Advent – kulcs a belső és külső ajtókhoz

Néhány éve megtalált bennünket Klaus Hemmerle: A jászolhoz a hátsó ajtón át c. könyve, gondolatainak füzére. A felebarátaink (s magunk is) nem mindig találják, találjuk meg az utat a főbejáraton, a díszes kapun át az egyházba, Istenhez.

advent-kulcs-a-belso-es-kulso-ajtokhoz

Decemberben hétről hétre személyes vallomásokat olvashatunk egy olyan könyvről, irodalmi, lelkiségi műről, amely a cikk szerzőjét inspirálta az adventi várakozás átélésében. 

 

 

 

 

Túl a hetvenen sajátosan átalakulnak az év ismétlődő szakaszai. Az újra meg újra átélt hetek, napok, időszakok, és így az advent is többrétűvé válik. Be kell vallanom, mert magamon tapasztalom, hogy az „ismétlés” elmélyíti, elmélyítheti a tudást, de rutinná is válhat. Ahogy fásultan fogalmazzák: „Az ismétlés a tudás anyja és az unalom unokatestvére.” Miközben sok lelki ember, köztük a hozzám legközelebbi Chiara Lubich is arra figyelmeztet, hogy a jelen pillanat az egyedül rendelkezésemre álló idő. Nagy feladat számomra, hogy a jelenben éljek, az éppen aktuális jelenben. Amikor megismertem a Fokoláre lelkiséget, az egyik legnagyobb felfedezés éppen a jelen pillanat volt, ami a szótáramból kitörölt szavakat, kifejezéseket: értelmét vesztette a „már megint”, a „még mindig”, az „ezt már ismerem, hallottam…”. De lankad a figyelem, s a réseken beszivárognak a régi berögződések, erőt vesz rajtam a rutin. Sok mindennel próbálkoztam az idők során a lelki frissesség fenntartására…

 

Aztán néhány éve megtalált bennünket Klaus Hemmerle: A jászolhoz a hátsó ajtón át c. könyve, gondolatainak füzére. Elsőként a könyv szépsége, egyedisége ragadott meg, talán leginkább Roberto Cipollone (Ciro) illusztrációként megjelenő művei. Ciro kidobott tárgyakból készített műalkotásai emlékeztetnek rá, hogy a feleslegesnek ítéltből, az értéktelennek tűnőből csodálatos remekek jöhetnek létre. Ez reményt ad, hogy Isten belőlünk is, akiket sokszor magunk se becsülünk eléggé, s akiket a világ gyakran élhetetlennek, elméletinek, fantasztának tart, Jézus-közöttünk értékeset hozhat létre, harmóniába rendezhet el. Tetszett a tördelés eleganciája, a betűk szépsége, könnyedsége, a lapok tágassága is (néhány lap szinte üres, alig van rajta szöveg).

 

Remek ajándéknak tűnt, de ha ajándékba adunk valamit, akkor azt el kell olvasnunk, vagy legalább bele kell néznünk, hogy tiszta szívből tudjuk ajánlani. Így tettünk, s nem akaródzott odaadni, továbbadni a könyvet.

Már a kötet címe is sokat sejtető: utal arra, hogy a felebarátaink (s magunk is) nem mindig találják, találjuk meg az utat a főbejáraton, a díszes kapun át az Egyházba, Istenhez; hogy a sok „előlépcső” (ami az építészetben általában a hatalom kifejezése) riasztó lehet – s nem csupán a bicebócáknak, a megfáradtaknak…

 

Amikor belelapoztam, „foglalkozási ártalomként” mindjárt a várossal kapcsolatos részek ragadtak meg: a Mennyei Jeruzsálem és a Két város c. írások. A mennyországot városként megjelenítő Jelenések könyve „Erről a városról három dolgot árul el…:

– A városban minden átlátszó, minden üvegből van, minden út, kapcsolat, összeköttetés.

– Ebben a városban nincs lámpa, sem nap: ugyanis Isten és a Bárány dicsősége ad neki fényt.

– Nincs benne templom, sem szentély: hiszen lakói mind Istenben élnek.”

Hát nem ilyenről álmodunk mindnyájan? Hogy tiszták, áttetszőek legyenek a kapcsolataink, az „útjaink”, hogy ragyogjon az életünk?

Nem ezt tapasztaljuk, hogy ha szeretünk, akkor Isten kinyilatkoztatja magát nekünk, hogy ha ezt a lámpást tartjuk a kezünkben, akkor az világosságot gyújt a gondolatainkban, elűzi a félelmeinket?

Nem az a vágyunk, hogy kölcsönös szeretetünk által Jézus – ígéretéhez híven – köztünk legyen, hisz ahol Ő ott van – otthonainkban, munkahelyünkön, bárhol – az már templommá válik?

 

Részlet Roberto Cipollone (Ciro) a könyv borítóján található alkotásából

 

Ugyanitt azt olvassuk, hogy „A dolgok nem csak olyanok, amilyen a létük; a dolgok olyanok, ahogyan szeretik őket.” Rácsodálkoztam: de hiszen ezt átéltem sokhelyütt szerte az országban és máshol, ahová eljutottunk. A szöveg dolgokról beszél, de a személyes névmás (őket) talán feljogosít arra, hogy az emberek is eszünkbe jussanak. Az emberek, akik első pillanata furcsának, idegennek, olykor idegesítőnek tűntek, de amikor megszerettük őket, megváltozott a lényük. (Bővebben ebben a cikkben írtam erről.)

 

Hasonló húrokat penget a következő írás, a Két város:

„A város: Házak, amelyeket bezárhatunk. Templomok, amelyeket meglátogathatunk. Utcák, ahol elmehetünk egymás mellett.

A város: Házak, amelyek nyitva állnak a váratlan vendég előtt. Templomok, ahol a titok vár arra, hogy megpillantsuk. Utcák, ahol odaléphetünk egymáshoz és együtt mehetünk tovább…

Itt nem idegen többé az idegen, akinek korábban nem jutott hely a szálláson.”

Íme, a recept, ahogy átalakíthatjuk környezetünket, településünket. Tőlünk (is) függ: a „nem-helyeket”, a személytelen és identitásnélküli tereket helyekké, a találkozás tereivé változtathatjuk.

Azután egy harmadik írás: Egy székesegyház ablakai.

„Minden ember ablak, egy székesegyház nagyszerű, monumentális ablaka. De mit ér egy ilyen ablak fény nélkül?”

Belém hasít: ragyogok én hívogatón, vonzón?

 

Hemmerle 1994-ben elhunyt, de üzenete hihetetlenül aktuális: összhangban áll Ferenc pápa tanításával, hiszen ilyesmiket olvasunk:

„…ne felejtsük el a kulcsot magunknál is elfordítani, hogy ajtót nyithassunk”.

„Négy kulcsot szeretnék: Egy kulcsot a hátsó ajtóhoz – az Úr eljön, ahol és amikor nem számítunk rá. Azokban jön el, akik nem merészkednek a nagykapuhoz.” Nemde a perifériák embereiről szól ez? „Egy kulcsot a belső ajtóhoz – az Úr legmélyebb bensőnknél is mélyebben rejtőzik.” A pápa felhívása szerint Jézus ki akar lépni az általunk bezárt helyzetéből. „Egy kulcsot a szomszéd felé… aki mindközül a legidegenebb.” „Egy kulcsot a kapuhoz – ott utasították el Jézust… Nem akarjuk magunkat kellemetlen helyzetbe hozni, hogy nyilvánosan beengedjük az életünkbe, a világunkba.” Ez két dolgot is eszembe juttat: a menekülteket, bevándorlókat és azt a helyzetet, amikor a környezetünkben nehéz szemben úszni az árral, amikor nehéz keresztény voltunkat vállalni.

Legszívesebben minden sorát ide másolnám, de zárásképpen álljon itt egy szívmelengető, reményt adó megállapítása: „A testvér, akivé Isten Fia lett, amikor emberi testet öltött, megmarad mindörökre.”

Új kezdet lehet ez a karácsony!

 

Klaus Hemmerle: A jászolhoz a hátsó ajtón át c. könyve megvásárolható az Új Város irodában Adventi könyvvásárunkon 2024. december 9-én és 10-én 9-19 óra között, vagy megrendelhető webshopunkban

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: Kezdőkép: Roberto Cipollone (Ciro) alkotása (facebook.com/ArtistaCiro)

Legújabb könyveink: