Isten a Szeretet – Chiara Lubich felfedezésében

A Szeretet-Isten lelkiségünk első pontja. Most látjuk csak igazán – évtizedekkel azután, hogy Isten Szeretetnek mutatkozott meg nekünk –, hogy ez mekkora ajándék volt nemcsak nekünk, első fokolarináknak, hanem annak a több millió embernek is, akik később találkoztak a mozgalommal, és ajándék korunk egész emberiségének is.

Ha az akkori történelmi helyzetet szem előtt tartva idézzük fel ezt az eseményt, megérthetjük, mennyire nagy szükség volt rá.

Nemcsak a második világháború pusztulást és halált hozó tragikus eseményei érintették az embereket, hanem bensőleg is hatott rájuk az ateista és szekularizált világnézet, amely egyre jobban utat tört.

Ez a szemlélet vagy Isten és következésképpen az ember teljes tagadásába torkollott, vagy pedig az élet értelmének fájdalmas keresését eredményezte, de mindenképpen kritikával tekintett a vallásra, amelynek egy távoli, érzéketlen és mozdulatlan Isten képét tulajdonította.

A keresztények tudatában, gondolkodásmódjában és cselekedeteiben már nem élt olyan elevenen a Szeretet-Isten, mint ahogy azt János apostol hirdette. Még kevésbé volt jelen – különösen nyugaton – az a gazdag tanítás, amit az egyházatyák, például Szent Ágoston, Szent Vazul, Nisszai Szent Gergely, Szent Maximosz Hitvalló, valamint a középkori nagy teológusok, Clairveaux-i Szent Bernát, Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventura és Duns Scotus hagytak ránk hitünknek e központi jelentőségű igazságáról.

A keleti és nyugati egyház szentjei és misztikusai gyönyörű írásokban szóltak Istennel való egyesülésükről és az Ő végtelen szeretetének megtapasztalásáról.

Ez az Egyház folyamatos elmélyülését mutatja a Szeretet-Isten megismerésében a Szentlélek vezetésével, és ezért minden kor számára értékes lelki táplálékot jelent, de – ahogy ezt már az előzőekben is láttuk –, ők inkább egyéni, individuális lelkiségeket képviselnek, melyek nem elégítik ki a mai kor új lelki igényeit, melyet a személyközi kapcsolatok intenzívebbé válása és a népek kölcsönös egymásrautaltsága jellemez.

Ilyen körülmények között nyilatkoztatta ki ismét az Úr az egység karizmáján keresztül, hogy Isten a Szeretet. II. János Pál pápa szavaival élve ezzel lángra lobbantotta bennünk „az inspiráció első szikráját”¹.

El kell mondani, hogy vallásosságomból, addigi keresztény neveltetésemből adódóan nem állt távol tőlem a gondolat, hogy Isten a Szeretet. De azok között a körülmények között, amelyek nap mint nap elemi erővel emlékeztettek erre a valóságra, elhangzott egy mondat: „Isten végtelenül szereti Önt.”² Ez egy elemi erővel feltörő felismerést eredményezett bennem, amit – úgy hiszem, fontos ezt kihangsúlyozni – nem tartottam meg magamnak. Sőt! Azonnal közös meggyőződésünkké vált.

Akkor így írtam erről:

»Mondom és ismétlem társnőimnek: „Isten végtelenül szeret minket”, „Isten végtelenül szeret téged”«.

Attól a perctől kezdve mi, első fokolarinák Istent és az Ő szeretetét fedeztük fel mindenben: a hétköznapi eseményekben, a nekilendüléseinkben, az elhatározásainkban, az örömteli és vigasztaló eseményekben, a szomorú, kényes és nehéz helyzetekben.

Ő mindig, mindenhol jelen volt, és azt magyarázta nekünk, hogy minden szeretet: az, amik vagyunk és mindaz, ami történik velünk; hogy gyermekei vagyunk és Ő a mi Atyánk; hogy semmi sem esik kívül az Ő szeretetén, még az általunk elkövetett hibák sem, mert Ő engedte meg azokat; hogy az Ő szeretete átölel minket, keresztényeket, az egyházat és az egész világot, az univerzumot.

Egy újdonság töltötte el világossággal elménket: Isten a Szeretet.

És ez az abszolút újdonság ráébresztett bennünket arra, hogy Isten nem távoli, elérhetetlen, életünkön kívül álló személy. Éppen ellenkezőleg, Ő volt az, aki végtelen szeretetével megkeresett és elért engem és mindannyiunkat. Így a Szeretet-Isten a legigazibb és legkonkrétabb valóság volt lelkünkben.

És miközben a háború tudatára ébresztett bennünket, hogy minden mennyire mulandó és bizonytalan, mi Őt választottuk mint életünk ideálját.

Isten tehát azonnali és döntő jelentőségű válaszra ösztönözte az első fokolarinákat.

Egy 1944-ben kelt levélből látható, hogy milyen volt azoknak az első hónapoknak a légköre. Arról tanúskodik, hogy milyen fény- és tűzáradattal hatolt be a Szeretet-Isten léte az életünkbe. Érdekes megfigyelni, hogy a levélben már körvonalazódik, hogy ez a felfedezés milyen rendkívül szoros köteléket fog létrehozni később közöttünk:

„Velem együtt téged is magával ragadott ennek a mindent felülmúló és mindent magába foglaló ideálnak, Isten végtelen szeretetének a tündöklő ragyogása!

Ő az én és a te Istened, aki közöttünk egy olyan köteléket hozott létre, mely a halálnál is erősebb…”

Isten volt tehát az egység forrása, melynek megélésére és kisugárzására Mária Műve hivatott, hogy hozzájáruljon Jézus végrendeletének megvalósításához. Hinni Isten szeretetében, amelyet Ő maga mutatott meg nekünk. („Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és hittünk benne” 1Jn 4,16.) Ezzel indult útjára lelkiségünk, melyet már a kezdetek kezdetén fémjelzett az egység, mely egy közösségi lelkiség születését sejteti.

Az Új úton az egység lelkiségében című könyvben magának a Fokoláre alapítójának, a  102 éve született Chiara Lubichnak tollából ismerkedhetünk meg a lelkiség sarkalatos pontjaival, aspektusaival. 

^{[1] II. János Pál tanításai. Libreria Editrice Vaticana, VII/2. Roma 1984, 223–225. o.}

^{[2] A mozgalomban jól ismert esemény, amit a szerző több alkalommal elmesélt: „Azokban a napokban egy pap megkért, ajánljak fel némi időt a napomból az ő szándékára. Fiatalos nagylelkűségtől hajtva így válaszoltam neki: »Akár az egész napomat is!« Az atyát ez nagyon elgondolkodtatta. Megkért, hogy térdeljek le, megáldott és ezt mondta: »Isten végtelenül szereti Önt.« Szavai nagy hatással voltak rám, mert arra gondoltam, hogy ezek egy olyan ember szavai, akinek Isten lelki tekintélyt adott mások vezetésére. Már kislánykoromban megtanultam, hogy Isten a Szeretet, aki annyira ismer engem, hogy – amint Jézus mondja – még a hajam szálát is számon tartja. De ez most teljesen új módon hatolt be az elmémbe és még inkább a szívembe. Olyan volt, mint egy hirtelen felragyogó fény: »Isten végtelenül szeret engem! Isten a szeretet!«” (Ch. Lubich: Incontri con l’Oriente [Találkozások a Kelettel]. Roma 1987, 20–21. o.; szerk. megj.)}