóban, a szabadban, mindenki által elutasítva, ennél sebezhetőbb nem is lehetett volna. És Ő sajátmagát szelíd és alázatos szívű emberként írja le Máté 11. fejezet 29. versében: „tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” 

Éric Célérier, egy protestáns lelkész Créteilből, így fogalmazott: „Jézus valóban lát minket, és ő az, aki képessé tesz minket: engedheted magadnak, hogy elismerd sebezhetőségedet, ez csak még jobban megdicsőíti őt.” 

Ferenc pápa ugyanezen a korábban idézett kihallgatáson, a boldogságra hivatkozva így fogalmazott: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Róm 12,26): „A »lélekben szegények« azok, akik mélyen átérzik magukról, hogy szegények, koldusok. […] Ehhez nem kell semmilyen átalakuláson átmennünk, mert már azok vagyunk: szegények… vagy hogy világosabban fogalmazzak: lélekben „nyomorultak” vagyunk! Mindenre szükségünk van. Koldusok vagyunk. Ez az emberi állapot […] Jézus boldognak nyilvánítja őket, mert övék a mennyek országa […] Ha nem fogadom el, hogy szegény vagyok, akkor elkezdem gyűlölni mindazt, ami emlékeztet a törékenységemre. Hisz ez a törékenység megakadályozza, hogy fontos emberré váljak…”

Ha a keresztény a sebezhetőséget választja, akkor megnyílik a kegyelem előtt, mert úgy dönt, hogy részt vesz a legnagyobb misztériumban és a legforradalmibb erőben: a keresztre feszített Jézus misztériumában.

Az Ővele való azonosulás valóban megnyitja az ajtót számtalan jótétemény előtt, és áldás forrása mind magunk, mind mások számára.

– Magunk számára lehetővé teszi saját érzelmeink jobb kezelését, elveszi harcaink és fegyvereink élét, elősegíti a békét és a termékenységet. Felszabadít minket a nyomástól, amely arra késztet, hogy mindig elrejtsük gyengeségeinket, és bezárjuk szívünk ajtaját, gyakran elszigetelődve másoktól. A sebezhetőség Istentől kapott belső erőnk bizonyítéka, amely utat nyit a változásnak, a kreativitásnak, az innovációnak és még az inspiráló vezetésnek is.

– A sebezhetőség választása mások számára is áldás, mert kapcsolatot teremt, őszinte,  szívből jövő kötelékeket.  Elősegíti a másik emberrel való mély kapcsolódást, a közösséget, és empátiára, együttérzésre hív. Röviden: lehetővé teszi a közösség kialakulását.

Ha megmutatjuk saját sebezhetőségünket, ez másokat is arra ösztönöz, hogy megnyíljanak. Kapcsolatainkat oly gyakran akadályozzák a rosszul kezelt törékenységünk, félelmeink és sebeink. Ha megtanuljuk jobban kezelni sebezhetőségünket, az átalakíthatja azokat a kapcsolatainkat, amelyekben addig tudatosan vagy tudat alatt érvényesülni, dominálni vagy védekezni próbáltunk. Kapcsolatainkban így inkább arra fogunk törekedni, hogy másokat is felemeljünk, miközben magunk is fejlődünk.

Életünkben, amikor nem vagyunk hajlandók elfogadni gyengeségeinket és korlátainkat, nem csak védekezünk, hanem gyakran hatalmat is keresünk. Emlékezzünk: erőseknek, legyőzhetetleneknek kell lennünk? De milyen erőre van szükségünk? Kérdezzük meg magunktól Ferenc pápával (szintén a 2020. február 5-i audienciáról): „Miben mutatkozott meg Krisztus hatalma? Azzal mutatta meg mindenhatóságát, hogy megtette értünk azt, amit a föld királyai nem tesznek: életét adta az emberekért. És ez az igazi hatalom: a testvériség hatalma, a szeretet hatalma, az alázat hatalma. Krisztus ezt tette”.

_{[1] A szerző csecsemő- és gyermekápoló asszisztens, több évtizedes tapasztalata van belgiumi, ausztráliai és algériai kórházak gyermek- és újszülött osztályán.}